I2U2: Mennyi, Vennyi, Ennyi!

Szupermarket lett a világ,
Menj boltba, ha imára vársz!

Aki potyás akar lenni
szupermarketba kell menni
akciósan kell megvenni
minden dumát meg kell enni.

Potyások és megasztáratyuskák
Mióta kiölték belőlünk a hitet, azóta már csak hiszékenyek vagyunk, de azok legalább őszinte hittel!

A 70-es években arra a kérdésre, hogy „Mi akarsz lenni kisfiam?” még a tornából felmentett, vézna, szemüveges, de okosnak éppen nem mondhat kisgyerek, is rávágta egyből, hogy „Focista!” – És ez már csak felejteni fog! – tette hozzá Hofi Géjza. Változnak az idők, csak a magyar foci állócsillag – Jól elrejtve a béka segge alá! – teszi hozzá bárki, és annak a kisfiúnak (aki persze még focistának is gyenge volt) a gyereke ma már így válaszol a kérdésre: „MÉDEJA SZTÁR!”. Pedig hát vannak náluk hatalmasabb sztárok is, a kereskedelem sztáratyuskái.

A Kereskedőnek – kereskedjen bármivel, vagy vallással-történelemmel-politikával-információval-művészettel-tömegtermékkel-ócskabóvlival – mindenkor kutyakötelessége a vásárló igényeit maximálisan kielégíteni. Ma a legnagyobb tömegigény a potyázás. Az emberek korlátlan potyázási hajlandóságán élősködik az összes multinacionális cukrosbácsi, aki a legkifinomultabb eszközökkel édesgeti magához, és teszi egy életre függővé a „gyanútlan” potyásokat. Ha a cukrosbácsi drogot árul, vagy önmagát, azaz pedofil, akkor a társadalom – teszem hozzá teljes joggal – felbőszülten leszámol vele. Ha viszont politikus, bankár, elnök vezérigazgató, film, rock vagy médeja sztár, akkor nagytekintélyű, tiszteletreméltó sztáratyuska válhat belőle, feltéve, ha nem olyan béna, mint honi reprezentánsai. A potyások és a sztáratyuskák között fennálló viszony (nálunk iszony) a legerősebb kettőskötés, ami valaha is létezett szegények és gazdagok között. Teljesen lényegtelen, hogy alulról vagy felülről indult el ez az őrület, mert ma már egyikük sem tud, és nem is akar kiszállni ebből a mókuskerékből, akár imádják egymást, akár gyűlölik.

A Nagyítás című Antonioni film jut eszembe erről az egészről. A fényképész (Thomas, a film főhőse) mellékesen elkeveredik egy Yardbirds koncertre (mellesleg Jimmy Page, a később legendává vált Led Zeppelin szólógitárosa is ott tépte akkor még a húrt). A koncert a technika ördöge miatt botrányba fullad, a szólógitáros (de nem Jimmy Page) széttöri hangszerét az egyik bekrepált hangfalon, és a tömegbe dobja. Elkezdődik a dulakodás a potyán megszerezhető „ereklyéért”, amiből a fényképész kerül ki győztesen. Diadalmasan fut ki a teremből, majd az utcán az eltört gitárnyakat bedobja az első szembejövő kukába. Hát ez az! Mert ez a lényeg! És mi? Mi nem. Mi nem vagyunk ennyire racionálisak az irracionalitásunkban, mi degeszre tömjük másfélszobás panelbunkerünket temérdek, használhatatlan kacattal, „trófeával” és „ereklyével” – meg is fekszi gardróbunk feneketlen bendőjét, piszkosul! És közben siránkozunk, hogy szegényebbek vagyunk mint négy éve, hogy a zsúfolt utakon nem lehet közlekedni, hogy a környezet olyan szennyezett, hogy levegőt még akciósan is csak hétvégeken lehet kapni, s eközben átkozzuk a sok multi- és megasztáratyuskát, hogy miattuk van ez az egész, ők bezzeg degeszre tömik magukat a mi pénzünkkel. Naná, hogy degeszre tömik!!!! Hülyék is lennének nem megszedni magukat a mi hülyeségünkön! Mikor lesz már vége ennek az ostobaságnak? Mikor növünk fel végre, és jövünk rá arra, hogy nem kell minden szart megvenni, amit az orrunk alá dörgölnek? Legyen nekünk több eszünk, mint a sztáratyuskáknak, akik úgyis csak érdekből csinálják ezt az egészet, és különben is: „Okos enged…”!

Hát, én engedek :(a feleségem unszolásának: „Gyerünk a Marketba be…”:)