hirdetés

Bonapart: Mimu

Mimu egy érzés volt. Gyorsan cikázott ide-oda az érzéskamrában. Gazdája éppen egy érdekes fázisban tartózkodott valahol a közömbösség és a szerelem között, de inkább közelebb a szerelemhez. Ilyenkor a gazdája gondolatai átjárták Mimu egész lényét és mozgása egyre jobban felgyorsult így most éppen cikázott. Mimu sohasem értette az embereket! Miért kell neki folyton gyalogolnia, futnia, vagy cikáznia? És mindez gazdája gondolatai hatására. Mennyivel egyszerűbb lenne egy monoton fázis, amikor mondjuk sétálna, és kész. Jó-jó, esetenként aludhatna is, mert ez mostanában egyre ritkábban fordul elő. Mert amikor az egész szervezet álomba merül, őt így is átjárják a gondolatok, álmok által felidézett szép emlékek, fantáziák. Ide-oda cikázni elég uncsi lehetett nem is szeretett. Nem szerette ezt az érzéskamrát. Itt mindig csak egy érzés tartózkodhat. Nincs kivel megbeszélni a gondolataidat, bánatod, élményeidet. Nincs kivel pletykálni! Csak cikázol ide-oda, abszolút céltalanul.
Mimu már sokszor cikázott. Ide-oda. De annál tovább sosem ment. Nem is tudta, hogy van ennél tovább. Cikázás után általában egyre lassulóbb szakasz következett, és végül pihenhetett is kicsit!
Mimu mindig megérezte, ha a gazdája alszik. Ha álmodott, ha nem. Nagyjából érezte azt is, hogyan és miről. Ehhez is igazította a mozgását. Mimu már fáradt volt és alig várta a lassuló szakaszt. De az álomban ahelyett valami mást, valami újat érzett meg. Egészen szokatlan volt, élete során még sohasem találkozott ilyennel. Pedig eddig elég hosszú élete volt! Emlékszik milyen tréninget kapott egészen pici, tapasztalatlan érzésként: szinte percenként mást és mást kellett csinálnia, ahogy az akkori pici gazdája kedve folyamatosan változott A gazda kapott csokit, örült Mimunak futkosnia kellett; a gazda megette a csokit, máris közömbös lett Mimu sétálgatott; a gazda nem kapott több csokit, sírva fakadt Mimu már mehetett is az érzéselosztóba.
De most valami egészen mást, valami nagyon újat érzett meg. Átjárta egész testét az az új hullám. Egy bódító, kellemes érzés már érezte is ezt a leírhatatlan, boldog érzést, a gyönyört, egész énjét elöntő mámort. Nagyon élvezte ezt. Mimunak még sohasem volt ilyenben része. Nagyon, nagyon élvezte. Hirtelen az ide-oda cikázó énje megállt, és lassan emelkedni kezdett. Amikor már az érzéskamra közepén járt ismét megállt, és megint elkezdett cikázni, de immár repülve! Felejthetetlen érzés volt. Valahol a szomszédban a szív egyre jobban és jobban vert és Mimu rájött ez a szerelem.
Innentől kezdve Mimu napjai folytonos repüléssel teltek, illetve cikázva repüléstől. Az elején nagyon boldog volt. Hihetetlenül élvezte ezt az egész helyzetet. Ezt a felejthetetlen érzést, az érzéstől feltámadt gondolatokat, és a repülést. Bár Mimu érzés volt, mégis tudott gondolkodni. Mindenről megvolt a maga véleménye, és mindenre volt saját gondolata, csak éppen az volt a baj, hogy nem tudta megosztani azt senkivel.
Idővel azonban öröme alábbhagyott. Már nem izgatta a repülés, és az érzést is kezdte megszokni. Kezdett hozzászokni a gondolathoz, hogy ez egy mindennapos gondolat, egy mindennapos repülés, és nincs benne semmi újszerű. És így, ami eddig szokatlan volt, lassan természetessé változott. Nem az érzéssel volt baja. Óh nem! Azzal nem is lehetett baja. Hanem saját magával. Túlságosan is elfáradt és pihennie kellett. Gyorsan ide-oda röpködött, miközben szemei majd lecsukódtak. És ami a legrosszabb volt, hogy szinte mindennap egyre gyorsabban és gyorsabban kellett repkednie. Ilyenkor mindig az érzéskamra piros színét figyelte és gondolkodott. És ami még zavarta nagyon a túlzott hangzavar. Nem tudta pontosan, milyen messze is van tőle a szív, mert sohasem járt még ott. Valahol a szomszédban a szív egyre jobban és jobban vert, így Mimunak már az a gondolata támadt, hogy egyszercsak ez a szív is elfárad, és akkor mindannyiuknak kampec.
Mimu nem féltette az életét, ahhoz még túl fiatal volt. De ezen egyre jobban gondolkodott, és egyre fáradtabb lett. Míg végül bekövetkezett a változás. Egyik nap azon vette észre magát, hogy tempója nemhogy nem gyorsul, de még le is lassult. Csodálkozott a változáson, mert már megszokta a folyamatos cikázva-repülést.
Innentől több napon keresztül Mimu csak a pihenésre tudott gondolni. Ezalatt az események felgyorsultak. Mimu akkor végezte éppen az aznapi 28.547-ik körét, amikor hirtelen megszűnt az a valami, ami a levegőben tartotta, és hangos koppanással az érzéskamra padlójára pottyant. És innentől kezdve nem volt visszaút.
Gazdája gondolataiba nyoma sem volt már annak a csodálatos érzésnek. Valamiféle bizonytalanságot, keservességet, csalódottságot érzett. Mimu sajnálta őt, de kimondhatatlanul fáradt volt.
A szív verése is visszatért a normális kerékvágásba. Legalább már nem fenyegette őket az a veszély, hogy egyszercsak végképp elfárad. Mimu egyre lassabban sétált, és végül eljutott odáig, hogy lefeküdhetett. Nem érzett semmi izgatót vagy örömtelit a gazdája gondolataiban. Egyre sötétebbek és komorabbak lettek. Gazdája csalódott abban a valakiben, akit annyira szeretett, csalódott benne, és most egyszerre sötétnek és feketének látta az egész világot. Gazdája hangulata átadódott a Mimunak is. Nem tudott megmozdulni, mert már állnia kellett, de nem tudott elaludni. Mennyire várta azt a percet, amikor végre pihenhet. Íme most itt van. És ő nem tud. De azt vette észre, hogy az egész szervezet nem alszik. Aludnia, pihennie kellett, hogy másnap újult erővel szolgálja a gazdát. Nem pihent, és az rosszat jelentett Mimu tudta ezt jól. Mimu érezte, hogy gazdájában megállt az élet lüktetése, nem érez már semmi örömtelit, csak csupa szomorút. Minél jobban gondolt bele gazdája az életébe, és az eltűnt érzéseibe, annál csalódottabb és szomorúbb lett. Mimu egy érzés volt. Mindent érzett. Átjártak őt gazdája gondolatai. Érezte a bút és a szomorúságot és egész teste lüktetett. Ő is kimondhatatlanul szomorú lett és mindig azon gondolkodott, hogy akkor aznap miért kellett leszállnia? Miért kellett a padlóra kerülnie, amikor olyan jó volt neki cikázva-repülnie Olyan jó volt. Elképesztően hiányzott neki ez az érzés, és tudta, ha gazdája továbbra is ilyen komor hangulatban lesz, ha továbbra is elege lesz az életéből, ha nem hagyja aludni a szervezetét ez önmegsemmisítéshez vezet. Tudta ezt jól, de nem tehetett ellene semmit. Mimu csak egy érzés volt. Gazdája gondolatai nyomán cselekedett és visszaadta neki azokat érzéslöket formájában. Nem cselekedhetett másképp. Nem manipulálhatta a gazdáját, pedig úgy szerette volna. Nem kelhetett önálló életre. Nem! Ő csak egy érzés volt
Azon a napon megérezte a változást, és tudta mi fog következni. Régen mozdult már ki innen és más esetben örült volna ennek. De ez most más volt. Nem akarta teljesíteni gazdája gondolatait, de nem tehetett mást. Fölkelt és lassú, nagyon lassú mozdulatokkal az érzéskamra kijárata felé indult. Elhagyva azt egy folyósóra jutott, melynek a végén valami fénylett. Arra indult összeszedve minden gondolatát és az élet kérdésein töprengve. Mi volt számára az élet? Jó és rossz gondolatok sorozata, szüntelen mozgás, vagy szüntelen mozdulatlanság. Nem sok mindent adott számára az élet, mégis szerette.
Végül kijutott a folyosóról. Egy nagy-nagy terembe ért sok-sok bejárattal. És sok-sok más érzéssel. Egy nagy-nagy terembe ért sok-sok bejárattal. És sok-sok más érzéssel. Ez maga volt az érzéselosztó. Itt mászkált a többi érzés, ki cikázva, ki egyszerűen futva, és ki lassan, nagyon lassan, mint ő maga. Mindenki egyik bejáratból a másikba igyekezett. Mimu is többször járt már ezen a helyen. Éppen elhagyta a Boldogság felirattal ellátott bejáratot és most a többi bejáratot figyelte: Egy másik érzést nézte, aki fontoskodva átlépte az Irigység küszöböt.
Neki más dolga volt. Automatikusan arra mozgott, amerre kellett neki, és végül egy másik bejárathoz ért. Egészében megborzongott, amikor meglátta. Érezte, hogy gazdája ilyen bús-komor hangulata után nem jöhet más. De egész lényével ellenkezett ennek. Az Utálat-gyűlölet bejárat volt. Belépett a folyósóra és tovább indult. Önállósítani akarta magát és megállni. Soha nem csinált még ilyet. Már megpillantotta az érzéskamra fekete falát. Mimu ellenkezett. Megint elkezdett lüktetni és megállni parancsolt. Miért nem lehet az ember mindig boldog? Miért kell folyton változtatnia az érzéseit? Miért nem lehet ő Mimu, egy helyen. Nem kell pihennie. Ő már nem is akar. Csak állandóan cikázva-repülni. Egyik piros faltól a másikig.
Mimu ellenkezett. Tudta, hogy ami most lejátszódik benne, nem vezet jóra. De ő önálló életre akart kelni. Meg akart állni, és visszafordulni és visszarohanni, nem!, vissza cikázva-repülni a boldogság érzéskamrába. És mindig boldogságot okozni gazdájának. Miért jobb az, ha a gazdája gyűlöli az egész világot, mint az, hogy mindig boldog? Mindig szerelmes. Boldogságot akart okozni gazdájának és nem utálatot. Elhatározta, hogy egyszerűen nem megy be. Kizárta lényéből gazdája gondolatait. És megállt. A szoba küszöbén. Nagyon furcsa érzés volt. Ezt nem érezte még soha. És nem is fog többet. Nem érezte a kontaktust többé ő és a gazdája között. Nem érezte gazdája gondolatait. De nem is tudott visszamenni. Nem lehetett. Mimu önállósította magát, de abban a pillanatban megérezte, hogy ezt nem lett volna szabad. Ellent mondott a gazdájának. Ellent mondott az egész szervezetnek. Ellent mondott a létezésének. Mimu lüktetése felgyorsult, és egyre fáradtabb lett. Mimu haldoklott.
Az ember rögtön megérezte, hogy valami nincs rendben. Valami furcsa hangulata lett. Mintha meghalt volna benne valami Mimu volt, de ő ezt nem tudta. Csak ösztönösen érezte valaminek a hiányát. Valaminek, ami az örömöt, a gyönyört, a boldogságot, a szeretetet, a szerelmet jelentett számára. Valaminek, ami meghalt benne, és többé soha nem jön el.

Bendarzsevszkij Anton

hirdetés