hirdetés

bluesman: Meddig még?

Futnak az árnyékok után a napok, finom érzékenységgel beborítva mindent, ami emberi, és mindent, aminek semmi köze nincs az emberhez.
Utcáról utcára haladok, megfontoltan és lassan, kopasz vagyok és girhes, sovány kis tetű egy kihűlő városban, senkim sincs, aki ellenem, de olyan sem, aki velem esetleg, ami rossz, de ennél sokkal rosszabb műanyag palackból savanyú pálinkát inni a helyijáratú autóbusz páros ülésén, halálos részegen, majd hosszasan öklendezni fehér arccal, véreres szemfenékkel bámulni az ismeretlenek arcát, amelyen az undorral kevert megvetés próbál úgy megbújni, hogy ne látszódjék, aztán persze mégis.

Még egy harapás a szeszből, még egy rettegő reflex a nyelőcsőben, még egy görcsös roham a gyomorszáj környékén. Meddig még, Ernő?

Az út kifelé vezet a városból, egyetemi kollégium a határ határában, orosz katonák szelleme kísért, a föld alatt olaj és Lada, UAZ, T-72-s harckocsi, egyebek, támolygás ez az éjszaka is, reménytelenség ellen menekvés a zsibbadt és ájult részegség mélyére, add az üveget Sándor, és hagyjuk mára az elöltesztelő ciklusokat, jobbegyenest az enzimrendszernek, dehidratáció és savszag. Lehetőleg azonnal.

Az épületben dühöng a gólyatábor, jól fogy az ipari szesz, a büfében (Fapuma) hideg Borsodi és két erőteljes alkoholos befolyásoltság alatt álló egyetemista a pult mögött, akik közül az energikusabb később majd visszahányja a poharába a Hubertus likőrt rögtön a fogyasztás után, de ezt még nem tudja a balga állat. Gonoszan és kajánul vigyorgok, kiszól belőlem a tradíció, ingyen Unicumot kérek, ami nincs.

Az est jelentős részében decensen WC-papírba öltözött jelenések rockandrolloznak a folyosókon, a teremben, ahol zene szól és sötét van, pusztán a lét eszközeként van jelen a sikítás és Ernő a PET-palackkal, egy lopott fél deciliteres üvegpohárral, egyre ostobább vigyorral az arcán, míg Sándor, a programozó a tömegben ordít. A mosdókban nincsenek ajtók, azokból spontán installációt készítettek a folyosón, de szarcsík is van, csak eme utóbbi a falon.

Baszni akarok, illetve szeszt még, hallatszik néha a tömeg közepéből, ahol Sándor dervist játszik, jól szórakoznak az idősebb kollégisták, össze-összenéznek azzal a finom és alig észrevehető villanással a tekintetükben, ami az évek hosszú sora alatt kialakult betongyomor sajátossága: közülünk való a gyerek, bazzeg, mit iszol?

Ipari rum van?

Hajnali sötét, lehelet rebben az ég felé, két merev részeg jelenés plédekbe burkolózva a főút mellett, minden sofőr álma, hátha kibillenek az úttestre, hátha beledöngöl az aszfaltba egy kamion, de nem, sőt, áthatolunk az agglomeráció embertelen sötétjén.

Kora reggel, amikor a dolgos állampolgár munkába indul, Ernő és Sándor hűtőket fosztogat, sajt és kolbász lóg ki a büdös szájakból, kimerevített pillanat minden támolygással megáldott másodperc, hol a meleg öl, ahonnan jöttem, hol a menedék önmagam elől?

Kilenckor ébredek, a számban legyek, agyamban nem szűnő lüktetéssel esztergál az elmúlás, és tudom, még egy nap, amikor megtehetem, ha akarom, ha van erőm hozzá.

hirdetés