: Naplemente

Hányszor néztem éjjeli órán a bús balatoni hullámokat,
Ahogy csöndesen ringatják a naplemente kósza sugarát,
Mint égi lombok őszi koronája, ha lehullva arannyá olvad,
Vezet a távolba csillanó út a selytelmes sötéten át.

Hová viszi a vándort a fénnyel kövezett sétány?
Talán van mégis egy világ, ahol álmaink szerint élhetünk?
Ahol nem holmi véres tekintetű úr érdeke a követendő irány,
Ahol mi döntjük el, hogy mi az, amitől boldogok lehetünk.

Vagy "Lépcső a mennybe?", ahogy fülembe suttogja a dalt a hűvös esti szél,
De hiába vezet a végső Béke felé az áldott arany út,
A hitvány hamvaiba hulló ember mégis fél,
Hiszen a csillagok magasztos tündökléséből nincs visszaút.

Ahogy akkor ültem a tó partján, éreztem, tudtam, hogy az önfeledt nyugalom útja ringatózik ott,
És megsirattam ezt az aljas, mocskos, szeretett világot