Tiaro: Orgonabokrok árnyai között

Orgonabokrok árnyai között
Nézem a napot a lombokon át
Vörös pöttyöt ezüst felhõk fölött
Hallgatom ezernyi madár dalát
Élvezem a langy szelet arcomon
Élvezem a csendet kis dombomon

Nézem a napot a lombokon át,
Nézem, amint az est vére csurran
S elönti távoli bércek sorát
Ahogy a napfény utolsót lobban
Furcsa a kedvem, tűnõdök csendben
Madárka rebben a fellegekben

Madárka rebben a fellegekben
Szárnyal az estbe az alkonyon át
Éneke lassan elhal a csendben
Elmúlik, mint a boldog ifjúság
Már csak egy pont a messzeségben
Elmúlik õ is keserű-szépen.

Vízcsepp folyik le arcomon
Felhõk gyűlnek a holt nap elé
Elszorult torokkal dúdolgatom
S száll a régi dal nyugat felé
Megborzongat az est fagyos szele
Könnyez az ég, s én könnyezek vele...

Hisz elmúlik minden, minden egyszer
Az orgona meghal, ha jön a tél
A nap nem süt, ha eljön az este
Sárguló lombok közt elül a szél
Múlik az álom, múlik az élet
Lehulló levél halkan ha zörög
Meghal a csend, s ha száll madárének
dalolja csendben:
Semmi sem örök!