hirdetés

: MINDENKINEK és gébicsnek

Írkálunk, írkálunk, írkálunk rendben van. Amatőröknek tartjuk magunkat oké. Nem tudjuk abba hagyni naná! De: mivégre?
Én egyetlen szempontra hívnám föl a figyelmet. Már csak azért is érdemes literázni, mert olykor-olykor egyikünknek másikunknak meg-megszaladhat a keze. Ezek pedig fontos, talán a legfonotsabb pillanatok az amatőr "pályáján". Meggyőződésem, hogy a HSZ archívuma tartalmaz kevés, a teljes termésnek csupán egészen elenyésző töredékét kitevő igazi remekművet is, melyek sorai között végbemegy az "amatőrizmus elvesztése". Nem lenne ezért jelentéktelen vállalkozás folyamatosan életben tartani egy olyan diskurzust, amely felkutatja és újraértelmezi a HSZ jobb vonulatait. Egy ilyesfajta párbeszéd a HSZ művelői és értékei között világossá tehetné, hogy a jó vers alapvetően képesség és tudás dolga, hogy a mestermű nem feltétlenül felülről, az autoritások szintjéről érkezik, nem csupán példaként és célként lebeg előttünk. A HSZ legjobb darabjai igenis képesek kikezdeni a bevett elgondolásokat a kétfajta költészetet elválasztó határjelekről. Saját amatőrségünknek tartoznánk ennyivel.

Tisztelt gébics!

Azért választottalak téged, hogy illusztráljam miként is gondolom a fentieket, mert szerintem nagyon tanulságosan keveredik a neved alatt jegyzett munkákban a tehetség a tapogatózással. Szövegeidről egyaránt lerí, hogy a költészetet nem csupán műveled, de műveléséről a HSZ átlagánál jóval magasabb fogalmaid vannak, és hogy mindemellett mennyire egyenetlenül dolgozol. Vedsírói működésünk egyik közös vonásának azt tartom, hogy a meglévő tudás mértéke, illetve annak eredményes működtetése nem mindig esik egybe. Tudásunk korlátai épp azáltal mutatkoznak meg, hogy nem feltétlenül siet segítségünkre abban a kérdésben, mire is érdemes alkalmaznunk.

Lírafelfogásodban a leírást, a rögzítést látom elsődleges mozgatórugónak, melynek adekvát grammatikai megfelelőjeként a mellérendelés jut főszerephez a szövegek formába öntésekor. Jóllehet megfigyelhetők apróbb elmozdulások, például a természet tárgyait az újabb versekből mind jobban kiszorítani látszanak a városi környezet emberformálta látványtérképei, mégis a felvett pozíció legtöbbször a kifelé forduló, leíró lírikusé. Valódi, például az Újholdasok értelmében vett objektivitásról, azért nem beszélnék mégsem, mert tájaidat a legritkább esetben hagyod magukra, leíró éned általában több-kevesebb teret átenged az értelmezőnek is, azaz arcot öltesz, személyiséget engedsz be a megfigyeltek és leírtak közé.
Ezzel persze még egyáltalán nem volna baj. Remek hagyományaink (felsorolás helyett itt egyedül Takáts Gyulát említeném, akit, ezt le merném fogadni, nem egyszer forgattál már), illetve a kétségkívül meglévő érzéked a megszólalás e két különböző pozíciójának tropikus kézbentartására elégéséges alapot teremt hozzá. Gondom a tájat értelmező, a leíróra, mint személyiségre vetítő-aktualizáló megszólalás módozataival van. Az, ami az arc, az Én kirajzolódásának terepe lehetne, amit a "kint" meggyőző képekben felkínál, javarészt kihasználatlan marad. A Januárban című darab, mely leírásként egyszerre mutatja magát igényesnek és visszafogottnak, zárlatában tartalmatlanná válik. Ha alakzatait tekintve megállná is helyét a befejező hét sor,
értelmezési lehetőségeiben kontúr nélküli és üres, nem csap le eléggé a gazdag előzményekre. Ott van csupán, de nem illeszkedik. Az Augusztus végén, vagy a mostanság közölt Lakótelepi éjszaka szövetén szintén jól érzékelhetően ütnek át a szerkezeti hibák. Ez utóbbit szinte kettészeli a "Nézem az éjszakát" sor, ahonnan mintha egy másik vers kezdődne. Biztatóbbnak találom
az Ősz, negyvenévesent, ahol a stílus talán modorosabbra sikerült, viszont a két szakasz közötti jobb átjárhatóságot sikerül biztosítani a több értelmű fordulattal: "A játék még tart, / de a teremtés véget ért"
A látványdarabok és reflexiók egymás mellé sorakoztatásából építkező líra csapdáját abban látom, hogy rögvest ingoványos tereppé válik, mihelyst elhanyagoljuk, vagy kivonjuk az ilyesfajta kompozíciókat összetartó közvetlenül utaló, közvetítő motívumokat. Ekkor ugyanis egyedül a szöveg retorikus tartalékai maradnak állványzat gyanánt. Ekkor a vershez a nyelv, a dikció átütőerejének kell adnia a strukturális feltételek kielégítéséhez szükséges többletet, a vers ívét.
A puszta mellérendelés persze lehet esztétikailag meggyőző, ám ez olyan bravúr, amire a legnagyobbak is csak ritkán képesek. Két jól ismert példával szeretném illusztrálni, hogy olyan szerkesztésmódot részesítesz előnyben, amivel érdemben, véleményem szerint, csak igen magas szakmai felkészültség birtokában érdemes egyáltalán kísérletezni. Kosztolányi Őszi reggelijében a csendélet és a mellé rendelt elfogadó, önmagára vonatkoztatott gesztus szép egysége nem pusztán a toposzból (ősz elmúlás) merítkezik, ez kevés is lenne, hanem a leírásból a személyesbe való átváltás élességének és helyénvalóságának ambivalenciájából, végső soron tehát a szerző retorikai arány- és tempóérzékéből. Pilinszky Négysorosa arra remek példa, hogy elejtett szimbólumok és sűrített konnotációk segítségével, hogyan lehetséges egységes és mégis tág interpretációs horizontotot teremteni kevés, eredeti jelentéstartalmukban pedig egymástól messze szétágazó elemekből. Ilyen erő, vagy lelemény híján azonban egyedül a mellérendelésre támaszkodni számomra felelőtlen kalandnak tűnik.
A korábbiak között csak egy olyan művet fedeztem föl, amely a nehéz feltételek ellenére is képes megcsillantani valamit tehetségedből, ez pedig az Egy egyiptomi koporsóbelső festései. Ebben sikerül talán egyedül kizárólag a mellérendelés erejére támaszkodva jelentősebb hatást elérned. Kár, hogy épp a végén ront rajta nagyot az elcsépelt virág világ rímpár, de még mindig itt tapintasz leginkább ennek a mozaikszerű poétikának az elevenére.
Legjobbjaidat, eredetibbnek hangzó, de kissé háttérbe szorított hangodat mégis azok között a versek között véltem megtalálni, amelyekben valami teljesen mást próbálsz. Elsőként a mások által is fölfedezett, Egy kívülálló Petri György halálára címűt említeném. Van ebben a versben, s nem csupán szóhasználatában, valami kegyetlen, brutális erő és feszültség. A kimondás ereje berobban a halál csendjébe, a pontosan megidézett Petris hang rombolja, mond ellen egy Petri iránti kegyeletnek, hogy a végén ez a stiláris dekonstrukció megtalálja a maga sajátos nyugvópontját a "tisztaszobában egy foltos abroszon". Igazán szép, az egyik legjobb darab a HSZ történetében.
Elsősorban mondatszerkesztésében találom eredetinek az Antik fürt egy szamár kobakjánt. Szintaktikailag sűrű szövésű szőttese ügyesen kombinálja a sejtető, hangulatfestő jelentésképzést az egzisztenciális problémafelvetéssel. Főleg második fele Nagy László némely késő hatvanas, illetve hetvenes évekbeli művének nyelvére emlékeztet.
Az Április leányai abba a tematikus irányba illeszkedik, amelybe az általam korábban részletesen értékelt Pöcs néne című is. Mindkettő azt bizonyítja számomra, hogy talentumod van a portré terén, ahol a legnagyobb feladat, hogy az alany valóban jellemző vonásai jelenjenek meg, tömören, nyelvi leleménnyel, kerek egészként. A túlírtságtól, a jelzőkészlet sallangjaitól, melyek a műfaj jellemző vadhajtásai szoktak lenni, megkíméled olvasóidat. Az Április leányainak külön érdeme, hogy a portré élettelisége szervesen és következetesen összekapcsolódik egy igényes természet-metaforikával. Így a megverselt téma, vagyis a leány-lét, erotikus kicsengései úgy jutnak központi szerephez, hogy a szöveg megőrzi visszafogottságát.
Végül hadd szóljak arról a versedről, ami rám a legnagyobb hatást gyakorolta, s ami semmilyen reflexiót nem kapott közlésekor: az Auschwitzi leányról. Három önmagában is izgalmas szál egészen különleges, nyugtalanító kicsengésű szintézise. Jelen van benne annak a generációnak a történetszemlélete, akinek a Holocaust elsősorban történelem és csak másodsorban botrány. Ennek megfelelően a vers érzelmi töltete a múlt újraírása, újraélése helyett egészen máshol fejti ki hatását. A témáról való közvetlen érzelmi leválást, a történelmet inkább tárgyként, semmint élő múltként kezelő attitűdöt már eleve pozícionálja a fénykép, illetve a rá reflektáló megszólaló közti viszony. Ez a hozzállás teremti meg a vers másik szervezőelemének érvényesülését, a férfiszem pásztázását. Az emóciók visszaszorulása itt különös módon nem valamiféle racionalizáló beszédmódnak adnak tért, hanem a hímösztönöknek. Ha pereferálnék bizonyos pszichoanalítikus interpretációs stratégiákat, akkor, a fotó és a halott test konstitutív szerepe révén, nekrofil motívumkészletről beszélnék, de itt, az én értékelésemben legalábbis, egészen másról van szó. A vers éles vágású zárlata ugyanis a letiltás egy olyan formáját valsítja meg, amely közvetlenül a történelmi kontextusra utal vissza. A történelem ekképpen egy másfajta, sokkalta aktívabb értelemben is tényezővé válik, kulturálisan kódolt, megkerülhetetlen autoritásként. A szöveg végül is bonyolult egymásra vonatkozásban képes felmutatni a történelem, a társadalmi normák és a nemi identifikáció egyéni lecsapódását, az érzelmi állásfoglalásnál lényegesen komplexebb jelentést hozva létre.

hirdetés