hirdetés

bluesman: Second hand feles

A születés pillanatában dől el minden.

A vér és a kín szentesít minden érdeket, szándékot, az érzések pedig nem számítanak. Felsírsz, mert levegő kell, felsírsz, mert tudod, hogy a pokolba érkeztél, felsírsz, mert megszűnt az, amiből soha nem lesz több. Az anyaméh jó, az anyaméh meleg, az anyaméh egy életen keresztül kísért, pedig nem több, mint egy hipnotikus emlék.

Egy elvetélt alfa regresszió ez az egész díszes hóbelevanc, egy hatalmas böffentés, mondja Ernő mélyen a kocsma szívében, ahol száll a füst, bömböl a gyomorforgató tuctuc, viszonylag olcsó a sör, csak feles Unicumot adnak, a kemény mellek és az üvöltően részeg joghallgatók bölcsője ez, meg az urbánus nyafi intendánsáé, ezek baszki sosem ismerték Miles Davis-t, de Ginsberg-et sem olvastak, különben meg mitiszikazenekar.

One bourbon, one scotch , one bier. Mi kell még?

Felkiáltani, az lenne jó, meg csak úgy várni a város közepén valahol, vagy a szélén, hogy jön valaki, egy kéréssel, vagy egy paranccsal, hogy majd valami történik, hogy majd felhasználnak, vagy kérnek tőled valamit, de sem te, betűvadász, sem Ernő nem kap ilyet, csak várnak méla és léha vágyakozással, egy lányra talán, egy felesre, amit más ad más kézből, amit csak úgy a kezedbe nyomnak, rántsd le öcsém, ez segít, meghalni legalábbis, segítség másodkézből, ne kérdezz és én nem válaszolok, nézz ki az ablakon, ott sincs más, hiába keresed az égbolton a fényes pontok között a helyet, amit úgy hívunk Hóm, ezek pusztán olcsó second hand módszerek.

Igyál inkább valamit.

Egy elnyújtott parabolikus pálya az életem, mondja Ernő valakinek a sűrűsödő félhomályban, valahogy összeúsznak spotlámpák fénykörei, plasztikus lett és részletszegény egyszerre az egész időtlen tér, két parciális differenciál egyenlettel bebizonyítom, hogy nekem jár még valami tömény, hiszen ez az este is az, kiáltsunk együtt valami disznó dolgot az égbolt felé, például vazektómia, mondaná Ernő, a lökös hős, az ötletek nyomasztóan ismerős transzportere, de addigra az asztal túloldalán ott az ember, aki ha fényforrás alatt ül, világít a koponyája a kutacs körül glóriaszerűen, és már úgy tűnik, beadni készül a szokásos estit.

Az én házam, az én váram, én fizetek

Erős vagy, és fiatal, bírod még. Erre gondol Ernő, meg az egzisztencialistákra, mert olyan régen volt, amikor még; most meg szinte spirálisan zuhan az idő alattam, dünnyögi, behúz és elszédít, na most ordítani, a villamossínre vizelni és gyomorhangon morogni, hogy úgyis eljön a kaszás, vagy inkább kérdezni, mert még ma sem tudom, Sartre miért nem vette át a Nobel-díjat, mit is mondhatnék ezután, röhög bele az éjszaka szívébe Ernő, miközben éppen hogy verejtékező homlokát az asztalra ejti pihenő célzattal kicsinyt. .

A világító fejű ember ebben a pillanatban koppantja az asztal lapjához a kettő a köbön darab Unicumot.

Minő szinkronicitás.

hirdetés