hirdetés

wolferl: Március

Ma, ebédszünetről jövet, ahogy ránéztem munkahelyem, a könyvtár épületére, ismét elfogott a régi, rebellis undor, amit pár éve még a rendes, polgári világgal, a felnőtt-léttel szemben éreztem.
A város politikai és kulturális tisztviselőitől, a középszerű provincializmustól mindig émelyegtem, most pedig magam is behódolva tevékenykedem e területen. Engedelmesen beolvadtam ebbe a visszataszító masszába, holott inkább menekülnöm kellene innen.
A város, ahol élek, megérdemelné, hogy Bernhard stílusában egy jókora szitokzuhataggal elárasszam, de ezt a rosszkedvű osztrák sokkal jobban csinálja, így legfeljebb moroghatok.
Ha valaki pár napot eltölt nálunk, nem fog felfedezni semmi különöset: számtalan hasonló hely található az országban, és csak az ilyen neurotikus, elhúzódó szexaszály végett ingerlékeny irodalomdrogosok találják elviselhetetlennek.
Hogy mégsem költözöm el, annak két oka van. Egyrészt még semmilyen rendkívüli eredményt nem produkáltam, mely feljogosítana egy nagyváros meghódítására, másrészt ami hátrányának, más szempontból erényének mondható: ezt a vidéket elkerülik a nagy események, tehát végül is megfelelő zug kaméleontermészetemnek. Ráadásul az a gyanúm, bárhová is vetődnék a világban, mindenütt magányosnak és kitaszítottnak érezném magam, önként vállalva egyfajta perverz nárcizmusba hajló belső száműzetést.
Azt azonban nem hallgathatom el, hogy ez a hely teljesen alkalmatlan színvonalas szellemi teljesítmény létrehozására, mert önhitt és hataloméhes politikusok, szürke köztisztviselők, pszichopata vállalkozók és üzletemberek, dilettáns kultúrragadozók uralják-irányítják, s ha mégis esély mutatkozik valódi érték megteremtésére, azt a sörfesztiválok, utcabálok és popkoncertek, éjszakai szórakozóhelyek falkaközönsége menthetetlenül elfojtja.
Az emberek egyformák, talán én sem vagyok különb a többinél: közönséges inas egy közintézményben. Tisztában vagyok pitiáner életemmel, egyedül élek, s próbálok senkit sem terhelni létezésemmel. Nem a város a hibás magányomban, hanem szerencsétlen természetem. Talán nem is létezem, csak észrevétlenül átcsusszanok üres életemen egy kisvárosi közalkalmazott jelmezében. Ismerem a szerepemet és rossz szájízzel, de becsületesen végigcselekszem a velejáró magatartás-kliséket, nehogy a filiszteri figyelem homlokterébe kerüljek.
Jeltelenül élek és nyomtalanul fogok eltűnni. Elvégzem a kötelező kapcsolatok színjátékában a rám eső részt, álbeszélgetéseket folytatok annak érdekében, hogy zavartalanul működhessen szerepem, s e hazugság révén belső függetlenségemet megőrizhessem.
Házasságra nem gondolok, mert alkalmatlan vagyok a párkapcsolatra. Viszonzatlan serdülőkori szerelmek, közel hat hónapos hentergés egy névtelen pultoslánnyal, meg három év felesleges csüngés egy kétgyermekes asszonyon: ennyi a nemi lajstrom.
Marad a női test távolról való figyelése, feltűnés nélkül végzett szánalmas kémkedés és a naponta többszöri egészségügyi aktus, élvezettelen onánia elfüggönyözött ablak mögött szegényes albérletemben, olykor pornókazetták vagináin felbuzdulva.
Aztán reggel az álmos behódolás, a könyvtárba igyekvés percei, útközben megleskelt, munkába rohanó lányok csípőriszálása, nyolc óra műszak, a monitorok szemrontó fénye, kényelmetlen bájolgás az olvasókkal, apró szitkokat visszanyelő meghunyászkodás a vezetőség előtt.
Munka után a vacsorára vásárolandó élelmiszerek, szétporló fehérkenyér, ízetlen virsli és dobozos tej beszerzése, néhanap kiruccanás a megyeszékhely művészmozijába, négyvagonos vicinálison, várakozás az állomáson, térdre fektetett könyv, kávé a piszkos restiben. Még ezek a legjobb pillanatok, a céltalan idő kényelmes szabadsága. Hétvégén anyám és nagyszüleim, meg a vérségi kötelék unalmas rítusai: vasárnapi ebéd, születésnapi vacsora, ünnepek.
Mindennapi tennivalóimat csak mintegy fél emberként, mellékesen és gyorsan letudható kellemetlen feladatként végzem. Míg emberekkel beszélek és teljesítem teendőimet, kizárólag földalatti természetem foglalkoztat, a valós élet csupán puszta előkészület késő esti izgalmas magányomhoz.
Így aztán munduntalan elfelejtek dolgokat, fontos ígéretek hullanak ki a fejemből, rám bízott feladatok maradnak elvégezetlenül.
Környezetem mindezt egy kedves fiú szórakozottságának tudja be, és sejtelmük sincs, hogy nappali szereplésem csak az éjszakai nyugalom nehezen megoldott fedezete. Egyre jobban elfáraszt ez a színészkedés.
Egy nagy hazugság vagyok.
Ha beszélek, dől belőlem a hazugság, minden szavam pontosan adagolt blöff, a látszatviszonyokat konzerváló mizantróp fortélyos színjátéka. S miközben elszántan rejtegetem valódi természetemet, állandó neuraszténia kínoz.
Diákkori barátaim csodálkozva figyelik, amint egyedül majszolgatom csöndes napjaim s kíméletlen hidegvérrel rejtegetem választott magányomat.
Egy ideje szándékosan roncsolom szét baráti kapcsolataimat, tudatosan szakadok el tőlük, mert nem voltak többek alkalmilag adódó szükségmegoldásnál. Ha ők sem lesznek, végre kijelenthetem, hogy egyedül állok a világon.
Nem fogok szeretni senkit és engem sem fog senki szeretni. Ez a gondolat ma délután is megbetegített.
Azt hiszem, egy jó pszichiáter dúskálhatna a koponyámban. Persze mindez mit sem jelentene, még erénynek is tartanám, ha mondjuk műalkotássá lényegíteném valóságundoromat és kartotékolhatnám szorongásaim különféle fajait. Csakhogy én nem vagyok művész, ahhoz jól működő konstrukció szükséges, nekem pedig egyelőre nincsen ilyen.
A művészek mind sakkmesterek, a forma zsonglőrei, rendet képesek magukban és maguk körül teremteni. Én rendetlen vagyok, az anyag nem talál formát kezem alatt. A művésznek vannak barátai, van felesége és vannak gyermekei, mert ő képes kiegyezni a valósággal, én viszont itt maradok, ebben a kicsi lakásban, szőrös zugpókok és kormos edények között, csak a puszta jelenlétem van, legfeljebb abból faraghatok valamit, csak a saját életemet dobhatom oda formának, magamból kell gyúrnom valamit.
És mindegy, mi lesz a végeredmény, elmeháborodottra utaló ceruzarajz, öngyógyításra használt napló: tudok valamit a világról, amivel foglalkoznom kell, semmi egyéb nem érdekel. És ennek érdekében bele kell hajszolnom magam abba a tébollyal határos idegállapotba, amelynek alkalmi rögzítései ezek a feljegyzések, mindennapjaim apró mozzanatainak papírra körmölése, hátha összeáll a kép, hátha ebben a rendezetlen kuszaságban sikerül találnom valami fogódzót, egy pillanatokat átfogó acélabroncsot, ami összetartja a széthullásra ítélt napokat, ami valami önkényes, koherens rendet teremt a széttartó rendetlenségben.
Mert csak erre való mindez, nincs semmi érdekes ezekben az önsajnálat pátoszától dagadozó, modoros és pontatlan feljegyzésekben, magamnak írom őket, még csak nem is a fiók, e cinkos időalagút mélyének, mely remény szerint kipottyantja majd egy másik időben a rejtegetett töredékművet.
A vaktában kiragadott percek mondatokba préselésével, e véletlenszerűen adódó élményszeletek papírba zárásával szegülök szembe a világgal, voltaképp bosszút állok suta szavaimmal a dolgokon, úgy tartom a szót a létezés orrába, mint egy könnyen kicsorbítható kölyökbicskát, melyet a halál közömbösen kicsavar majd a kezemből.
Mert hiszen, mint az előbbi gyenge allegória mutatja, talán valóban nincs több a szavaimban, csak a kifejezés kudarca.
Nem tudom, mi értelme ennek az akaratnak. Ha jól meggondolom, bevallhatom: ez az egész semmi egyéb, csak ravaszul megcsinált halandzsa. Írásszükségletem csakis egyetlen célt szolgál kezdettől fogva: hogy nőt szerezzek a szavaimmal.
Igen, semmi kétség, arra számítok, hogy egy kedves lány majd belém szeret a szövegeim láttán. Még kimondani is rossz, de mindez csupán impotens csábítás, dehogy irodalom.
És mégsem hagyhatom abba. Miért ez a makacskodás? Hiszen megelégedhetnék azzal is, ha jó olvasó válna belőlem. Nem tudom miről, miért és kinek írjak.
A mai nap.
Délután öt óra tájt a szupermarketbe és onnan hazafelé: az utca veszélyei. Aknamező: ha emberekbe botlasz, felrobbansz.
Handke zseniális elmezavara: Bloch nyelvi dilemmái, a valóság széteső, új, gyilkos rendbe álló alakzatai, mintha minden tárgy és személy egy jól látható, ám a nyelv számára rögzíthetetlen kompozícióba, összeesküvésbe sűrűsödne, mintha minden gondolatban kimondott tény és félhangosan megrágott tőmondat csak egy cím, felirat volna.
Nem tudok mozdulni Plath üvegburájától, lehetetlen az emberekhez érnem. Szeretném megsimogatni egy szembejövő lány arcát: utópikus vágy, már teljesen elfelejtettem, milyen megérinteni valakit. Ha kinyújtanám a karom, ha valaki hozzáérintené tenyerét az arcomhoz, nagy csörömpöléssel összetörne talán az üvegbura.
Tavasz van. A kellemes levegő kicsalogatja az embereket a szabadba, a lányokról lekerül a kabát, kirajzolódnak a test vonalai.
Egy álomban közlekedem: az utcán és a szupermarketben. Ismerősök köszönnek nekem, ismerősöknek köszönök vissza, furcsán néznek rám, a szemeim karikásak, száraz, lila meder húzódik alattuk, a tekintetemben fájdalom, és ők látják, hogy valami nincs rendben. Hiába bujkálok a néptelen mellékutcákon, a következő sarkon biztosan feltűnik két csinos lány.
Nem akarok rájuk nézni, de nem tudok parancsolni a szemeimnek, közvetlen közelről vágyakozó pillantást szúrok az arcukba, ők meg csodálkoznak: ekkora testéhséget már régen nem láttak. De mint hím-objektumot, meg is figyelnek, nincs mért aggódni, még férfi vagyok, alkalmasint jóképűnek nevezhető, bármely lány kalandozó tekintetére érdemes, én magam barikádozom el a testemet. De vajon mit mondhatnék nekik?
- Szia, volna kedved inni valamit velem? Beszélgetni? Sétálni? (Miről? Miért? Minek?) Volna kedved eljönni velem pici kuckómba, albérleti szobámba (egy szegény közalkalmazott bérelt lakásába, akinek semmije sincs, még a magánya szolgálatába állított, biztos védelemnek tűnő falak is egy idegen tulajdonos birtokában vannak)? Levetnéd a kedvemért a pulcsidat, hogy markomba zárhassam a melled, órákig vándoroljon tenyerem a bőrödön? Nem kívánok mást, csak hogy az érintéstől megrepedjen a közénk feszülő üveg. (Rossz szöveg.)
Nem tudom, hogyan kezdjem el.
Régebben nagyon egyszerű volt. Húsz évesen a szórakozóhelyek kínálatában gázolni, alkoholba mártott félszemet kanos bátorsággá fokozva három mondat után ágyéksimogatásba kezdeni, tucat sikertelen randiajánlat kudarcára legyintve egy sokadik hódításba lendülni, hogy azután az ágy törvényében landoljunk, s hajnalban női szuszogást halljak a repeatre programozott Beethoven-szonáták helyett.
Anikó hófehér mellei tegnap a könyvtárban. A széles dekoltázs majdnem a rózsaszín bimbókig nyílt: belefúrni az arcomat, haladéktalanul; de hogyan. (És miért, minek.)
Múlt héten civilben találkoztam vele a pályaudvaron.
Én már a peronon álltam, amikor ő váratlanul felbukkant az aluljáróból. Észrevett, elmosolyodott és felém tartott. Én is mosolyogni próbáltam, elkínzott fintorra sikeredett, nem örültem neki, pedig örülnöm kellett volna. Eszembe jutott, talán társaságot kapok, mellém szegődik az út idejére, én azonban egyedül szeretek zötykölődni a fülkében, nyitott könyvvel térdemen, ujjaim közt füstölgő cigarettával. Mellém lépett és köszönt, én is köszöntem.     
Bokánál bő, amúgy csőegyenes farmernadrág feszült lábain, vékony orkánkabátka lengett sovány derekán, fehér blúzának szokásosan merész dekoltázsa látni engedte egész mellkasát, a két tejfehér, szeplős mell felső féltekét. Szőke haja fodrozottan bomlott vállaira, csipkebogyó-szemeivel kedvesen hunyorított, vastag, rózsaszín száját érzékien csücsörítgette beszéd közben, szabályos, fehér fogsorára akadálytalanul simultak gusztusos szájszélei.
Így nézett ki.
Nehezemre esett hangot adni. Eddig keveset beszéltünk, most alkalom kínálkozott kettesben diskurálni. Valami főiskoláról csivitelt, ahol közgazdásznak tanul. Kérdeztem tőle, nem unalmas-e a közgazdaságtan, de azt válaszolta, ő nagy kedvvel végzi a szakot. Röviden beszámoltam művelődési szükségleteimről. Vállat vont és megjegyezte, nem vagyunk egyformák, őt meg az általam említett dolgok untatnák.
Ezzel agyonvágta magát előttem.
Még beszélgettünk, de már egyikünk sem tudta, mit mondjon. Szétnéztem, mint aki várakozás közben nézelődéssel üti el az időt. Zavart a jelenléte. Ha figyelnem kell valakire, elálmosodom.
A közelben barna lány álldogált, barna bőrkabátban, vállán fekete retiküllel. Amikor ránéztem, ő is felém fordult és elcsípte szemtelen tekintetem, megbámultuk egymást. Az a lelkesítő gondolat tört rám, hogy erre a lányra várok születésem óta.
Megütköztem magamon.
Idegen lányt bámultam, holott előttem ácsorgott egy olyan, akit jól ismerek, nem kell fáradoznom szemezéssel, elég megszilárdítanom alkalmi, egyelőre érdektelennek tűnő viszonyunkat, ám én elszalasztom a lehetőséget, helyette idegen lányt figyelgetek, aki korántsem lehet különb Anikónál, sőt, talán még közgazdásznak sem készül, kizárólag a hétvégi bulizás hozza lázba. Tudatára ébredtem, hogy ha most Anikó, mint ismeretlen lány álldogálna a közelben, sóváran lesném, ugyanúgy, ahogyan ezt a barnát.     
Ezen a felfedezésen elszomorodtam és korrigálni akartam viselkedésemet, szőke barátnőmre pillantva új kérdést préseltem ki magamból. Ő kedvesen válaszolt, épp azt felelte, amire számítottam.
Nem megy, nincs miről beszélnünk. Valószínű, a barna lánnyal sem tudnék beszélgetni semmiről. Rájöttem, hogy csak nézni akarom őket, és ha társalognom kell velük, vagyis kényelmetlen párbeszédekbe gyömöszölöm magam, máris menekülni igyekszem, nem figyelek a mondataikra, csakis a kijutás, a beszélgetésből szabadulás foglalkoztat, s persze egy friss példány alattomban való meglesése.
Ha egymást felszínesen ismerő fiúk és lányok találkoznak a pályaudvaron, általában kötetlen és vidám beszélgetés kezdődik, a fiú nem győz imponálni a lánynak, és ha kettesben utaznak, kitűnő szórakozásra lelnek egymás társaságában; egy ilyen délután kellemes emlék marad és elmélyíti kapcsolatukat. Ha most egy másik fiú lennék, nagyokat nevetnénk Anikóval.
Anikó megjegyezte, hogy sajnos késik a vonat. Bólintottam és kinyögtem egy megerősítésre utaló hangegyüttest. Tovább hallgattunk, újra a barna lányra pillantottam. Hirtelen úgy éreztem, ezzel megsértem a szőkét, mintha nem elégítene ki a külseje, más nőkben gyönyörködöm helyette. Pedig csinosabbnak tartottam a barnánál, de ha kedvemre mustrálgatom, beszéd nélkül, nyilván zavarba jön és én is elárulom magam. Az volt a baj, hogy nem figyelhettem zavartalanul, mint idegent. Ha nézem, szólnom is kell hozzá, márpedig nem tudok annyit fecsegni, amennyi elegendő a tökéletes szemrevételhez.
- Szép vagy - mondtam neki egyszer csak.
Tekintete megüvegesedett, legalább tíz másodpercbe telt, mire megértette, tudomásul vette a szavaimat. Látszott, nem tudja, mihez kezdjen velük. A két szó orvul megtámadta, arcába öklelt.
Ám a csinos lányok hamar felocsúdnak, semmi sem éri őket eléggé váratlanul. Kissé értetlen arckifejezést vágott, vállat vont, halvány, gúnyos mosoly villant szája szélén, s mintha egy vigyázatlan mozdulattal tényleg pofonlegyintettem volna, annyit felelt: - Kösz.
Meg voltam elégedve magammal. Kimondtam, nevén neveztem a dolgot.
A dolgok, úgy látszik, elviselik, ha szavakká teszik őket, megrántják a vállukat, aztán hallgatnak tovább. Mindent megtettem, amit lehet.
Vasoszlopra hegesztett hangszóróból személytelen női hang szólalt meg és közölte, hogy a vonat perceken belül befut az ötödik vágányra. Felálltam.
A szomszédos padra siklott a tekintetem, melyen egy fiú és egy lány ült, szorosan egymáshoz simulva.
Mint akik filmvígjátékon szórakoznak moziban, a távolba bámultak és vigyorogtak. Először nem értettem, mi ez a különös derültség. Aztán a lány hirtelen egész testének nehezével oldalba taszította a fiút és még vadabbul vigyorgott. A fiú száján is szélesebbre szaladt ugyanaz a gyönyörteli mosoly, majd visszaadta a lánynak a lökést, mire amaz újra elvigyorodott és megismételte előbbi mozdulatát.
Rájöttem, miről van szó. Ezek ketten lökdösősdit játszottak és nagyon élvezték. Hancúrozó, boldog macskapár jelent meg képzeletemben.
A fiú megint visszavágott, erre a lány is. Így ment ez még egy darabig, mígnem a lökdösés ereje egyre nőtt, üteme gyorsult, s egy határon túl végül egymás karjaiba borultak. A lány a fiú felé fordult és csókot koldult játékosan. Megkapta, majd a fiú mellkasára hajtotta fejét és lehunyta szemeit, a fiú meg a lány fejbúbjára helyezte állát, kezeit vállára fonta és a távolba révedt. Nem volt szükségük egyébre. A macska jóllakott társa szerelmével és testére alélva megpihent.
Körülnéztem, Anikót kerestem, de ő köszönés nélkül elvegyült a tömegben. Álmos voltam és éhes. Megfogalmaztam magamnak egy tányér kelfőzeléket pörkölttel és megneveztem mellé egy bögre kávét.
Mire elkészültem, a vonat berobogott az ötödik vágányra. Vonat volt, zöld színű, kopottas, hangos, ennyit állapítottam meg róla kapásból.
Elfogadtam, hogy egyedül kell felszállnom rá.

hirdetés