bluesman: Last flash

Mozdulatlan fekvés, meg-meglóduló lélegzet, nyöszörgő déli rettenet, savas erekció.

Az elkeseredés súlya a gond, nem az epe a levesemben, de olyan visszhangszerű képződmény ez, csak egy hanglabda, amit ide-oda dobál a képzelet, ez az ordas barát, ez a sörszagú, húgyfoltos nadrágszárú flashman itt a csodák (illusztráció: amorf lét) udvarában.

Ernő felfedező túra utat kapott ajándékba, bár nem volt mostanában ünnep. Egyébként a fogalmi rendszerek kontinuitásának összefüggései már nem számítanak, az égbolt testetlen árnyék csak, percről percre követik egymást a jelenleg halálos szeretők: No Mercy, azaz illuzórikus rovar hagymázas látomásokkal, és Csiszolat, a természet önzetlen ajándéka annak, aki el akar merülni benne, elolvadni és beburkolni a lehelet ködös karikáját az ablak légyszaros üvegén, de egyszerűbb és élvezhetőbb a kép azoknak, akik nem ismerik az eszeveszett kín görcseit, ha így fogalmazok: erőm ugyan lenne átlépni; időm nincs

Remélem, tetszik a szörprájz, Ernő Elég sokba került, például ott van a pánikbetegség, meg ezek a varratok rajtad Mintha lefogytál volna De azért tetszik, ugye?

Az új utak (vagy inkább keresztutak) néha vonzó csaléteknek, néha rettentő távoli allegóriának tűnnek, és Ernő ezt nem kifejezetten bírja. Érti és nagyjából elfogadhatónak tartja a szkepszis fegyverhordozója, hogy már nem férfi, már nem ember, már nem rés és lakat a lét vészkijáratán, de reménytelen minden pillanat, éjjel és nappal. Elfogytak az álmok is, helyettük követhetetlen és álnok képek villódzása teszi sikoltás ízűvé az éjszakát, a nappalok megtorpanós vágyakozástól űzötten keresik a gazdájukat, aki már árnyéknak is rossz, és úgy néz ki, hogy ez én vagyok.

A kötéltől ments meg Uram, legalább egy acélmagvas töltényt adj, és hozzá 7,62 m/s-os kezdősebességet, az átlökne a nehezén. Te már csak tudod.

Az út, amire Ernő lépett, nyomorult és igazán nincs értelme. Kibírhatatlanul beleőrülni abba, hogy nincs ésszerű magyarázat az őrület cseppjeinek lassan sűrűsödő kopogására a koponyaboltozat belsejében, ezt nem lehet követni. Egyedül hívni és egyedül birkózni a démonokkal, tisztán az artériát simogatni éles tárgyakkal és beállva sírni, ezt nem lehet követni, és nem lehet elhinni. Ernő nem is hiszi el, miközben egyre tisztábban és égetőbben lobog a vágy az önnön felelősségének súlyától összeroppanó lélekben, és minden, de minden megkeseredik, csak egy rúgás az arc közepébe, hogy egy finom és nemes mozdulat után az orrsövény kezet foghasson az agyalapi miriggyel.

Bad trip, come here.

Az idő meg-meglassul mellettünk, ami már hamis valóság. Szélfútta percekből sérülékeny órák és halott napok épülnek, és mind-mind egy villanásnyi gyermekkor és ifjonti szerelem, változás és kohézió, tiszta látomás és hagymázas valóság, kicsi, hova tűntél ebben a rengetegben, kicsi, soha nem vártam jobban semmit, mint a szádat és a két kezed

A várható és talán még várhatóbb reagensek átszabták a közöttünk levő teret, kitoltak belőle téged, édes szerelmem, kedves és még kedvesebb. Suttogj csak, Ernő, úgysem hall senki, talán Céline fordul egyet a szemetes alján, és próbáld meg elmondani, hogy mennyit ér, ha megbocsátanak.

Légy a tudat katalizátora, edd meg a fényt, írja Ernő, és juttasd el minél hamarabb az üzenetet: elmentél kicsi, és én lassan haldoklom, talán tennünk kellene valamit Ami olyan, mint amikor megbocsátanak. Megment valamit.

Last flash.