hirdetés

: (Pamela Thingamy naplójának utolsó 425 szava)

A napokban újraálmodtam egy réges régi álmom.
Még kislány koromban álmodhattam először.

Egy mezőn sétálok,
egy igen szép mezőn,
minden csupa színes virág,
élénk,
szinte lángoló zöld a fű.
Nagyon lassan haladok egy emelkedőn fölfelé,
de ugyanakkor könnyűnek érzem magam.
Olyan a mozgásom,
mint a Holdon sétáló űrhajósoké.
A hangok is furcsák,
mintha benn,
a fejemben szólnának.
Egyszerre tűnik számomra csöndnek és ismeretlen,
de nagyon kellemes zenének,
amit hallok.
Talán a szél dong,
a fű,
a lomb susog,
madarak énekelnek,
esetleg angyalok,
semmihez sem hasonlítható.

Egy szobában találom magam.
Magas,
falai hófehérek,
teljesen üres.
Baloldalt három hatalmas ablakon árad be a fény,
de nem bántóan,
szelíden,
jóságosan.
Ismeretlen nyugalmat érzek,
ki tudja miért?
Előttem kétszárnyú ajtók sora nyílik,
sok-sok szobán keresztül.

Elindulok,
jobbra nézek s tekintetem ottfeledem.

A szobák benépesülnek.
Egykori ismerőseimmel találkozom újra,
többjük már nem is él,
kedvesen mosolyognak rám,
de valamennyien némák,
egyikük sem szól hozzám egy szót sem.

Mikor Peternek,
a férjemnek elmeséltem,
mélyen,
megértően a szemembe nézett,
majd ezt mondta:
Tudod,
kedvesem,
én meg a múltkoriban azt álmodtam,
hogy fel akar falni egy bokor,
ami valójában gép.

Hiába,
Peternek ilyen a humora.
Lassan tíz éve,
hogy,
hogy együtt élünk,
de fanyar,
kissé abszurd,
többnyire önirónikus,
azonban nemegyszer másokra nézve is keményen sértő,
kiszólásaira olykor máig is nehéz szenvtelenül reagálnom.
Pedig tudom,
volt időm végiggondolni,
végülis gyerekes védekezés ez részéről,
zavarát leplezendő,
ha nem tud azonnal talpraesetten válaszolni,
semmi több.
Csak hát,
néha nagyon kellemetlen tud lenni.

(Kéthete például,
amikor szegény Linda,
egykori legjobb barátnőm és anyám helyett anyám,
meglátogatott bennünket,
akit éppen elhagyott a nálánál legalább száz évvel fiatalabb barátja,
az én ütődött párom azzal vigasztalta:
nincs öreg nő,
csak tehetetlen férfiak vannak.)

Ennyi év együttlét után azonban az ember már megismeri annyira élete társát,
hogy ne nagyon sértsék a másik kis gyöngeségei,
tapasztal annyit,
hogy fölismerje önnön sértettsége,
indulata mögött az önzést és gyöngéden fegyelmezze magát.
Tudom és várom,
hogy egyszer,
meglehet hetek vagy hónapok múlva,
talán egy meghitt pillanatban,
Peter lesz az,
aki újra szóbahozza álmomat.

Óvatosan,
tapogatózva közelíti meg a témát,
a gyerekkoráról kezd mesélni,
Richard bácsiról,
édesanyja testvéréről,
akit nagyon szeretett,
és aki,
ha ritkán felöntött a garatra,
kiült istállópadlásának ajtajába és régi amerikai filmslágereket óbégatta tele a prérit,
és aki Petert és Adamot,
Peter öccsét,
minden áldott születésnapjukra,
névnapjukra személyre szabott jótanácsokkal ajándékozta meg,
soha semmi mással,
csakis értékes tanácsokkal.
Ilyesfélékkel,
hogy: fiaim,
én azt olvastam egy argentin költő könyvében,
hogy csak maláj vagy magyar nőt szabad feleségül venni,
azt tanácsolom hát,
csak maláj vagy magyar nőt vegyetek feleségül,
és így tovább.
Ezen mindketten nevetünk,

hirdetés