hirdetés

dali: Randevú (vigyázat, hosszú)

Amennyire csak lehet, igyekszem elhúzódni az iszonyatosan tömény emberszagtól, elsomfordálok inkább a busz elé, az első lökhárítót nézegetem, meg a kerek reflektorokat, rágyújtok, nem mintha vágynék a cigire ilyen rohadt melegben, de a füst legalább elnyomja valamennyire a kipárolgás bűzét. Ahogy végignézek a buszra várókon, mindegyikük izzad az ég legtetején dagadtan trónoló nap fényének forróságától, az egyenlítő a ludas, Feri mesélte múltkor, valahol olvasott róla, hogy az egyenlítői éghajlat fokozatosan szélesedik, száz év múlva már nálunk is pálmafák és narancsligetek tenyésznek majd krumpli és paprika helyett. Rólam azonban az átlagosnál is erősebben folyik a veríték, magam sem tudom, mi lehet ennek az oka, mindenesetre az elmúlt egy-két évben alkalmam nyílt megfigyelni, hogy sokkal intenzívebben izzadok a melegben, mint azelőtt. Talán orvoshoz kellene fordulnom, gondolom, amint tenyeremmel letörlöm homlokomról a nedvességet. Valamelyik ismerősöm, nem kizárt, hogy éppen Feri, azt mondta, ez a korral jár, én ugyan nem látok különösebb összefüggést az életkor és az izzadás mértéke között, de ki tudja. A reflektor fémkerete torzítva tükrözi vissza arcomat, de azt így is meg tudom állapítani, hogy a hajam teljesen csapzott már a veríték állandó félresöprögetésétől, és el tudom képzelni, hogy az otthon gondosan fülem elé fésült tincseim is régen hátranyalódtak. Nem nézhetek ki valami jól.
Egy ujjatlan trikós fiatalasszony (babakocsival maga előtt) éppen hasonló mozdulatokat végez, színpadiasan dobja hátra szemébe lógó tincseit, én megállapítom, hogy még így, az új évezred elején sincsen mindenki tisztában a hónalj borotválásának higiéniai előnyeivel, bár e felismerésemhez már a felszállásra várakozó tömeg által kibocsátott, engem a busz elé űző orrfacsaró kipárolgás is adott némi támpontot.
Ne haragudj, nem tudsz felváltani egy ötszázast apróra?, kérdezi egy tizenéves lány, aki már jó ideje az üdítőautomata előtt keresgélt kétségbeesetten a tárcájában. Dilemma elé kerülök, éppen kifújni készültem a cigarettafüstöt, amikor a lány elém állt, így most nem tudom eldönteni, elforduljak, és úgy válaszoljak neki, vagy pedig a szemébe nézve, elhasznált nikotinnal bepermetezve az arcát. Mindkét esetben faragatlan fráter benyomását kelthetem, a füst viszont már nagyon kívánkozik kifelé, csak nagy pénzem van sajnos, felelem végül felé fordulva, szavaimmal együtt, afféle grátiszként, nagy adag füsttel terítve be a mellesleg igazán szép arcú lányt. Köszönet nélkül fordít hátat, végül az történt hát, amit előre is sejtettem, ilyen az én formám.
Rekedtes üvöltés robban az ernyedt és forró nyári délelőtt csendes agóniájába, gyere ide, Peti, harsogja a szőrös hónaljú fiatal nő egy öt-hatéves forma gyereknek, aki éppen egy zöld szemeteskonténerbe kapaszkodik, nyilván a tartalmára kíváncsi. Ezek szerint két gyereke van, de lehet, hogy annál is több. Egyre kezelhetetlenebb, fordul a nő egy utastársához, akit Mónikának szólít kicsivel később, vagyis ismerősök, következtetem ki. Sajnos az apja természetét örökölte, előre félek, mi lesz szeptemberben, ha kezdi az iskolát. Múlt vasárnap hajnalban arra ébresztett, hogy nagyon fáj a foga, mehettem vele az ügyeletre, begyulladt az ínye, vagy micsoda. Az egész utat végigbömbölte. Abszolút nem bírja a fájdalmat, közli ismerősével, majd ismét a tincsét kezdi igazgatni, hátrasöpörni a szeméből, gyorsan elfordulok, a rémes látványból bőven elég volt egyszer ezen a napon.
A kólaautomata mellett irracionálisan szőke, már-már fehér hajú gyerek áll, kifejezéstelen tekintettel fagylaltot szopogat. A tizenéves lány időközben emberére talált, éppen egy félmeztelen, hátán alaposan megtömött iskolatáskát viselő, szintén tizenéves fiú potyogtat öt darab fémszázast a lány tenyerébe. Alig pottyan ki az automata száján egy dobozos üdítő, végre felbukkan a busz sofőrje, az első ajtó kelletlen szusszanást hallat, amint kinyílik. Feladva eddigi kívülálló-szerepemet odasietek a hirtelen összesűrűsödő tömeg közepébe, igyekszem minél előbb felszállni, hogy maradjon ülőhely számomra is valahol a jobb oldalon, ablak mellett. Előttem a korábban aprópénz-problémákkal küszködő lány áll, visszanéz rám, és diadalmasan mutatja fel a piros kólásdobozt, én visszamosolygok rá, ezek szerint mégsem haragszik, ez pozitív. Manapság divatos krémszínű, combtájban teljesen feszülős, alul trapéz alakúvá szélesedő nadrágot visel, így amint felteszi jobb lábát a busz első lépcsőjére, alkalmam nyílik megfigyelni tetszetős fenekét. Nem tudom megérteni, hogyan csinálják, de mintha egyikük sem viselne bugyit, ami azért bizarr felvetés. A sofőrnek elmormogom a város nevét, ahová utazni szándékozom, diákot?, kérdezi, nem, egészet, felelem, nincs mit tenni, engem már életem végéig diáknak fog tekinteni mindenki. Érdemes volt tolakodnom, még találok egy ablak melletti helyet a jobb oldalon. Ez most azért fontos számomra, hogy figyelhessem az útszéli településneveket, ugyanis korábban soha nem jártam ott, ahová most igyekszem, sőt, ezen a vonalon sem közlekedtem eddig a napig soha. Ingzsebemből előveszem az útvonal napokkal korábban gondosan kinyomtatott leírását, és amint elindulunk, rá-rápillantok időnként, hogy képben legyek.
A rendőrségnél szálljál le, írta Ildikó, fél három körül ott leszek. Még csak fél egy van, szándékosan egy korábbi járatot választottam, szeretek időben érkezni mindenhová. Ildikó a harmadik levelében árulta el a valódi nevét, addig az internetes társkereső fórumon használt silver nicknévvel írt nekem, ami miatt kicsit sértve éreztem magamat, hiszen én már az első neki küldött privát e-mailben megírtam a nevemet. Attól kezdve azonban meghökkentő nyíltsággal vallott arról, hogy lassan harminc éves lesz, és még mindig egyedül van, hogy a közeli nagyvárosban dolgozik tanácsadóként egy biztosításokkal foglalkozó cégnél, szereti a hatvanas évek új hullámos filmjeit, kedveli a U2 és a Cranberries együttest, kedvenc írója Camus. Úgy gondolom, kölcsönösen rokonszenvesek vagyunk egymásnak, máskülönben nyilván nemet mondott volna, amikor találkozót kezdeményeztem.
Felidézem magamban az interneten küldött fényképét, vállig érő barna haj, nagyra nyílt, mindenre rácsodálkozó szemek, valamilyen parkban készülhetett, mert a háttérben fák láthatók. Én cserébe azt a képemet küldtem el, amin Ferivel ülünk a Molnár söröző kerthelyiségében, a hajam oldalra fésülve, szerintem elég klasszul nézek ki rajta, az elküldött változatról persze levágtam Ferit a Paintshop nevű program segítségével. A nője készítette a képet tavaly nyáron. Az akkori nője.
Ságújfalu, hirdeti az út szélén a tábla, aztán Nemti, Nádújfalu, tökéletesen egyforma kertes házak, nyelvüket lógató kutyák, biciklis postások, kertjükben álldogáló kopasz vénemberek. Talán idealista vagyok és naiv, de még így, huszonnyolc évesen is hiszek benne, hogy két ember együtt többet ér, mint egyedül, Ildikó rengeteg ilyen bölcsességet írt, amikre igyekeztem tudásomhoz mérten hasonló bölcsességekkel válaszolni. Kapcsolatunk eddigi csúcspontjaként aztán tegnap telefonszámot is cseréltünk, kísért a gondolat, hogy felhívom, közlöm, hogy már közeledek felé, de aztán eszembe jut, hogy a megbeszélt időpontig még van bő másfél óra.
Végül Ildikó városának neve bukkan fel egy táblán, innentől fokozottan figyelem a megállókat, posta, autós csárda, szövetkezeti vendéglő, rendőrség. Továbbutazom néhány megállóval, hiszen rengeteg időm van még, nem akarok addig egy helyen ácsorogni. A véletlenek különös egybejátszásaként ugyanazon a helyen szállok le, ahol a Petit kézen fogva ráncigáló szőrös hónaljú asszony és a kólás lány. A légkondicionált buszból kilépve újra arcul üt a hőség, a verítékcseppek azonnal kiütköznek a homlokomon. Bár városnak csúfolják, Ildikó lakóhelye nem sokban különbözik azoktól a falvaktól, amiken a busszal áthaladtam. Egy kerítés mögül kutya ugat rám, gyorsan odébbállok, cigarettára gyújtok. Ráérősen sétálok vissza a rendőrség irányába, a kirakatokat nézegetem: használt ruha, fürdőszoba-felszerelés, vegyesbolt.
Szemből barna hajú nő közeledik, ugyanolyan krémszínű nadrágban, mint amilyet a kólás lány viselt, vállán apró táska. Amint közelebb ér hozzám, rémes bizonyosság tölt el: ez Ildikó. Nyilván van még valami elintéznivalója a randevúnk előtt, azért halad éppen a megbeszélt hellyel ellenkező irányba. Körülbelül tíz méter választja még el tőlem, amikorra biztosan meg tudom állapítani, igen, ez ő. Gyorsan eldobom a cigimet (nem említettem neki, hogy dohányzom, hátha zavarja őt az ilyesmi, most csak abban bízom, hogy nem vette észre a kezemben), arcomra mosolyt erőltetek, a víz patakokban folyik rólam, szia, mondom neki hangosan, amikor hallótávolságon belülre kerül.
A nő, akit Ildikónak véltem, undorral néz rám, és lépteit felgyorsítva halad tovább, nyilván valami perverznek hisz, vagy ilyesmi. Ahogy utánanézek, rájövök, hogy sokkal hosszabb a haja, mint a fényképen szereplő Ildikónak, majdnem a háta közepéig ér, és az arca is szebb. Elszégyellem magamat, halk káromkodások sorozatát mormogom, miközben a távolodó ál-Ildikót figyelem. A nő kicsivel később visszanéz, meglátja, hogy bámulom, valamit felém kiabál, nem értem, mit, de vékony hangja meglehetősen ingerültnek tűnik.
Csak én lehetek ilyen barom, csak én, csak én, csak én, Erika presszó, hirdeti kopottas tábla a kopottas falon, ezt a presszót az isten küldte ide talán, most valamit innom kell, máskülönben teljesen feszült és zavarodott leszek, amikor találkozom az igazi Ildikóval. Majd bekapok egy rágót, hogy elnyomja a savanyú sörszagot, ötlöm ki, amint belépek. Egy korsó csapoltat kérek a pultnál álló kövér nőtől, arcpirítóan drága a sörük, gondolom magamban, főleg ahhoz képest, hogy ez a hely harmadosztályúnak is csak jóindulattal nevezhető. A korsó szájáról korábban letört egy apró darab, figyelem meg, amint helyet foglalok. Kék-fehér kockás abrosz takarja az asztalomat, alátét természetesen nincsen, epekedve gondolok a Molnár nevű söröző kerthelyiségére. Nem kell automatikusan összerezzenni a csajozás gondolatától is, magyarázta múltkor Feri, miután megtudta, hogy megismerkedtem valakivel az interneten. A kerthelyiség üdítően csendes volt azon a kora estén, nem is izzadtam, ez pont azon a héten volt, amikor némileg mérséklődött a kánikula. Ráadásul, úgy gondolom, a hajam is elég klassz volt éppen. Az nagyon helyes, hogy próbálsz társat találni, mondta aztán, hogy megvan benned az akarat, érted. Csak nem szabad aggodalmaskodni, természetesen kell viselkedned. Igen, vetettem közbe, de női társaságban mindig leblokkolok, összeugrik a gyomrom, egy kukkot sem vagyok képes Hülyeség, hülyeség az egész, szakított félbe Feri, most itt ülsz velem, és teljesen természetesen viselkedsz, jó fej vagy, egy kicsit hallgatag, de neked egyszerűen ilyen az alaptermészeted. Ha szerencséd van, ez az Ibolya vagy ki Ildikó, mondtam. Igen, szóval Ildikó éppen a magadfajtákra bukik. Ő is ilyen izé, introvertált meg ilyenek, nem azt mondtad? Meg hogy szereti a filmeket meg olvasni is.
Feri mindig képes megnyugtatni. Igazán jó barátom. Hálás lehetek neki. Bár itt lenne most is. Még mindig az előbbi kínos ügy jár a fejemben. És ha mégis Ildikó volt? Hiszen nem írta meg, hogy mikori az a kép, lehet két- vagy hároméves is, azóta megnöveszthette a haját. Savanyú böffenés csúszik fel a nyelőcsövemen, én engedve a nyomásnak, halkan kiengedem a számon. Az azért mindenképpen a presszó javára írható, hogy légkondicionált, szinte érzem, amint eltűnik homlokomról a veríték, ingem hátán és hónalján mindegyre zsugorodnak a nedvesség okozta foltok.
Ma is kurva meleg van, mondja a szomszédos asztalnál ülő borostás férfi társainak, igen, megbolondult az időjárás, helyesel egy másik. Ha jól látom, fröccsöt fogyasztanak. Aztán az egyenlítőről beszélnek valamit, szélesedik a mediterrán égöv, én bambán nézegetem, amint egyikük a poharát forgatja, mígnem arra leszek figyelmes, hogy abbamaradt a dörmögő férfihangok álmosító zsongása, felnézek, mind engem figyelnek. Valami olyasmit mormogok, hogy bocsánat, én sem értem pontosan, mit, aztán zavaromban kisietek a vécébe, úgyis vizelnem kell a sörtől. Magamra zárom az egyik fülke ajtaját, ráülök a deszkára. Néhány éve rászoktam az ülve vizelésre, állva már nem is megy, olyankor furcsán gátolva érzem magamat, nem tudom ezt elmagyarázni. Alaposan megmosom az arcomat a mosdónál, a csapból kifolyó víz enyhe fémszagot áraszt, megnézem magamat a tükörben, próbálok valamit kezdeni szétzilálódott hajammal, kevés sikerrel.
Azt hiszem, szükségem van még egy sörre, még mindig nem érzem, hogy kellően magabiztos és természetes lenne a viselkedésem. A korsóval kezemben félúton járhatok az ülőhelyem felé, amikor észreveszem, hogy időközben egy középkorú férfi elfoglalta. Tanácstalanul álldogálok, az egyenlítőről beszélő férfiak egyike gyanakvó pillantást vet rám, aztán újra belemerül a barátaival folytatott eszmecserébe.
Nem találok már szabad asztalt magamnak, így jobb híján visszasietek a pulthoz, és felülök az egyik támla nélküli, roppant kényelmetlen székre. Tőlem jobbra néhány fiatal fiú áll, a legtöbbjük félmeztelen, öltözékük mindössze rövidnadrágból és szandálból áll. Nem tudom, miről beszélhetnek, gyakran hallok ordenáré szavakat, ezeket általában hangos nevetés kíséri. Belebámulok a korsómba, különös állapotba kerülök, igyekszem kerülni a gondolkodást, agyamba csak néhány mondatfoszlány hatol be a túlnyomórészt félmeztelen fiúk társalgásából. Elmentek moziba nem, Pesten bárkit, mondom, bárkit (röhögés) Aztán egy tökéletesen értelmezhetetlen mondat madarakról, a csőrüknél fogva, ennyit veszek ki tisztán. Nem is tudom megmondani, meddig tart ez a különös révület, mindenesetre azonnal magamhoz térek, amikor valamelyikük azt mondja, de a legnagyobb kurva az Ildikó, ezt a kijelentést minden korábbinál harsányabb kacaj követi. Igyekszem közelebb húzódni, hogy jobban megértsem a beszélgetésüket, de már késő, a fiúk felhajtják italaikat, és elindulnak a kijárat felé. Talán követnem kellene őket, jut eszembe, de azonnal le is teremtem magamat az ostoba gondolatért, elég egy véletlen egybeesés, és máris paranoia tör rám, kémkedni akarok, kihallgatni mások beszélgetését. Így végül a helyemen maradok. A fiúk hangja beleolvad a presszó zümmögő alapzajába, mintha az internet szót hallanám még valamelyiküktől, aztán eltűnnek.
Fogyaszt még valamit?, kérdezi a kövér nő, nem, nem, mennem kell, már két óra van. Fogalmam sincs, miért közöltem vele a pontos időt, zavaromban köszönés nélkül sietek ki. A kellemes félhomály után beletelik egy kevés időbe, mire a szemem megszokja a kinti világosságot. A hőség semmit nem enyhült, ráadásul sietnem is kell már, így természetesen újra izzadni kezdek. Miközben a rendőrség felé tartok, az jut eszembe, hogy ezt a problémát eddig nem is gondoltam végig. Ildikó valószínűleg nem lesz elragadtatva egy izzadságtól ragacsos férfitől. Végül arra jutok, most már mindegy, talán nem kellett volna annyira siettetni a találkozást, megvárhattam volna a szeptember második felét, amikorra biztosan enyhül a meleg, de késő ilyesmiken bánkódni. Esetleg közlöm majd vele, amikor találkozunk, hogy az utóbbi években kezdtem el ennyire izzadni, az okát én sem tudom. Így legalább lesz valamilyen téma kezdésnek, ami elindítja a beszélgetést.
A rendőrség előtti buszmegállóban meglátom Ildikót, ezúttal biztosan nem tévedek, pontosan olyan a haja, mint a képen, és mintha ugyanazt a nyári ruhát is viselné. Egyelőre nem vett észre, háttal áll, lelassítom a lépteimet, amennyire lehet, próbálom megnyugtatni magamat, még egyszer, utoljára felidézem Feri instrukcióit, mosolyogva fogok odalépni, megkocogtatom a vállát, szia, Ildi, ezt fogom mondani, a megjelenésem határozott lesz és magával ragadó. Idáig jutok az elhatározások sorában, amikor böfögve-hörögve egy busz fékez a megálló előtt, emberek szállnak le és fel, a nő, akit Ildikónak véltem, egy pillanatra felém fordul, szemüveges, és legalább negyven évesnek tűnik, halkan áldom magamban a buszt, amiért megelőzött engem, megkímélve így egy újabb kínos élménytől.
A kiürült megállóban ülök, a telefonom kijelzője szerint fél három múlt öt perccel, vagyis Ildikó már késésben van, amikor ismét sörszagú böffenés tolul fel gyomromból. Úristen, nem kaptam be rágót, döbbenek rá. Végigmatatom a zsebeimet, de persze véletlenül sem, nem, nincsen nálam se rágó, se negró, semmi. Mintha elhaladtam volna egy élelmiszerbolt előtt, talán vissza kellene mennem, de nincsen már rá időm, csak magamat hibáztathatom, amiért kiment a fejemből a sörszagú leheletem, most már nem mehetek vissza, mi van, ha közben megérkezik Ildikó, nem talál itt, és mire visszaérek, elmegy. Jobb híján tágra nyitom a számat, nagyokat harapok a mozdulatlan levegőből, mulatságos látványt nyújthatok.
Háromnegyed három körül újra gyülekezni kezdenek az emberek, nem sokkal később újabb busz érkezik, majd ismét magamra maradok. Talán fel kellene hívnom. De nem, nem teszem meg, csak az Ildikó nevet nézegetem egy ideig a kijelzőn, ujjammal a telefonkagylót ábrázoló nyomógomb körül matatok, aztán zsebreteszem a készüléket. Talán azt hinné, hogy sürgetem, akarnoknak tartana, vagy ilyesmi. Ijesztő gondolat ötlik eszembe: talán már járt erre, elhaladt a szemközti járdán, esetleg éppen amikor tátott szájjal próbáltam némileg frissebbé tenni szájszagomat, édes istenem
És még egy nyomorult szál virágot sem láthatott a kezemben! Hogy lehetek ilyen ostoba? Első randevúra a minimum valami virággal érkezni. Erre végül felpattanok, nem bírom tovább az egy helyben ülést, virágbolt mellett egészen biztosan elhaladtam, emlékszem, ráadásul nem is olyan messze innen. Szapora léptekkel indulok visszafelé, és valóban, alig néhány perccel később Virág-ajándék feliratot viselő cégtáblát pillantok meg. Apró harangok csilingelnek, amint kinyitom az ajtót, tömény virágillat és párás levegő fogad. Gerberát kérek a jól öltözött, idősödő nőtől, három szálat, zölddel, celofánban. A nő erre bekiabál az üzlet függönnyel takart hátsó helyiségébe: Ildikó, csinálnál egy csokrot? Három szál gerbera, zölddel, celofánba. Máris, Rózsika, szól vissza egy testetlen bársonyos hang. Egy kis türelmet kérnék, fordul vissza mosolyogva Rózsika, majd ijedten kérdezi: jól van, fiatalember? Igen csak a meleg válaszolom rekedten, és látom magam előtt, amint Ildikó a függöny mögött metszőollóval levágja a virágok szárát, gusztusosan összekötözi és celofánba csomagolja őket, némi zölddel együtt. Hiába tudom, hogy ez nem lehet az én Ildikóm, ő biztosításokkal foglakozó cégnél dolgozik, nem virág- és ajándékboltban, lényegtelen, ez akkor is ő, csak ő lehet. Hamarosan előbukkan, kezében a csokorral, idétlen mosollyal üdvözlöm esetleg kimenekülök az üzletből. Nem tudom előre kiszámítani a viselkedésemet. A bársonyos hang hirtelen gyűlölettel telik meg, azért elég nagy tahóság pont ott venni virágot nekem, ahol időnként besegítek Rózsikának, rikácsolja majd, ebben az egyben vagyok biztos. Menekülőre fogom, a harangocskák zajára Rózsika kukkant ki a függöny mögül. Halálra váltan meredek vissza. Farkasszemet nézünk pár pillanatig, hiszen magáról szakad az izzadság!, mondja. Ez nem izzadság, ez én vagyok, felelem, futni kezdek, Rózsika pillantása sokáig kísér utamon.
Én most hazamegyek!, kiáltom egy kisgyereknek, aki az egyik ház udvarán játszik valami kutyával. Hazamegyek. A rendőrség megállójába éppen akkor érkezik egy újabb járat, amikor én is befutok. Aprópénzt keresgélek a tárcámban, felnézek, városom nevét kezdeném mondani, a sofőr egy fiatal nő, vállig érő barna haj, azonnal hátat fordítok, és a lépcsőket semmibe véve kiugrok a járműből, nem muszáj nekem ezzel a busszal utaznom, rengeteg busz közlekedik még. Lihegve támaszkodok a megálló egyik fémoszlopának, érzem az utasok tekintetét, mintha mindnyájan a hátam egy bizonyos pontját bámulnák, a szúrás legalábbis oda összpontosul, de nem fordulok meg, csak azért sem, legalább ennyi tartás legyen bennem. Az Ildikó-busz végre elindul, de a biztonság kedvéért még nem mozdulok, csak miután elhal a motor zaja a távolban.
Majdnem teljesen sötét van már, mire hazaérek, a következő három busz mindegyikét ő vezette, végül csak hat órakor szállhattam fel egy garantáltan Ildikó-mentes járatra, melynek sofőrje egy bajszos férfi volt, igaz, az utasok között felfedeztem őt, de úgy gondolom, nem vett észre. Szerencsém volt.
A csap alá hajtom fejemet, lehunyt szemmel élvezem a rámspriccelő hideg vizet, néhány perc után végre kellően tisztának és józannak érzem magamat. Levetem ronggyá ázott ingemet, a tükörbe csak egy pillanatra nézek, vállig érő barna hajú nő tekint vissza rám tágra nyílt, mindenre rácsodálkozó szemekkel, a háttérben fák, talán egy park lehet. Kisietek a fürdőszobából. Bekapcsolom a számítógépet, a monitorban még észreveszem visszatükröződő Ildikó-arcomat, aztán megjelenik az operációs rendszer jól ismert emblémája. Csatlakozom az internetre, a társkereső oldal nyitólapján begépelem felhasználónevemet és jelszavamat, a kellő helyre beírom a silver nicket, majd a keresés gombra kattintok. Az az üzenet jelenik meg, amire vártam, ilyen nevű felhasználó nincsen. Arra gondolok, jó lenne valamilyen drogot szerezni. Talán felhívom Ferit, neki rengeteg ismerőse van. Néhányszor szívtam már füves cigarettát, és minden alkalommal igazán jól éreztem magamat tőle.

hirdetés