hirdetés

Terda: Mit a por felkavar

Mit a por felkavar

Belém másolni, sablon beszúr,
Azt hiszi bölcsességet követi,
De a hitét rosszul kezdi,
Fáradtságos unalmat űzne tán?

Elveszett tekintélyt, vagdalózással
Hozna vissza, de csak hesseget,
Lüktető, új, lobbanó fejlődőt
Visszafogni, jóval nem kecsegtet.

De nem tudja, újra nem hajlik,
Pedig ettől csak tanulna,
Hisz az ember mindig tudna,
De képzelt arca ezt elfeledi.

Majd pofon csapja az elmúlás,
Mi hirtelen dobogva köszön rá,
Érzi majd nem csak ő az Új törvényt,
Régi elbukik, ha nem iszik új fényt.

Némaság, mi hamis bölcsesség,
Ő azt menekülésből túl lépett,
De rosszabbra, mert, amit beszél,
Annak nem ad senki értelmet.

Átlátszó gondolat, régi törvény,
Az új meggondolatlan, a megfejtés
A régiek kezében van, pedig
Minden komolyban van bölcsesség.

Ki új, ki lüktet, és lobban,
Labirintus vezet valódiához,
Nem is fejthető csak maga tudja,
Ha eljut egyetlen kulcsához.

Nem tudja, milyen bűnt tesz, ki
Labirintushoz sablont hozzárendel,
Régi bölcsek tették így,
Régen voltak csak így.

Új hajnal már minden hajnal,
Új jön, s új megváltó,
Érkeztük majd közös erővel
Hozza a leszakított hálót.

Várni nem lehet, csak kutatni,
Fáradtságos munkával rátalálni,
Hisz régiek őket elemésztik,
Csak néhány, ki új, de régi.

Ők azok kik nem ébrednek hajnal,
Mert már éjjeltől nyitva szemük,
Hogy lássanak mindet, mert
A bizonytalan jövőben így lesz sikerük.

Mások akkor ébrednek, másokat
Ébresztenek, s nem üdvözlik az újat,
Mert nem is látják, vakok
De már reggel bölcsek, látnokok.

Rossz út, s nem hallgatnak másra,
Lüktető, de dadogó lázadóra,
Legyintenek, s kiforgatják vitázókat,
Minden délben ott lóg a hús cafat,

Mellükön, elfojtják, az elfojtandód,
Hisz Bábelnél akarták ezt,
Mi tett, az Úrtól a mintabűn lett,
Nem értik egymást az emberek.

Tessék, ezt láttátok helyesnek,
Hisz az újak új nyelvet beszélnek,
S a régin csak dadognak,
Kört tudnak csak a pont helyett.

S az álbölcsek csak nevetnek,
Kőkemény önhittel fegyverkeznek,
S lefegyvereznek: Hallgass!
Szabályt kell szegned ezután.

Erőd kérdéssé teszi hited,
Kell a pont, ha befogják a fület?
De hirtelen pillanat, addig tart,
A jövő viszont mindent megmutat.

Éberség örökké figyelő őrláng,
Jönnek a szelek vigyázatlan,
Túl sok bocsánattal fellöknek,
Mi használható viszik a réginek.

Kiszabott út volt mindeddig,
Mint egy csepp az ablakon,
De mit tesz egy porszem,
Ki nem a szélre hallgatott.

De vályogtéglák is állnak már,
Nem tűnik fel, hogy hiba,
Nem tűnik fel, hogy feltűnik,
S már nem véletlenül teszik.

Friss szél támad a távolból,
Mi nem ismeri a szabályokat,
Azt teszi, amit tenni érdemes,
A törvényszék elé hívják ez által.

Per indul, mi majd megszokott,
Csak, már ügyvéd is szónokol,
Nagyobb csatával győz a fal,
Ami épült, valami sáros anyagból.

Ám csak addig van nyugalom,
S csak addig aludnak minden hajnal,
Míg a lobbanók, nem lángolnak,
S harangokat nem hallanak.

Mert a jelzés ősi a figyelőktől,
Mert csak az hallja, aki figyel,
És aki maga is ezt teszi,
Értéktelen nem lehet.

Ki hunyorgás ellenére is
Napba néz, s a vakítás miatt
Is lát mindent, ott jó jel van,
Ott homlokon valami jel van.

S a jel láthatatlan homályában,
Visszacseng egy ősi hang,
Mi nem változott, de megváltozott
Törvényeket osztogat.

Hallja ezt mindenki, de máshogy érti,
Ki vak az újtól, ki most hunyorog,
Mert fény a sötétségből,
S árnyat szippantó derengés.

Még az újnak is új, de érzi
Hogy jobb a megszokottnál,
Igaz komoly bölcsesség,
Sakk-matt erőt ad a harcoknál.

Meglepett magyarázkodás,
Térdet fárasztó mozzanatok,
Kik ezt kapják, fátylat húznak
Az arcokhoz, adva egy még esélyt

A megalázkodókhoz, van, aki ébred
S tükrét mélyebb szemmel nézi,
Van, aki pert indít, bölcsességével,
S a legbolondabb címet megvédi.

Ezt érdemlik, kik csak néznek,
S azt látják, amit akarnak,
Mert más dolog feledi a múltat,
Vagy szemelőt tartani csak azt.

Más hogy látja mindenki,
A máglya most se helyes útvonal,
Nem is építik az újak,
Csak az átlátszó elbukottak.

Ártatlan véleményből lett,
Mindig kutatott változás,
Néha egyszerűbb előre menni
Csak a lábunk után.

Lehurrogott lobbanók, kik
Igaz bölcsek lehettek,
Van, ki ezt választotta,
Van, ki régiekkel küzd meg.

Visszhangozva vált a kérdés:
Hát megértitek végre szavunkat,
Önmagunk más; s mi ismerjük,
S szólni csak mi tudunk róla?

Megértitek végre, sablon nincs,
S nem is létezhetett volna soha?
De nem használ csak alig, mert
Lealapszik, mit perc felvert.

Így volt, hát kellett a pont,
S egy ennyiért kell, ennyi harc,
De megváltozik, többet nem ront,
A lázadás vége nem lesz kudarc.

hirdetés