bluesman: Rettegő virradat

Analízis, édes, analízis, az majd segít, persze, beszéljük meg, igazából nem tudom, miért nem áll föl, pedig kívánlak is, meg minden, de figyelj, nekem most nincs kedvem erről beszélni, ez olyan megalázó egy férfinak, hogy rohadjon meg az a kilenc fél Unicum meg a két joint, biztosan az teszi, Uram, ne tedd ezt velem, szétdurrannak a heréim, persze, ha vigasztalsz, jobb lesz, legalább megerősítesz a tudatban, hogy mire vagyok jó.

Ernő az ágy szélén ül, mellette fekszik mozdulatlanul Jude, aki fiatalabb, mint Ernő, szebb is, sokkal, és fogva tartja a tekintetet a kerek és fehér fenék, meg az illatorgia, az a nehéz, ópiátokat idéző, semmivel össze nem téveszthető illat, a szerelem illata, az ágy sarkán egyensúlyozik egy kék tanga, önálló életet él a takaró sarkán, és kaján vigyort mintáz. Ernő végigsimít a gerincoszlop két oldalán, finom elektromosság borzolja a piheszerű apró szőrszálakat, a garatból kiáramló hang fél oktávot esik, ködössé válik a tekintet, vágyra jár az óra a polcon, kezek és ajkak indulnak el a jól ismert úton, és negyven centimétert csúszik lefelé a takaró. Jude keze kisebb, mint Ernőé, de a mellkas egyik feléről a másikra, akár egy szédült pillangó ugrál, röpdös, számot vált a CD lejátszó, és a másodpercnyi csendben a plafonnak verődik egy sóhaj, ami éppen nem tudható, hogy kitől származik.

A tarkódtól akarom, mondja Ernő, és egy gáláns mozdulattal Jude mögé fordul, szorosan a feszes és forró test mellé, előre simítja a haját, és alig észrevehetően vitába keveredik a második csigolya fölötti bőrfelülettel, illatok orgiája ejti csapdába, és lassan, nagyon nagyon lassan halad lefelé, miközben óvatosan nyílik szét a két comb, könnyű Ernő keze, egy rakoncátlan és zabolátlan kiscsikó, tanulja még az új, és mégis ugyanazon régi szenvedélyt.

Mert minden szenvedély más, és minden nő más. Antropológiai tipologizálással élve dettó, és mégis újra a vároromra tűzte Ernő a megadás zászlaját, férfi vagyok, mondja, nekem az a dolgom, hogy meghatározzak és kitűzzek, meg lehúzzam a nadrágot, melltartó pántot oldjak, meg a fogammal ragadjam meg a bugyi szélét, és kínos lassúsággal húzzam le, és most zavarban vagyok, de miért érthetetlen ez, a szerelmes férfi más, mint a többi, nem mindig tudja, mit tegyen, a közeledben kicsi nekem nincs menedék, képtelen vagyok normálisan viselkedni, ha az öled illatát érzem, oldozz fel, és kérlek, könyörgöm, nyúlj hozzám, érints meg önmagadtól, és ne félj, mert nem érdemes.

Tapinthatóan nő a hőmérséklet a szobában, ez egy ismeretlen helyiség, idegen szagok, furcsán lebegő porszemek, a fénycsíkok is mintha csak úgy a semmiből tűnnének elő, már megvirradt, ébred odakint a város, ordas sercintés tépi föl az alvó utca diszkrét báját az erkély alatt, a távolban pár száz Hertz-en nyöszörög a fiatalabb híd a kamionok alatt, és úgy jön az erekció, mint egy őrült és gyógyszerfüggő vidéki Monet, szűkül a pupilla, nyüszít a vágy, egy verejtékcsöpp óvatosan egyensúlyozik Ernő homlokán, és ágyéktól ágyékig áramlik valami mérhető mennyiségekkel nem meghatározható hő.

Jude nem beszél, csak az egyre közeledő furcsa fények jeleznek a szemében, no meg a csillogás, az odanyújtott száj, a bőr, ami ott, abban a pillanatban változik át, összemosódnak a szívdobbanások, már nem is szinuszos, hanem egyetlen hatalmas, de hangtalan zaj mindkét test, Ernő nyelveken szól, ismeretlen és sosem hallott szavakat suttog, mégis mindketten értik, így lesz talán a rítusnyelvből önálló formula, nyögi Ernő, és hagyja, hogy magához húzza az örvény, ami Jude lényében természetszerűleg jelen van, szeretlek, suttogja egy hang, és számolatlanul zuhognak a csókok, csupa tánc ez a bőrön és hajon, gyilkos balett, és másodpercek alatt szökik el a gerjedelem, mint a pénzváltó nepper az összekuporgatott forintokkal, és helyette marad a zsibbadt értetlenség.

Szerv a szervbe, szép álom, általad vagyok emberszerű szellem, vigasztalj és vigasztalj, míg én keresem a barlangos testek mélyén az okot, ami komisz angolna gyanánt annál messzebb siklik, minél inkább szorítom.

Ernő Jude mellett fekszik, tekintet a tekintetbe kulcsolódik, halk bocsáss meg szökell át a szobán, percről percre szívódik fel a semmiben a vágy, és a tehetetlenül csalódott csöndben két kéz két arcot simogat az időtlen és gerinctelen reggel fényorgiájának kezdetén, az Alföld köldökében, a betondzsungel odvas és magányos méhében.

Analízis, édes, analízis, attól lesz a torzult tudatból fél entitás, és az alkoholistából mániás artézi kút látogató, miért nem szólalsz meg, és miért nem teszel bolondos és buja potméterré, a szemed mélyén lüktet a vágy, rezeg egy kicsiny könnycsepp a szempillák végén, Ernő ezt nyelvheggyel magához veszi, az én vérem a tied is, és lassan, nagyon lassan reszketni kezd.

A környéken ebben a pillanatban kimerevedik az idő, egyetlen pontba sűrűsödik a közeli és távoli tér, nincs már határa a rémült és fájdalmas dühnek, de mindebből csak a mélabús és mulya csönd érezhető a két fehér test fölött.

Isten hallgatag, ódon szitok, és a csatakos bőrön itt-ott kicsapódik a szerelem nedve, dohogva beindul a nap, a lét pokla tovább dolgozik, porított manóvért akarok, de mindez allegória, kicifrázott szöveg csupán, mondja Ernő a fikusznak a sarokban, majd egy szál cigarettát helyez a szája sarkába, és kilép az erkélyre Jude mellé, mert nincs másutt, és nincs máskor.