hirdetés

bicaj: LOVAGLÁS

A lovaglás kedvelésének gyökerei a szülőföldemhez vezetnek vissza.
A szülőfalumban, általában kétlaki emberek éltek. A legtöbb embernek Budapesten, vagy Vácon volt valamilyen állása, munkahelye és mindenkinek volt egy kis családi gazdasága, vagy ahogyan ezt a múlt rendszerben hívták: háztájia.
Az én szüleimnek egy kis falusi vegyesboltjuk volt és természetesen egy közepes családi gazdasága. A családi gazdaságban sok más háziállat mellett mindig voltak lovak is. Én kisgyermek koromtól fogva valamilyen nagyvárosi intézetben tanultam, így viszonylag keveset foglalkozhattam az állatokkal, de azért arra akadt időm, hogy megtanuljak lovagolni, ha az egyáltalán tanulás volt, hisz mi gyerekek magunk másztunk fel a lovak hátára és nyereg, meg gyakran zabla nélkül lovagoltunk. A lovak szelídek és meglehetősen fáradtak voltak, ezért nem kellett attól tartani, hogy valami bajunk eshet. Azt hiszem, ebben azért az is közrejátszott, hogy a lovak szerettek bennünket, hisz némelyikkel együtt nőttünk fel.

A felnőtt hozzátartozóim mesélték, hogy négy-öt éves lehettem, amikor éppen született egy kiscsikó a gazdaságban. Egy alkalommal arra lettek figyelmesek, hogy a ló-futtatóban csak ketten voltunk a néhány hetes csikó és én. Állítólag beszélgettünk, legalábbis azt hallották, hogy én ott álltam szemben a kiscsikóval, aminek éppen a fejéig értem és nagy komolyan valami olyanokat mondogattam a csikónak, hogy "te egy ló-gyerek vagy én, pedig egy ember-csikó.

Az első hosszabb lovaglásom a szülői háztól a Reveteknek nevezett, kis tanya szerű földünkre vezetett, ami öt-hat kilométerre volt a házunktól. Bár a nyári szünetekben szinte naponta felültem valamelyik lóra, de ez alatt a kicsit hosszabb út alatt a ló gerince feltörte a fenekemet. Talán azért is ez maradt meg bennem jobban, mint az a lovaglás, amikor az egyik ló a földekről hazaszaladt és nekem kellett visszalovagolnom vele.

A hazai lóismereteimnek igen nagy hasznát vettem, amikor a tiszti iskola nyári táborában a növendékeknek lovagolni kellett tanulni. Hamarosan én lettem a tréner-tiszt segítője. Aztán már katonatiszt koromban egy igen rövid időre még saját tiszti hátaslovam is volt, amikor egyetemisták nyári katonai táborában vállaltam oktatás.
A katonatiszti pályafutásomat egy alaptalan vád miatt sajnos hamarosan be kellett fejeznem és igen hosszú időre búcsút kellett mondanom a lovaglásnak is.

Aztán olyan idők következtek, hogy sokáig még lovat sem láttam, mire ismét lovagolhattam egy Balaton melletti kis lovardában, ahol az egyik leányommal, aki szintén nagyon szereti a lovakat a nyaralásunk idejére egy-két órás istálló munkát vállaltunk. Reggelenként a reggeli után, amikor a többiek a Balatonba mentek, mi az istállóba. Összeszedtük az istállótrágyát, friss almot hordtunk a lovak alá és szalmacsutakkal csutakoltuk a lovakat. A reggeli munka befejezése után következett a futtatás, amit nagyon szerettünk. A lovaknak nagy a mozgásigényük, ezért naponta meg kell járatni, futatni őket. A futtatás általában abból állt, hogy egy jó hosszú kötelet kötöttünk a kantárra és a ló a kötél által meghatározott körben futott körbe-körbe, miközben mi a kör közepén fogtuk a kötelet és azzal gyorsabb vagy lassabb ütemre parancsolgattuk őket. Amikor a futtatással már kellően "lefáraszottuk" a lovakat, akkor néhány percre felülhettünk a hátukra és lovagolhattunk, majd következet egy másik ló.
Az istállói munkában és a lovaglásban jól elfáradva farkas éhesen szoktunk volt visszamenni az üdülőbe ebédelni és éhségünket érzékeltetve jóétvágy helyett rendszeresen "lóétvágyat" kívántunk egymásnak.

A lovardában dolgozott egy kovács, akinek a munkáját gyakran nézegettem. Mindig tetszet nekem ez a férfias munka. Mindig nagyon szerettem nézni az izzó vas kovácsolását. A kovácsműhely hangulata a maga sajátságos illatával, a kalapácsütések csengésével, az izzó vasból a kalapácsütésekre szétfröccsenő szikrák feledhetetlen élményt jelentenek. Egyik alkalommal, az egyébkent nagyon szimpatikus és mindig jó kedélyű kovács éppen karikás szegeket kovácsolt, olyanokat amilyeneket a jászolba vernek be azért, hogy ahhoz kössék az állatokat.
Nagyon megtetszettek a kovács ügyes mozdulatai, amivel néhány kalapács-ütéssel szép formás karikás szegeket kovácsolt az izzó vasból. Amikor már elég sok szeg elkészítését végignéztem, úgy éreztem, hogy ezt én is meg tudom csinálni. Megkértem a kovácsot, hogy engedje meg, hogy én is csináljak egyet. A kovács letette erős füstös kezéből a szerszámokat és megértően nézve mondta: "tőlem ugyan megpróbálhatja az úr, de nem való ez egy ilyen finom úri embernek mint maga, még megsebesíti magát". Én azonban erősködtem, hogy tudok én vigyázni magamra, meg hogy voltam én már kovácsműhelyben. Az én kovácsom csak nem akart kötélnek állni, míg egyszer csak megtörölte verejtékező homlokát hátrább lépett az üllőtől és azt mondta: "no, nem bánom próbálja meg, de vigyázzon magára".
Az előre levágott fém rudakból egyet bele tettem az izzó parázsba, húztam egyet-kettőt a fújtatón és vártam, hogy kellően felizzón a fémrúd. Néha-néha odapillantottam a kovácsra és lestem, hogy ad-e valamilyen jelzést, hogy már jól izzik a vas, de az én kovácsom semmilyen jelet nem adott. Aztán, amikor már éppen úgy határoztam, hogy kiveszem a parázsból a vasat, ha ad jelzést a mester, ha nem, észre vettem, hogy alig érezhetően megbiccentette a fejét. A nagy, nehéz fogóval kivettem a vörösen izzó rudacskát a parázsból és ahogy a kovácstól láttam én is először a karikát alakítottam ki a rudacska egyik végen, aztán a másik végét kezdtem hegyesre kalapálni, de a mester azt mondta, hogy nagyon lassú volt az úr, most teheti be a parázsba még egyszer a vasat. Az ismét felizzott vas végét viszonylag könnyen hegyesre kalapáltam, aztán mint aki jól végezte a dolgát a kész karikás szöget belemártottam az üllő mellet lévő vizes vödörbe és bedobtam a többi elkészült karikás szög közé, mint ahogyan azt a mester csinálta. Izgalommal vártam a mester véleményét, de csak ennyit mondott: "az úrból még lehet valami".
A friss személyes tapasztalatokkal még egy darabig elnézegettem, hogy a kovács milyen bámulatos ügyességgel alakítja kedve szerint a félelmetesen erős fém-rudacskákat. Közeledve az ebédidőhöz megkérdeztem, hogy elvihetem-e emlékbe azt a karikásszeget, amit én csináltam. Vigye csak nyugodtan, van belüle elég. Elkezdtem kotorászni, válogatni a homokban egymáson heverő húsz-harminc darab szeg között, de annyira egyformának tűntek, hogy nem voltam benne biztos, hogy melyiket csináltam én. A kovács látván a bizonytalankodásomat, erős nagy fogójával gyorsan kikapott egyet a sok karikásszeg közül és egy kicsit félrébb dobta, miközben figyelmeztetett, hogy vigyázzak mert még elég forró lehet. Néztem a kovács által félredobott karikás szeget, de nem voltam biztos benne, hogy az az, amit én csináltam. A kovács csendesen csak annyit mondott: "vigye nyugodtan az úr, száz közül is megismerném, amit nem én csináltam". A karikás szeg ma is ott lapul valahol a sok apróbb-nagyobb emlékeim között, bár egyre nehezebb megmentenem a rendcsinálás erősödő hullámaiban.
A nyaralás végével azonban ez a lovaglási és kovácsolási lehetőség is megszűnt.

Egyszer aztán, amikor már lovaglásra igazán jó kiéhezettek voltunk adódott egy lehetőség, hogy egy Szeged környéki gazdálkodó igás lovaival lovagoljunk a tanya környékén.
Bár leányommal együtt lényegében kellő lovaglási tapasztalattal rendelkeztünk, mégis megfeledkeztünk a lovak fárasztásáról és nyereg híján egy-egy lópokrócot terítve a lovakra kilovagoltunk a mezőre. A kipihent és mozgásra kiéhezett lovak megérezve a szabad mozgás lehetőségét olyan ficánkolásba kezdtek, hogy szégyen ide, vagy oda, amikor a lovam a hatodik-hetedik ágaskodáskor úgy orrba vágott a felkapott fejével, hogy elindult az orrom-vére, egy alkalmas pillanatban leugrottam a lóról. Én a lovak ficánkolásától függetlenül biztonságban éreztem magam a ló hátán, de attól tartottam, hogy Kinga nem tudja visszafogni a lovát és valami baja eshet. Ahogy földet értem azonnal elkaptam leányom lovának a kantárját és kértem, hogy szálljon le a lóról. Az én lovam közben teljes vágtában elkezdett szaladni vissza a tanya felé.
Kinga lovát még egy darabig vissza tudtam fogni, de hamarosan elengedtem és az is teljes iramban elvágtatott a másik ló után. Az egyébként nagyon talpra esett leányom döbbenten nézte a vérző orromat és kérdő tekintete azt kérdezte, hogy most mi lesz.
A tanyasiak nagy rémülete mellett érkeztünk haza, megveregettük az istállóban a futástól kihevült lovak nyakát és visszakötöttük őket a jászolhoz.
Ez a figyelmetlenség egy életre szóló tanulságul szolgált mindkettőnknek.
Ezt a lovas kalandot követően ismét sokáig nem láttam lovat, de a lovaglási kedvem nem csökkent.

Látva azt, hogy a legtöbb szabadtéri sportnak van valamilyen tornatermi gyakorlási lehetősége a Vasas sportpálya tornatermében lévő ugrószekrényhez készítettem kengyelkötelet és reggelenként a reggeli torna részeként, jobb híján ezen a szögletes falovon végeztem a lovagló gyakorlatokat. A lovagló gyakorlat a fel és leszállás gyakorlásán kívül abból állt, hogy a szekrényen ülve a kötélből csinált kengyelben tartva a lábamat, a térdeimet kiegyenesítve felálltam, majd ismét visszaültem a szekrényre. Reggelenként 100- 150 ilyen mozdulat, különösen az első időben még jelentős izomlázat is okozott. Az említett egyszerű gyakorlatokon kívül jól lehetett gyakorolni a lehajlás előre a ló mellé jobbra és balra, valamint a ló hátára történő felállást. Ezt a falovas gyakorlataimat igyekeztem olyankor végezni, amikor egyedül voltam a tornaterembe, de ezt nem lehetett mindig biztosítani, így sporttársaim legnagyobb bámulatára mások jelenlétében is lovagoltam. Meg-megmosolyogták furcsa edzési módszeremet, de egyre többen megkérték, hogy ők is kipróbálhassák, hogyan lehet az ugrószekrényen lovagolni.
Aztán a lovaglási módszerem teljes népszerűségre tett szert, mindaddig, míg a tornatermet meg nem szüntették. A tornatermet ugyan átköltöztették egy másik terembe, ahol most női tornaórákat tartanak, az ugrószekrényeket, köztük az én lovamat is valamelyik sötét raktár terembe vitték, vagy talán már ki is dobták őket.
Érdekes találkozásom volt azután amikor egyszer kedvesemet elkísértem a varrónőjéhez és láttam egy lovaglógépet, amin valóban lehet utánoznia lovaglási mozdulatokat, de az egyébkent ötletes fémszerkezetet én nem csak a lovakhoz képest, de még az én falovamhoz képest is ridegnek, lelketlennek találtam. Megfordult a fejemben a gondolat, hogy veszek egy ilyen szerkezetet, de lelkileg még nem tudtam megbarátkozni a gondolattal, mert félek, hogy ez a vasszerkezet nem illik az én ló-szeretetemhez.
Miközben türelmetlenül várom, hogy valami módon ismét lovagolhassak, minden lehetséges alkalmat megragadok arra, hogy legalább lovat lássak.

BUDAPEST 2005.04.07.

hirdetés