hirdetés

pompeia: Minden nő

MINDEN NŐ

Eleki Eleket meghívták. Újgazdag ismerősök idős férfi, harmincas feleséggel szü-letésnapi ünnepségre. Úgy szólván csak az arra méltók részesülhettek ebben a kegyben, úgyhogy igyekezett néhány ember még időben felhívni a figyelmét rá, hogy nem elfo-gadni nagyon, de nagyon nagy illetlenség lenne. S hogy majd adott időben, adott helyen ugyanilyen nagy kegyes cselekedetet vár el a vendéglátó tőle. Eleki általában ilyenkor a rajzfilmhősöket is megszégyenítő módon kiejtette szemeit a helyükről, csak úgy, a gri-masz kedvéért kidüllesztette őket, mintegy önmagával megbeszélve: látod, te öregem, hát ezt sem gondoltad volna, hogy ily faramuci helyzetbe keveredsz, ejnye-bejnye. Hát nem, válaszolt aztán azon nyomban, majd mit sem foglalkozva az egésszel, már más gondolatokat kergetett. Míg nem aztán elérkezett a cselekvés ideje.
Késésben volt. Mint általában, ha valahová mennie kellett. Durcásan csapkodott, min-dennel, mi útjába került. Mint általában, ha késésben volt.
Miért nem viszi már el őket? zsörtölődött, ahogy a kijárat felé menet elbotlott egy pár női cipőben. A többi is ott sorakozott még mellette. Csálén, esetlenül. Esztelen elvá-rások romjaiként, miket a másék fél nem tartott fontosnak eltakarítani Körbenézet. Ar-cán kellemetlen emlékek pillanatai elevenedtek meg. Egy szinte már maró tekintet, egy lekezelő tartás, és egy kárörvendő mosoly a száj szegletében. Minden nő egy szajha. mormogta magában lefelé a lépcsőn, és a gondolat vele tartott egész nap. Szorosan ma-gához ölelte, nehogy valami is elcsábítsa.
Máskülönben Eleki újságíró volt. Kritikákat írt egy országos lapba. Tulajdonképpen gyerekkora óta ezt csinálta. Egyszer csak kezébe nyomtak egy könyvet, neki, a diákúj-ságírónak, és azt mondták, olvassa el, és írja le, miről szól. Máskor meg őt kérték meg a színházi beszámolók elkészítésével, legyen az az iskola amatőr csoportjának bemutató-ja, vagy igazi előadás valamelyik nagyszínházban. S ő soha nem mondta, hogy nem lelné benne kedvét.
Á, igen-igen, az az Eleki. Persze. találtak rá lépten-nyomon ugyanazok a kifejezé-sek, ahogy bemutatták a többi vendégnek. A mulatság a szálonban (így, és egyáltalán nem másképp kiejtve) zajlott a nemrég épült villában. Vagy húsz-huszonöt meghívott lehetett még ott, jórészt a házigazda ivócimborái, azokból az időkből, mikor még nem bárba nájt klábba, hanem kocsmába járt. Azonfelül néhány ismert üzletember, akik az első pillanattól kezdve elkülönültek a többiektől, s mihelyt az udvariassági kötelezett-ségnek eleget tettek, el is távoztak. A háziasszony és barátnői úgyis unalmasnak találták őket, legfőképp az asszonyokat, kikkel nem lehetett sem a szexről, sem az ékszerekről vagy a legjobb szolárium-szalonokról beszélni. Mintha bizony nem élvezték volna azt, hogy jól mentek férjhez, és most úsznak pénzben. Amúgy meg ki kell tenni a kirakatba, ami van, s nem úgy elrejteni, ahogy egyesek teszik. Életképtelenek, rándított a vállán az asszony, és már igyekezett is az egyik pincérnek, egy kihívó kacsintás kíséretében kiad-ni az utasítást, hogy a koktéloknak mindenképpen a legkülönfélébb színűeknek kell len-nie. Eleki, aki szeretett mindent aprólékosan megnézni, megfigyelni, a mozdulatokat, a félmondatok másik felét, amit nem azért nem mondtak ki, mert úgyis értették egymást, hanem, mert titkolni akartak valamit, hamar kijelentette magában: ismerősök, vagy sem, ez nem az ő közege. De a többiek csak ajnározták. Áh, igen, no, persze. Újságíró. Bravó! mondogatták neki a harsány és már a részegedés első jeleit magukon viselő férfiak.
Úgy van. Így kell ezt csinálni!
Te vagy az, aki az a nagy botrányt kirobbantottad? Arról a kenőpénzes ügyről. Ugye. Hát persze! Tudtam én, hogy te vagy az.
Így kell a politikusokkal bánni! Megmondani neki! Jól befogni a szájukat a tények-kel!
Nem jutott szóhoz, a többiek azonban annál inkább. Eleki a félreértések elkerülése végett legutoljára egy színházi előadásról mondta meg a véleményét, hogy A két Bolya-iban, a kis Rózát alakító színésznő oly átlátszóan, színlelve játszotta meg a gyenge, esetlen teremtést. A gyámoltalan leányt, akit aztán János átölelhet, azt éreztetvén vele, hogy majd ő megvédi az egész világ rossz nyelve elől. Elekinek álszentnek tűnt a mű-vésznő, és értelemszerűen csupán az ő kis öltözőjében okozott botrányt, mikor amaz elolvasta a cikket.
Így kell bizony! Ti újságírók f gyerekek vagytok!
Aztán tanácsokkal is ellátták. Melyik kormánytagot kellene megbuktatni. Melyik kép-viselő tartja a kezét olyan furcsán, és selypít, és beszél egyáltalán nagyon férfiatlanul, úgyhogy biztos van valami kis titkolnivalója az életében. Egy kis szaftos botrány jót tenne ennek az országnak. Elekinek sikerült megint megállapítania, hogy az emberek fél információkból rendkívül izgalmas történeteket tudnak egymásról kitalálni. Hagyta in-kább, ne is sejtsék, hogy semmi köze ezekhez a dolgokhoz. Annál inkább, mivel nem is nagyon figyelt azokra, akik körülvették. Egyre csak egy pincérlányt követett tekinteté-vel. A felszolgálók ugyanis időről-időre megjelentek, és tálcáikon, a háziasszony utasí-tásainak megfelelően mindenféle színű löttyöt szolgáltak fel, melyeknek értéke valóban csak a színükben lehetett. A lány azonban lekötötte figyelmét. Az első pillanattól kezd-ve felfigyelt simulékonyságára, ahogy az öreg, hájas, kéjenc tekintetű öregurak között végezte munkáját. Fiatal, húsz év körüli, vékonyka lány volt. Távolról rendkívül szép-nek tűnt. Sötét haja volt, bőre barnasága természetesnek látszott, ajkai kihívóan nyugod-tak egymáson, nagy barna szemei ártatlanságról meséltek, erős arccsontjai pedig éret-tebb nőnek láttatták, mint amennyire valójában lehetett. És folyton mosolygott. Kedves volt. Talán túlságosan is kedves.
Eleki közben hirtelen elvesztette érdekességét, úgy tűnik, mindenki elmondta neki kérését az államirányítással kapcsolatban, így hát körülnézhetett a svédasztalnál. Gon-dolta, ha már itt van, megspórol egy vacsorát. Étterembe nem akart menni, otthon meg csak azt kapta volna, amit maga főzött. Ám úgy tűnt, túl későn érkezett, csupán salátát és sajtot talált a tálakon. Gúnyos mosoly rajzolódott ki ajkai körül. Nem is képzelte másként. Látta szeme előtt, ahogy a magát előkelőnek tartó társaság amint csak lehet, mint a barmok a vályúhoz, rohantak az asztalhoz. Legtöbbjük nem evett reggel óta, csak azért, hogy mire ideér, még nagyobb étvágya legyen. Mindenki azt kereste, hol vannak a nagyon drága húsok. Lökdösték egymást, kapkodtak, így végül aztán az érezhette ma-gát a legboldogabbnak, ki a libamájas tálat megkaparintva elmenekülhetett egy kis ma-gányos zugba, hogy kincsét teljes mértékben magáévá tegye. Valamikor illetlenség volt a hölgyeknek idegenben enni, de persze, döntötte kissé oldalra a fejét elmélkedés köz-ben Eleki, hol vannak itt hölgyek?
Látnia kellett volna!
Eleki felkapta a fejét. Egy férfi állt mellette. Kezében egy tányért tartott, és félszegen tekintett az ennivalóra, miből még válogathatott. Ugyanarra gondoltak.
Nem akartam a tülekedésben részt venni, de most már úgy ennék valamit. Különös dolog ez az éhség. Ösztönös, vad, állati érzéseket hoz ki belőlem. Nem szeretek idegen-ben enni, de most nem tudom megállni. Mit gondol, találok még egy kis gombát?
Eleki ugyanúgy fürkésző tekintettel nézett az asztalra.
Bocsásson meg, be sem mutatkoztam - szólt közbe megint az idegen, minek hatá-sára, Elekinek megint fel kellett emelnie a fejét.
Felesleges szólt hozzá barátságos hangon a másik, miközben kezét nyújtotta felé. tudom, ki maga. s hogy ő se maradjon inkognitóban, egyszerűen megmondta a nevét. Eleki.
Ön ír néha Lelki néven recenziókat?
Igen. egy jó pont a világtól, ezen a mai napon, gondolta hősünk, ugyanakkor fi-gyelmeztette magát, ez még nem jelenti azt, hogy elkezdjen ugrándozni, és azt kiabálja: ó, mily szép az élet. S tekintete megint csak a kis pincérlány felé fordult. Az asztal má-sik végén akadt valami tennivalója, és Eleki vágyakozva tekintett rá, talán közelebb is jön, és őt is majd oly hajlékony mozdulattal fogja kikerülni, a szoknyája rásimul majd csípőjére, illata pedig ott marad majd a levegőben. Mindezt érezte, de megfogalmazni nem volt ideje, mert alkalmi beszélgetőpartnerének ismét akadt mondanivalója:
Ismerős? biccentett a vendéglátójuk felé.
Igen. Önnek is?
Üzleti partner. Meg kell hagyni, van esze, ravasz, csak a stílusa egy kicsit idegen tőlem. No nézd a! Egész kis kincsesbánya! S a tányérjára rakott néhány darab rántott gombafejet. Most már csak öntet kellene hozzá.
Eleki nem szólt semmit. De mindketten így találták jónak. Végül a férfi bocsánatot kérve odébbállt, majd leült felesége mellé. Eleki még egy ideig követte tekintetével, de az hamarosan ismét csak ama pincérlánnyal találta magát szemben. Most épp a terem egy másik pontjában volt, fürgén végezte a dolgát, és kedvességéről egy pillanatig sem volt hajlandó lemondani. Mindenkire egyformán mosolygott. Gyakorlott mozdulattal letette a tálcáját egy kis asztalka szélére, rátette az üres poharakat, miket a szertelen vendégek szanaszét hagytak, majd ugyanúgy rutinosan, kissé berogyasztva lábait, és kitolva formás kis hátsóját felvette az asztalról a tálcát, majd eltűnt valahol a sok ajtó egyike mögött. S az egész mozdulatsor alatt oly kedves volt. Talán túlságosan is kedves.
A férfi lehajtotta a fejét. Szedett a tányérjára, majd egy csendesebbnek tűnő sarokban helyet foglalt. Valami pálmaszerű szobanövény ugyan félig eltakarta, de ez cseppet sem zavarta, mivel így gondtalanul figyelhetett. Egyre nagyobb lelkesedéssel nézte, ahogy a lány dolgozik. Jóleső izgalom lett úrrá rajta, amely érzésnek oly rég volt birtokában, hogy szinte már nem is emlékezett rá, mi is okozhatja, s minél hamarabb ki szerette volna deríteni, nem gondolván, hogy pont ismeretlensége okozza benne ezt a kellemes, bizsergető érzést. Furamód azonban nem önmagában, hanem a lányban kereste a meg-oldást. Melyik mozdulata, melyik gesztusa miatt is lehet. Íme, egy megoldandó, elgon-dolkodtató feladat, villanyozódott fel egy pillanatra. Úgysem törődött már vele senki. Talán kiderült róla időközben, hogy mégsem mondta meg azoknak, akikkel úgy kell bánni, mint. Talán csak túlontúl mogorvának vélték, az amúgy egyre jobb kedvű társa-ságban.
A lány, annak ellenére, hogy úgy tűnt, rengeteg a dolga, és folyton rohan, megállt egy pillanatra egy másik pincér szólt hozzá. Eleki az egzotikus növények ügyefogyott taka-rásából gátlástalanul bámulhatta a jelenetet. S így azt is láthatta, hogy egy nagydarab, durva mozgású öregúr a lány mögé perdül és átöleli; majd vén kezeit lassú, de tudatos mozdulattal a lány feszes kebleire helyezi.
Te a Julika lánya vagy, ugye? rendezte le azonnal az ismerkedést, mint egy jó pat-riarcha, ki a környék össze zsenge termését számon tartja, de úgy, hogy azok mégsem ismerik őt, s úgy tűnik, mindezt már a sokadik korosztály esetében. hej, de csinos kis macskává cseperedtél. Nem hiába, anyád lánya vagy te is csak! s a lány nem ellenke-zett. Sem senki más azok közül, kik körülöttük álltak. Hisz időközben népes kis csoport alakult ki. Pincérek, s azok ismerősei, kik most a vendégoldalon voltak, asszonyok, fér-fiak egyaránt. Tisztán lehetett hallani, hogy az ifjúságról, annak előnyeiről, boldogságá-ról beszélgettek, csupa ostoba közhelyet és hibás szerkezetű mondatot használva.
Eleki egyik kezében még mindig a tányért tartotta, noha nem is evett abból, mit rára-kott. Senkitől sem zavartatva figyelte az eseményeket. Kissé előre dőlt, erőlködő testtar-tással, és szabad öklét összeszorította. Meglepődött, mikor nem tapasztalt a lánynál el-lenállást az öreg tette következtében. Először azt gondolta, hogy egyszerűen oly erős a másik, hogy képtelen bármit is ellene tenni, és drukkolt neki, hogy mégis kitörhessen a beteges ölelésből. Undorral nézte, ahogy az a másik férfi, mint tulajdonával, mint egy kis kívánatos, de értéktelen csecsebecsével bánik a törékenynek tűnő testtel. Egyre fe-szültebben koncentrált. Erei kidagadtak. Olyan kedves, csinos lánynak látszott, nem akarta hát, hogy undort kelljen éreznie, ahányszor csak tekintetet beléje ütközik. Már pedig figyelmével üldözte kezdettől fogva, mióta csak megpillantotta. Hiába beszéltek hozzá beruházásokról, meg botrányokról, ő csak rá figyelt. Ahogy csípője ösztönösen ringott, s az ing lágysága mozgás közben kihangsúlyozta idomait. Azokat, miket most oly természetességgel engedett át egy hájas, alkoholszagú, durva alaknak, s amaz rán-cos, vén kezeinek. Eleki sem volt már persze suhanc, az olyan félék, mint ez a lány is feltehetőleg öregnek mondták volna a maga harminchét évével, őszülő, itt-ott kopaszo-dó hajával, egy-egy furcsa bogarával. S úgy egész életritmusa minden kényszercselek-vésével együtt. Egyáltalán, mindennel, ami ebben az uniformizált évszázadban bizarr-nak hatott. S ahogy az imént állt az asztal mellett, görbe háttal, félrecsúszott nyakken-dővel, vasalatlan zakóban, kisfiúsan kétségbeesett pillantással, de mégis valami kegyet-len cinizmussal és életundorral a vonásaiban, az ideális férjjelöltek versenyében sem ő lett volna az első.
De nem is erről volt szó. Csupán egy édes, kis tűnő pillanatocskáról. Mikor úgy érez-te, ez a lány tökéletes. Épp simulékonysága volt, mi izgalomba hozta, és mosolygós arca, mi elhitette vele tisztaságát, hogy lelke épp oly fehér lehet, mint inge. Azt látta benne, mit éppen látni akart, mit szinte bárkiben meglátott volna, csupán kedves arcvo-násai alapján. S regényes elméje történeteket talált ki mögéje. Képzelete magasra szállt, és csodás perceket örökített meg a sosem volt időben. Sosem volt emberek történeteit, hisz a szereplők csupán hasonlítottak rá és a lányra, és mégis mások voltak. De ölelték egymást, folyton és folyton, és a lány szolgálta, kiszolgálta, teljesen feláldozta magát érte. Oly alázatos volt, amilyen hajlékony testtel cipelte itt a tálcákat az emberek között. Gondoskodott róla, zokszó nélkül. Nem kiabált, boldogan tűrt, mindig azzal a kedves mosollyal. Minden tettén látszott a rajongás, az imádat, ahogyan a férfi léte által kitöl-tődik az ő élete. Egy asszonynak foglalta össze Eleki lelke legmélyén egy öntudatlan hang ilyennek kell lennie, s akkor egy férfi sem vágyik el mellőle. Pedig alaptermé-szete, hogy újabb és újabb vadászútra induljon, miben csak lustasága akadályozza meg. Minek tenné ki magát a bizonytalanságnak, hidegben, hóban, sárban az új vadra lesni, mikor már elejtett egyet, és azért nem kell többet küzdenie, nem kell tartania csalódás-tól, fájdalomtól.
Angyali jóságot látott meg benne, olyan lénynek hitte, akiből csak egy van. Mert mindegyik más oly egyformának tűnt fel előtte. Vajon ha ezen a napon nem ide küldi a sors, akkor mely másik lányban véli ugyanezt felfedezni? Akkor melyik másik lány, nő, asszony testét véli könnyednek, hajlékonynak, rugalmasnak, izgatónak? Miközben lel-két hófehérnek látja, s ujjal rámutat, íme még egy tiszta teremtmény közöttetek, nők, ki mind rothadtok már bensőtökben, mióta saját akaratotok és véleményetek van.
De amint az öregember átkarolta ezt a tüneményt, gondolatai mintha megváltoztak volna. Az önmagát megadó nő mítosza valósággá vált, ahogy a lány nem mozdult, nem ellenkezett, amit még akkor is megtehetett volna, ha tudta, hogy részeggel szemben nem szabad. Legalább gyengíteni a karok szorítását. Ösztönösen tenni valamit, míg rá nem jön, hogy az nem ér semmit. Ám ő csak állt ott, kezdettől fogva, és mintegy ráhagyta magát a másikra, rendelkezzék ezentúl, hacsak öt percre is, de amaz vele.
Eleki elkomorodott. A simulékony, zsenge női test hirtelen mocskos tárggyá változott. Az idegen férfi érintése tette azzá. Hisz képzeletében már hozzá tartozott, neki adta oda így magát. Fura vágy vett erőt rajta. Fura, de mindennapos. Látni vágyta a lányt, ahogy nem egyszerűen nem ellenkezik, de szinte élvezi is, mindazt, mi vele történik. S látta, ahogy a lány szinte már maga irányítja az őt ölelő kezet, oda, ahol neki a legjobb, előbb csak a testének a felszínén, a ruha felett, majd egy merész, de annál gyakorlottabb moz-dulattal egyszer csak a ruha, a szoknya alá. Eleki mintha érezte volna, hogy mindez csak kitaláció. Mégis, végig akarta gondolni, mi mindent tenne még a lány az izzadt, hájas férfikézzel. Elképzelte az arcát, ahogy kéjes mosoly jelenik meg rajta, tekintetét rá, a sarokban kucorgó férfire emeli, miközben körülötte is mindenki mosolyog, és kedves. Talán túlságosan is kedves.
Már egyáltalán nem törődtek vele. Akivel az asztal felett beszélgetett, már rég haza-ment, néhány más finomabb mozdulatú emberrel. Talán csak egy-egy ember nevetett rajta, ki akkor már mindenen nevetett volna, hogy nind´a, hát ez meg bújócskát játszik, méghozzá egyedül.
A kis társaság aztán szétszéledt, az öregurat megtalálta a felesége, és magával ránci-gálta szó nélkül, a lány pedig tovább tette a dolgát. Eleki még komorabbá vált. Nem sikerült. Megint elbukott egy angyal. Pontosabban valaki, kit angyalnak hitt. Csupán, mert oly kedvesen mosolygott mindenkire. De mily ádáz is lett ez a mosoly, mily go-nosz! Mily sötét egy pillanat alatt. Már nem is vádolta a férfit. Ő nem tehetett róla, rá-akaszkodtak, ölelő karjai közé bújtak, kihasználták. Mindig minden nő, csak kihasznál. Csak ezt tudják, csak ezt akarják.
Később közelebbről látta a lányt. A tálakat szedte le az asztalról. Egy pillanatra felpil-lantott és ránézett Elekire. Nem szólt egy szót sem, csak végignézett rajta, ahogy min-denki mással is tette volna. Aztán ment is tovább, kezében tartva az elmosandó étkészle-tet. A férfinek most már egyáltalán nem tetszett. Sőt kifejezetten csúnyának találta. Ot-romba volt szája, túl csontos az arca, és közönséges a mozgása. De ugyanabban a pilla-natban, mikor közömbös tekintetébe ütközött, és elérhető közelségbe került vele, vala-hogy még jobban kívánta. Összekulcsolta maga előtt a kezét, kissé távolabb lépett, un-dorodva attól, hogy hozzá kelljen érnie, de kis híja volt, hogy ne kapjon a lány vékony karja után, ne rántsa magához, és tegye magáévá úgy itt ezen a förtelmes helyen, hogy fájjon neki. Kiabálni, kapálózni, kétségbeesetten karmolni vágyta látni és érezni. Nem is érdemelne mást gondolta, - mint ahogy egyik nő sem érdemelne mást, mert minden nő ilyen. Mert minden nő egy szajha.
És köszönés nélkül hazament.

Pethő Anita
Répcelak, 2001. december 4.

hirdetés