hirdetés

mutyó: Proska

A téglagyár, ahol gyermekkorom első lépéseit tettem és ötéves koromig lakóhelyem volt, mint minden üzem, tele volt felfedezni való, csodálatosabbnál csodálatosabb tárgyakkal, zugokkal, gépekkel. Volt mit felfedeznem.
Ezeken az útjaimon volt hűséges társam egy hatalmas németjuhász kutya, mely szovjet állampolgár volt, mi több, szovjet latona, így ranggal is rendelkezett, amit jelzett a nyakörvén fényeskedő két csillag. Proskának hívták, eredetileg aknakereső volt, majd a harcok elültével őrkutya lett a téglagyárban állomásozó orosz katonai egységnél, napközben pedig mellettem teljesített dajkai szolgálatot, mint a telep legkisebb lakója körül.
Nagyon szerettük egymást, szinte elválaszthatatlanok voltunk. Napközben, ha eltúntem, mint pöttömnyi ember, csak a kutyát kellett keresni, és én is ott játszottam a homokban, vagy éppen felfedező utam közt elnyomott a buzgóság. A máskülönben barátságtalan kutyával én bármit csinálhattam, húztam a farkát, ütögettem a pofáját, még arra is képes volt, hogy lehasalva a hátára vegyen, és rajta lovagoljak haza egy - egy fárasztó játék vagy kirándulás után. Boltba is együtt jártunk. Szájában a kosár, én pedig mellette poroszkáltam. A boltos néni megrakta a kosaramat, mikor mit rendelt az édesanyám a papíron, s Proska szájába kapva a kosár fülét. hazafuvarozta.
Jólelkű katonákat szállásoltak el ott a téglagyárban, így nem volt baj, ha Proska nem jelent meg a sorakozón, mert velem volt elfoglalva. Parancsnokuk a hirteleszőke Szergej, aki úgy emlékszem kapitány volt, tört magyarsággal mondta a szüleimnek
- Nyugodj meg pápá, mámá! Proska vigyáz kis mágyár! Nekem is otthon két gyétyi!
Sőt arra is igéretet kaptunk, ha ők kivonulnak, Proska továbbra is ott marad nekünk.
Én mindebből csak anyi fogtam fel, hogy gyermeki életem első nagy barátja körülöttem volt, melengetett, ha fáztam, megóvott csintalan lépésektől, tettektől, sőt ha nem akartam hívásra hazamenni, elkapta nadrágom ülepét és a foga között szállított haza.
Emlékszem , csodálatos nyár volt, sokat hancúroztunk a telepen, meg a szárítani kirakott téglarakások között. Eljött az ősz. Egyre rövidültek és hidegebbek lettek a nappalok, de mi mindíg találtunk valami újat, csámborogtunk a szárítószínek között naphosszat.
Egy reggel azonban nem állt ajtónkban bundás barátom, kinek szokása volt, hogy már az ajtó előtt ült és kiléptemkor a mellső lábát a füléhez emelte, mintegy tisztelegtünk egymásnak, majd kölcsönösen összenyaltuk egymást, és elkezdődött a vídám nap.
Ezt a napot megelőzően a katona bácsik már a egy hete nagy munkában voltak, ládákba csomagoltak, osztogatták a gyár lakói között a konzerveket, kekszet és kockacukrot. Valahogy vídámabban szólt a harmonika is esténként.
- Mennek haza. - mondták a felnőttek.
Nyomban Proska keresésére indultam, hátha beteg, vagy rossz fát tett a tűzre és bezárták a raktárba, mint az engedetlen, vagy részeg katonákat szokta Szergej. A raktár ajtaja tárva - nyitva, ugyanígy a hálókörzeteké is, csak papírfoszlányokat meg szemetet kavart a huzat.
Kiabáltam.
- Proskaaa!... Proskaaa!...
Válasz nem jött, csak édesanyám fogta meg a kezem. - Kisfiam, Proska elment, tudod a katona bácsikkal együtt haza kellett neki utazni.
Én üvöltöttem, hiszen Szergej azt ígérte, hogy Proska az enyém.
Anyám szemében könny csillogott, megsimogatta a fejem, s így szólt: - Gyere kisfiam, menjünk a kerítéshez! Most indul a vonat. Még megláthatod Proskát!
A vasútvonal ott húzódott a téglagyár kerítése mellett, és már dohogott a síneken a mozdony, lassan húzta a marhavagonokból, pőrekocsikból álló szerelvényt. A vagonok ajtajában katonák ültek, álltak, húzták a harmonikát, énekeltek, kiabáltak. A vonat lassan döcögött. Az egyik vagonajtóban felfedeztem a kutya ismerős pofáját.
- Proskaaa!.... sikoltottam fel zokogva.
A következő pillanatban a hatalmas farkaskutya ívben ugrott ki a vagon ajtaján.
Egy dörrenés. Az ugrás tetópontján lévő hatalmas test, mint egy ködarab zuhant a lábunk elé.
Szergej lőtte le pisztolyával, mint katonaszökevényt.

hirdetés