hirdetés

laca: Nem tudok aludni

Nem tudok aludni. A falu presszójában töltöm terhesen szürke hétköznapjaimat. Nem tudok aludni. Ülök a kocsmában és gondolkodom. Agyam céltalanul zakatol, mint egy óriási daráló, aminek elrom-lott a menete. Mindig ugyanazt az ezerszer földolgozott anyagot darálja. Csak mikor a szesz eljut csontjaim utolsó porcikáiba, akkor józanodok, s nyugszom meg egy kicsit. Üresen nézem a TV-t, s már nem pörögnek úgy az események.
Visszatérek a jelenbe. Az előttem lévő pohár legkisebb részleteit is megvizsgálom, s tudományos kö-vetkeztetéseket vonok le alakjáról. Ilyenkor egy kis légbuborék is óriási fontossággal bír, s a repedések mind-mind önálló életre kelnek s ott táncolnak az üveg felületén. Szinte könnyezik a szemem, annyira figyelem s próbálom megérteni rezdüléseik logikáját. A szesz lassan halad agytekervényeimben, míg végül beborít az édes kábulat. Koppan a fejem az asztallapon, nem veszek róla tudomást. Már álmo-dom. Csak egy pillanatig tart az egész, a soha meg nem szokható képek azonnal föltolulnak. Fölkapom a fejem és körülnézek. A kocsma üres, a pultos meredten nézi az esti híreket, közben szotyizik.
- Elég mára ennyi Karcsi bá - böki oda- ideje lesz hazamenni. - Morogva fölkelek. Kicsit szédelegve elindulok az ajtó felé. Elborul az agyam, fölkapom az asztalon hagyott poharat s teljes erővel a pulthoz vágom.
- A kurva életbe!- ordítom, majd suttogva folytatom - basszátok meg, rohadt az egész.
A pultos csendben összesöpri a széttört cserepeket, rám se pillant. Nézek rá kábán. Nem értem mi tör-tént, de sejtem. Imbolyogva a kilincs után nyúlok. Végre kint vagyok a friss levegőn, fejem lassan tisztulni kezd. Emlékszem, fiatal koromban hányszor sétáltam itt a főutcán. Vasárnaponként megmosa-kodtunk, s elmentünk a templomba. Így ismerkedtem meg a Vicával is. Emlékszem, mindig ott ült a mellettünk lévő padsorban. Nem mert rám nézni, pedig tudtam, hogy tetszem neki. Aztán persze szüle-im, testvéreim, azok is voltak. Mire visszatértem már nem élt egyik sem. Elvitte őket is a háború. A Vica is csak később került haza, tépetten, agyonhajszoltan, terhesen. Aztán elvetélt. Szerencsére. Nem bírtam volna ki ha....
Azt hiszem megérkeztem. A kulcs a helyén, a kutya ugat. Igen, itt lakom. Most jön a legrosszabb része. Vica persze a konyhában foglalatoskodik. Átkarolom hátulról.
- Büdös vagy - szól rám.
- Meg éhes is - válaszolok, s bár minden erőmmel azon vagyok, hogy kedvesen szóljak hozzá, torkom-ból csak egy artikulálatlan böffenet tör föl. Lassan eszem, remeg a kezem. Nagyon. Csak néha jön rám. Elejtem a kenyeret, Vica föl akarja venni.
- Hagyd, majd én - nyúlok a kenyér után, de valami erő húz lefelé s kinyújtott kezem magával rántja egész testemet. Káromkodom. A kenyér a földön maradt, teljesen széttrancsíroztam. Tiszta sár.
- Na ebből már nem eszel, majd odaadom a disznóknak - mondja Vica nyugodtan, de érzem, hogy na-gyon küszködik a sírással.
- Mindig csak sírsz - dünnyögöm magamban. Arcán azok a furcsa hegek egyre jobban remegnek. Miért is vannak ott? Az orvos azt mondta, hogy én voltam. Csak arra emlékszem, hogy éjjel fölébredtem és a takarója meg a párnája tiszta vér és ő meg nagyon sírt és mosta az arcát a lavórban és a lavór vize is véres lett. Azt mondták a szomszédok, hogy egy állat vagyok, és hogy miért nem lőttek le a bosnyákok a háborúban. Én csak néztem rájuk, és azon gondolkodtam, mit tettek volna ők, ha odakerülnek. Há-rom hétig sárban, esőben, körülötted orvlövészek, a katonatársaidat sose láttad életedben. Kivéve egyet, a Jankót. Itt lakott a szomszéd faluban, ő volt még magyar rajtam kívül. Zuhogott az eső három hétig. Ültünk a sárban, néha ettünk, néha aludtunk, de legfőképp csak figyeltünk, s hallgattuk a légvé-delmi ágyú tompa püfögését a távolban. Aztán jöttek. Sokan voltak. Mindet megöltük. Volt egy tiszt, azt mondta az ellenség örül, ha pusztul, mert azt hiszi, neki jobb lesz a halál után, mint nekünk. Akkor én nem gondoltam semmire, csak a puszta életemre, meg arra, hogy hazajövök, vár a Vica és minden jobb lesz. Aztán már erre se gondoltam. Egyszer azt mondták, mennünk kell előre. Ott kúszott mellet-tem a Jankó is, őt küldték előőrsnek, meg egy albán gyereket. Meglepték őket, rohantak vissza a fede-zékbe. Mellettük robbant valami. Az albán gyerek elszállt, de előtte még visított egy nagyot. Igen, olyat mint disznóvágáskor, csak rövidebbet. Jankó elesett. Valami odagurult mellém, odanéztem, azt hittem az is egy gránát. A Jankó feje volt, szétroncsolva, ripityára törve. Az egyik szerb még viccelő-dött.
- Hol van a nagy magyar agy?- kérdezte. Ott volt mellettem összetörve, megcsonkítva. Lassan folydo-gált belőle valami.
- Na itt van - gondoltam. Aztán mentünk tovább.
Sziklás környék volt, kietlen és poros. Második éve voltam katona, s ott táboroztunk egy vízmosás-ban. Egy csapat jött vissza a felderítő körútról. Fáradtak és piszkosak voltak. Az egyik odaült mellém és egy arany keresztet mutatott.
-Honnan van?- kérdeztem.
- Most szereztem, fönt voltunk a kolostorban.
-Hát?
- Megmutattuk nekik, hogy velünk nem lehet játszadozni. A piszkok nem értették meg, hogy a Jézusuk nem fogja őket megmenteni. Nem hitték el... Hát megmutattuk nekik mi a valóság. Mi itt a kurva kiba-szott valóság- s a kereszttel elkezdte piszkálni a fogára tapadt lepedéket, majd folytatta.
- Azt mondtuk nekik, hogy itt egy kereszt, aki leköpi és rátapos az szabadon elmehet, ha nem teszi, akkor lelőjük.
-És?
- Harmincheten voltak. Voltak- s nagyot szippantott, majd a tűzbe köpött- láttad volna, az arcukat, mikor sorra kerültek. Főleg a tizennyolcadikét. A hülye azt hitte, mindjárt itt lesznek érte az angyalok, csak késnek, mint a belgrádi vonatok télen - elővett valami üveget.
- Kérsz?
- Ühüm- s néztem a tűzbe. Nem éreztem fájdalmat. Mikor a tiszt megparancsolta, hogy vágjam el a torkát annak a gyereknek, akiről kiderült, hogy az apja horvát, akkor se éreztem, hogy helytelenül cse-lekedtem.
- Csirájában kell elfolytani - mondta a felettesem.
Nagyon berúgtunk aznap este. Felidéztük azokat a régi nótákat, amelyek
Titóról, meg Jugoszláviáról szólnak, s örömittasan óbégattuk őket. Boldogan énekeltük a Nagy-Szerbia indulót, meg a többit. Nem volt azokkal az emberekkel semmi baj. A tiszt parancsol, a többi megy magától. A társaim is hazavágytak, nekik is volt családjuk. Volt egy másik barátom, sokáig együtt aludtunk. A horvát csapatok elől menekült. Azt mondták a horvát katonák, megtisztítják a szeméttől a falvakat. Most már tisztaság van, mint a hamvasztókban.
Valamibe beleakad a kezem. Mi ez a víz? A levesem. Már rég kihűlt. Hány órája ülhetek itt? Éjfél is elmúlt, Vica benn alszik. Amióta meg akartam fojtani, nem aludhatok vele. Lefekszem a konyhai priccsre. Behunyom a szemem. Jankó rám mosolyog. Nem tudok aludni. Egy tiszt biliárd dákóval pró-bálja Jankó fejét kipeckelt számba lökni. A fej odagurul mellém. Orrából még csorog a vér. "Nincs véletlenül egy zsebkendőd?" kérdi. Valaki ordít, felugrok s a fegyveremért nyúlok. Kezem a semmibe markol. Nem tudok aludni.

(A mű megtörtént eseményeket, helyzeteket dolgoz föl.)

hirdetés