hirdetés

akteon: Léptek

A LABIRINTUSON TÚL
1. L É P T E K

"Ezért tanultam meg járni!
Ezekért a kései ...léptekért"
( Pilinszky János: Apokrif)

»Van még 10 napotok, aztán tovább megyek!« - mondta s közben azon gondolkodott, hogy nem lesz-e ez túl sok idő, hiszen lehet, hogy csak unatkozni fog otthon és jobb lett volna, ha kevesebb időt mond. »Jobb lenne egyből tovább menni« - ezen gondolkozott, hiszen a városban úgysem ismert senkit. Aztán azon tűnödött, hogy vajon nem kegyetlenség-e ez tőle? Úgyis tőlük örökölte ezeket az érzéseket, mit is bánja ő ezt, meg mi ez az egy-két napi ide-odázás.
Nemrég érkezett haza és máris megy tovább, mintha valami űzné és hajtaná. Pedig jól tudta, hogy ahonnét jött, oda is csak ideiglenesen menekült. Félt az igazi céltól. Volt is mitől, hiszen ahová valójában készült, az igencsak megrémisztette. Léptei elbizonytalanodtak. Aztán más irányt választott. Mégis elég volt egy rövidke hónap, hogy bizonytalan lépteit megerősítse és elinduljon abba az irányba, ahova meg volt hívva.
Úgy jött meg, ahogy ő is a Bibliában. Ismerős volt már számára ez az érzés. Eltékozolt, de mit is? Talán csak azt, ami mások számára haszontalan és felesleges volt, vagy nem is érdekelte őket. Elég nagy hiba volt már az is, hogy elhagyta otthonát, lépteit másfele irányította. Nehéz volt azzal a tudattal együtt élnie, hogy valahova meg van hívva. Azonban tudta, jól tudta, hogy miért tanult meg járni, mégha ezek a léptek súlyosak is voltak. Vonzotta valami kimondhatatlan és felfoghatatlan, aminek nem lehetett csak úgy ellenállni. Vagy ha ellen is állt, éppen úgy járt, mint most, vagy az a "lusta szolga", "ki futván az Úrat," mígnem egy cethal gyomrában kötött ki kifulladva, "leszállva a kínoknak eleven süket és forró sötétjébe" és végül önmagát megadta.
Abban a pár napban nem tudott otthon megmaradni. Azt hitte, hogy el kell búcsúznia azoktól, akiket szeret és hitte, hogy szeretik. Még egy riportot is készítettek. Lelkesen beszélt, mint aki megváltani készül a világot, mint aki hősiesen indul útnak, hogy feláldozza önmagát az emberiségért, hogy megküzdjön egy szörnnyel. Közben sört ittak. Ő úgy ivott, mint aki utoljára inna. Mint egy fegyenc, aki éppen a halálos ítéletére vár. Minden egyes kortyot nyugodtan és élvezettel ivott. Tudta, hogy ez az utolsó. Ezért is ízlett jobban és ezért is fájt annyira, hiszen tudta mit hagy el. Ez volt maga az ízlelés, az ízek íze. Különben is, ez az érzés csekély volt ahhoz képest, ami teljesen a hatalmában tartotta. Szemei valahová messze a távolba tekintettek, valami után vágyakozott, vonzotta valami.
Közben még egy remegő lépést is helyre kellett hoznia. Erre nem számított. Azt hitte, hogy abban a 10 napban semmi különös sem fog történni vele, csak unalmas várakozással fog eltelni minden egyes nap. Valami azonban visszatartotta lépteit. Azok a fehér szempillák, igen, azok fehéren izzottak és megégették. Vonzották és visszatartották, nem engedték el. De vajon fehérek maradnak ezek a szempillák? Mindig? És örökre? Mert hitte, hogy Valaki hófehér, örökkön-örökre, megroggyant lábai lépteit ismét megerősítette és útnak indult.
Késő őszre járt már az idő. A reggel hideg volt. Egyedül akarta megtenni azokat a kései lépteket és ezért elutasította szülei kérését, hogy elkísérjék. Nehéz volt egyenesen a szemükbe nézni a búcsúzás pillanatában. Sajnálta őket, hogy mindennek így kellett történnie és hogy ennyi csalódást kellett okoznia nekik. Kiábrándultan néztek feléje, ám nem volt mit tenniük: el kellett, hogy engedjék. Apja szemében már csak hamvakban pislákolt az a tűz, amellyel mindent fel akart gyújtani, hogy megakadályozza fia esztelenségét. »Tudom, merre van! Oda fogok találni és felgyújtom! Nem fogsz nekem hülyeségeket csinálni és új útvesztőkben kóborolni!« Szavai még mindig ott vibráltak a levegőben, ajkain ültek, de már bágyadtan. Anyja is szomorú fájdalommal nézett feléje. Mintha ebben a szomorúságban lett volna valamiféle belenyugvás, hiszen jól tudta, hogy annak idején mit is kért: hogy fia születhessen. De csak most fogta fel igazán, hogy mibe is került mindez neki. Nem volt mit tennie. Amit akkor megfogadott, teljesíenie kellett. Most pedig szégyellték őt, titkolniuk kellett, hogy hova megy, mintha rosszat igyekezne tenni, pedig semmit se csinált, de lehet, hogy talán ez volt a legnagyobb baj, vagy hogy más volt mint a többi.
Reményekkel és izgalmakkal, 22 év semmiségével megterhelve lépdelt az úton. Vajon befogadják-e? Nem lesz-e túl nehéz ott? Vagy megint csalódnia kell majd? És tényleg minden úgy van, ahogy elmondták és leírták? Biztos, hogy ez az a hely ahová mennie kell? Nem tévedett? Tűnődéseiből egy határozott hang riasztotta fel:
»Mennyi pénz van magánál?« Az aztán nem volt sok.
»Aztán hogyan gondol majd ennyiből itt a mi országunkban megélni?«
»Ahova megyek, ott majd gondoskodnak rólam!«
»És mi lesz, ha megházasodik?«
»Abból úgysem lesz semmi!«
Ekkor észrevette, hogy egy fekete szempár figyeli. Azok a fekete csillag-szemek, mint valami végtelenség csalogatták és hívogatták. Néha-néha beléjük pillantott és majdnem elveszett ebben a vakító feketeségben, de tudta, hogy melyik az a végtelenség, ami őt igazán vonzza, amelyben az ő világossága a sötétség sugara. Talán ezért is kellett megtennie ezeket az utolsó lépteket. Közben azon gondolkodott, hogy vajon hová mehet és milyen szándékkal? Meg aztán úgyse látja többé ezt a fekete szempárt, ezért mit is foglalkozzék most vele. Az a Valaki úgyis hófehér.
Már csak pár lépésnyire volt a céltól. Az autóban szólt a zene. Keveset beszélgettek, mert egyrészt nem is ismerte jól az ország nyelvét, másrészt pedig tele volt izgalommal és leginkább arra szeretett volna összpontosítani, ami vár rá. Szeretett volna csendesen belépni a csöndbe, egyedül, gondolataiba mélyedve, nem így popzene foszlányaival a fülében, hirtelen és váratlanul.
A kapu előtt volt. Amint feltekintett a sárga épületre, eszébe jutott anyja nyugtalan álma, ami őt most kissé megnyugtatta. Ő is egy ehhez hasonló sárga kastélyt látott álmában és nagyon csodálkozott azon, hogy majd ide kell járnia látogatóba. Most ez a jel segítette, hogy könnyebben tegye meg az utolsó lépteket. A portás kedvesen fogadta. Már tudta, hogy miről van szó és miért jött. Előkerült a főnök is. Éppen kovácsolt és ezért munkásruhában volt. Szelid szemeivel nyugodtan fürkészte őt és zavartságát mosollyal próbálta feloldani. Lezseren és könnyedén beszélt, közben karjaival hadonászott és vállait huzogatta. Úgy tűnt, mintha legyintései erős ütésekké alakulnának át és kovácsolni szeretne belőle valamit, aztán látva, hogy még nincs eléggé áttüzesedve, egy nagyot legyintett, mintha azt akarná mondani, hogy ebből aztán nem lesz semmi. Kissé bántotta ez a bizalmatlanság. Aztán túlestek a formalitásokon és halk léptekkel tovább indultak. Útközben egy öreggel találkoztak, akinek bemutatta. Kettejük beszélgetéséből csak azt értette meg, amikor megint egyet legyintett, mintha előző mozdulatait szerette volna megerősíteni. Tovább mentek egy ajtóig. Ott pár dolgot elmagyarázott neki, aztán eltűnt.
Beléptem. Egy kis szoba volt csak! Csodálkoztam is ezen. Ez lenne az a híres labirintus, az a csodálatos útvesztő? Négy fehérre meszelt csupasz fal fogadott egyszerű bútorzattal és a legszükségesebb dolgokkal. Teljesen egyenes szoba volt, egyetlenegy görbület nélkül. Valami többre számítottam. Boldogságom csalódottsággal vegyült el. Nem hittem a szemeimnek. Vagy mégse ez lenne az? Becsaptak volna? Vagy ez még csak az előcsarnoka lenne? De hiszen semmiféle út nem vezet innét tovább! Ennyi erővel maradhattam volna otthon is. Túlságosan egyszerű lenne ez az egész. Ez a hihetetlen egyszerűség igen zavart és elgondolkodtatott. Biztosan van valami rejtélye ennek az egésznek. Néha a legegyszerűbbnek tűnő dolgok a legnehezebbek.
És hol van a szörny? Merre bújkál? No, ez is jól elbujt! Hogy fogok akkor vele megküzdeni? Miért hoztam magammal azt a "fonalat", amelyben annyira bíztam, most pedig dobhatom el. Mi fog akkor vezetni és miben bízhatok majd? Elvesztettem utolsó biztonságérzetemet is. Mintha a lábam alól húzták volna ki a talajt. Na, ez aztán igen érdekes lesz! Talán erre vezet tovább a labirintus, itt lenne a kapuja?! Lesz még elég időm ezen gondolkodni és előbb-utóbb majd csak rájövök valahogyan. Aztán még elég sok bátorságot kell gyűjtenem ehhez a továbblépéshez.
Eddig is láttam és éltem labirintusokban, de az a mostani »egyenes labirintus« valami egészen különös volt. Egyszerűsége ellenére pedig vonzó. Ám mégse megy a fejembe ez az egész. Mi lehet ez? Még járkálni se nagyon lehet benne. Csak mint egy fenevad fel-alá a ketrecében. Talán itt csak egy helyben kell ülni és gondolatban kell kutatni tovább? Hirtelen feltekintve látom a falra kivetítve minden kételyemet. Nem lett volna jobb egy másik helyre mennem? Azt hallottam, hogy ott komolyabb és bonyolultabb labirintusok vannak. Eszembe jutnak a jelek és a könnyek, melyek telve voltak fájdalommal és a végén megnyugvással. Tudom, hogy itt van a helyem, nem érdemes már tovább mennem, éppen ilyen lenne máshol is.
Lépteim elnehezültek. Kifárasztott ez a sok járkálás, leginkább pedig ez a sokkolóan egyszerűen-egyenes labirintus. Fáradtan dőltem le az ágyra és egyből elaludtam. Mintha álmodnék. Egyik álomból zuhanok a másikba, mintha labirintusok kusza szövevényeiben mászkálnék. Aztán látom magamat az ágyon feküdni ruhástul. Tudom, hogy most mindenre képes vagyok. Hirtelen hátat fordítok önmagamnak és átmegyek óvatosan a falon. Ahogy így járkálok keresztül-kasul ebben a börtönszerű épületben, kezdem felfogni, hogy az én egyszobás labirintusomon kívül még több ilyen is létezik és mindent egybevetve egy egészen nagy labirintus-komplexumot alkotnak. Az egyik helységben valaki kovácsolt, a másikban fát vágtak, volt aki kezeit összekulcsolva valamit mormolt maga elé, valahol pedig sírás hallatszott. Micsoda fura figurák laknak itt!? És merre lehet az a fenevad? Talán még senki se látta, csak mesélnek róla, hogy növeljék a labirintusuk tekintélyét. Lehet, hogy ezer alakja van? Szívesen találkoznék vele, de most nem fog jönni. Tudja, hogy sebezhetetlen vagyok és talán hagyja hogy növekedjék a magabiztosságom, hogy így hamarabb vesszek el. Jól tudja, hogy mikor jön el majd az ő ideje.
Egy sírhant szerű földkupacokhoz jutok. Hirtelen átsuhan az agyamon egy gondolat: talán itt lenne az egyedüli kijárat? Aztán hangokat hallok, suttogó, nehezen érthető hangokat, mintha azt hallanám: vége! Egy pillanatra megrettenek. De minek lenne vége? Közeledek a hang irányába és ekkor érthetőbben hallom és csodálkozom a jelentésén: végtelenség, végtelenség, végtelenségHirtelen valami elkezd vonzani. Nem tudok neki ellenállni. Zuhanok, egyre zuhanok, mintha egy nyílegyenes labirintusban esnék egyre lefelé, egy egyre nagyobb feketeségbe, aminek sosincs vége, de csodálkozva veszem észre, hogy ez nem is zuhanás, hanem felfelé való emelkedés, szárnyalás a magasba. Mintha a labirintus teljesen kiegyenesedett volna, falai pedig eltűntek a végtelenbe. Megint a világban vagyok, az utcák véges forgatagában járok, de már nem úgy, mint annak előtte. Egy még különösebb labirintusban.
Kábultan és fáradtan ébredek. Nem értem ezt az egészet, de valami különös érzés fog el, hogy mindezt át fogom élni és meg fog velem történni. Mintha csak néhány percig tartott volna az egész, körülbelül 7 percig, mintha egy hosszú, folytonos, szűnni nem akaró álom lett volna, ami legalább több évig is eltarthatna. És mégis, talán mégis megtörtént, csak mindössze pontosan 7 esztendő telt el a maga bolyongásával és végleges átalakulásával.

hirdetés