hirdetés

bluesman: Mongyő - részletek egy (készülő) naplóregényből

2002.11.06.
A tél tábornok

Ébredő rettenet a reggel, mint az utca jobbról, az utca balról. Bármerről nézem, rémület és nyomasztó arcok nyüzsgése. A belváros napjai mind ilyenek, a szívverés ritmusa meg-megáll, akár egy lehasznált Wartburg motor. Az első órámon voltam ma, kissé kései pillanat, de mivel ez az egyetlen órám van, nem ért retorzió, hacsak az nem, hogy gyakorlatilag funkcionális analfabetizmussal vádolt meg a tanárom - igaz, ez egy idegen nyelv, bár ettől még szánalmas a tudásom. Mielőtt az elindulásra rávettem magam, a szomszéd nénit lesegítettem a lépcsőn (karizmámat domborítom, óh szent tradíciók), és két hete az első jó szó volt a jutalmam: maga kedves fiatalember, de borotválkozzon meg...
Az éjszaka megint nem aludtam sokat, és az sem volt jó. Mozdulatlanul vártam, hogy jöjjön a tagló, de csak az árnyjáték jött, mint minden éjjel tizenyegy óra körül, amikor a Mikszáth Kálmán utcában átvált a fotocella a sarkon, és halványodnak a lámpák fényei. A magánytól kiüresedett gondolat órája ez, és a figurális düh ideje, ami fény-árnyék játék formájában jelenik meg a plafonon. Néztem, néztem, és valahogyan távolivá vált ez az egész tetves, álságos világ, és az emlékek összefolytak a légzés monoton ritmusával, és az egzisztenciámmal játszottam, ami nincs. Gonosz játék ez, az az igazság, mégis mindannyian kedveljük, mert az emlékezet, a képzelet és a fantázia korlátlan lehetőségei szédítőek olykor, és utána a valóság, az átkozott tőkesúly mindig elvégzi a dolgát.
Bűnben fürdök, és undorodom magamtól, de akkora csapdát állítottam magamnak, ami várhatóan kifog rajtam. Az agresszívan belém kapaszkodó magány, és a világ kegyetlen, üres zugai, az embertelen emberség a nap minden percében egyszerre kilendített a tisztesség pályájáról, és ezer éves tradíciót készülök áthágni. Lehet-e?

Bármit, amitől elmúlik az őrület. Bármit, ami újra erőt ad majd, hogy befejezzem azt, amit elkezdtem, és letegyem magam elé az asztalra az oklevelet, a küldetés keserédes gyümölcsét, de már fáraszt, nagyon fáraszt, hogy fenntartsam a látszatot.
Ezért rezignált tekintettel cigarettát csavarok, mélyen benntartom a szúrós füstöt, és hagyom az idült vigyort kiülni az arcomra.
Veszíteni tudni kell.

11.07.
Nyom nélkül

Ma eljött Ági, és sokat beszélgettünk a múlt eseményeiről, a suhanó kedves órák témáiról. Aztán a végén már sokan voltak a lakásban, túl sokan, és szinte nem láttunk a füsttől és a tehetetlen érzéstől, hogy rabok vagyunk igazán. Meg kell tanulnom a sorrend helyes alkalmazását, és minden egyes cigaretta előtt átgondolni. Megéri? Mi lesz később? Sokkal később? Jön majd más, keményebb? Na és a problémák, melyeket mintegy poros és lehasznált szőnyegként görgetek magam előtt?

A kétségekben vergődés nem segít, de nehéz visszaemlékeznem, hogy az önsanyargató sajnálaton kívül volt-e valami más is, amit megpróbáltam. Ezek a nagyon fontos részletek úgy elfolynak a kezem közül, hogy nem vagyok képes rendszerbe foglalni őket. A rendszerszemlélet nem probléma, az életem elmúlt öt éve ezzel telt. Mégsem áll össze, és akár Szalai Annamária, aki mindenféle politikai televíziókat akar, én is butaságokkal bombázom magam. Hogy majd egy lottónyeremény, vagy egy talált, de vastag pénztárca megoldja a gondjaimat, pedig ilyen nem lesz, nem volt, és egyáltalán.

Ági szerint gyenge vagyok, mert nem állok a sarkamra, és nem kamatoztatom a tudásomat. Hiába magyaráztam neki, míg a kerékpárjának gumiját foltoztam, hogy már nem bírok többet házalni, és zsurnálkurvaként erőszakoskodni, nem ért meg engem.
Megint úgy alszom el, hogy nem érzem a megnyugtató simogatását a paplannak, és nem számít a párna sem. Azt hiszem, én majd nyom nélkül döglök meg.

11.08.
Tapasztalat, csere

Első pillantásom a lecsúszott takaró mögött Ági lábára esik, minden reggeli, mostanában pókhálós gerjedelmemmel. Nézem, nézem, de mivel nem illendő, kihajtogatom magam az ágyból, és könnyű kávét készítek. Ezt igazán a kávé mennyisége teszi lehetővé, ami iszonyú kevés. Nagyjából kávé ízű forró víz lesz belőle.
Már a déli harangszó a könyvtárban talált, a sajtó és a személyiségi jogok kérdésében készítek egy rövidke értekezést, és némi inspiráció kellett. Érdekes szórakozást találtam: figyelem, ki milyen újságot, lapot olvas. Mutasd a lapod, megmondom milyen ember vagy!
A középkorú könyvtáras néni a Szittyamagyar és a Demokrata társaságában ügyel, idős, de jól szituált bácsi izgága fejmozgással a 168 Órát csörgeti. Két lány asztalához ülök le, az egyik (horgas orrú) zavartan felkapja Bild magazin egyik számát, hogy elférjek. Alig teszem le a Médiakutatót és az Új Pedagógia Szemlét, összenéznek, és magamra hagynak. Nem sokáig ülök nyugodtan, Melák telefonál, hogy menjek be a televízióhoz.

Előtte a Károlyi Kollégiumban töltöm az időt, próbálom elhitetni magammal, hogy megtehetem, amit nem lehet, és cigarettát csavarok, hogy könnyebben elviseljem az átütő pillantásokat. Vidáman megyek a Kálvária térre, a televízióba. Megnézek egy összeállítást az egyetemi média helyzetéről (talán nem a Rádió88 a legmegfelelőbb gyakorlati hely), bejárom az épületet, és látom Borbás Ildikót, aki élőben szebb, mint a képernyőn. Tapasztalat szempontjából jó volt, bár elég sok nagy arc jártatta a száját a dohányzóban. Felesleges szócséplés tehetségtelenek sokaságától.

A Bécsi Kávézó nyugtató zsongása messzire röpít, a délután lustán hömpölyög át rajtam, és elsodor egészen hazáig, ahol kísérteties módon cigarettát csavarok, aztán csatt-csatt Hosszan, elnyújtottan.

11.09.
Nem szar, szent

Valami rezeg. A fél arcom egy hatalmas rezgőkör, vagy óriási antenna, de az ébredés pontot tesz a belső polémia végére. Áldott mobil technológia, és a rezgő motorok a készülékekben Érdeklődik egy hang, akit egy régi barátomként azonosítok, hogy van-e korongecsetem? Nincs, de megyek festeni, vidám kék fürdőszobát alázni magas fényű diszperziós fehér festékkel, és sárga konyhát ragyogni hagyni. A délelőtt órái vidáman repülnek, majd az este is. A munka nemesít, és ünneplésre ad okot, így főzünk négyesben (három csődör, egy kancuka), bor is van, és vidám cigi.

Beszívott pulyka comb, mondom egyszer, aztán meg kell vuduznom a Nórit, amivel nagy röhögést ékelek be az este hideg testébe. A József Attila sugárút is kacag, meg a Szent István téri víztorony, ahogyan szótlanul tűri a vizeletet. A Mignon-ba tartunk, Évike van a pultban, és megdönthetetlen szándék bennünk, három jó emberben a sörivás tevékenységének pozitív végrehajtása tekintetében.

Négy ampulla után színesebb a világ, fogja a combom egy könnyű és kedves kéz, de Smerovicsét is. A tekintetünk összeakad, és egy korábbi vitánkra célozva a barátom megjegyzi, ez tényleg nem szar, ez szent. Erre kell egy stampó, áldott Unicum, diffúz kapcsolat az álmokkal, vigyél messzire.

hirdetés