: Slicc? Sicc! (2.)

Lezáró kérdésként feldobja: mi tenné boldoggá a Költőt, mint versfaragót.
– Nobel díj, de leginkább egy csók tőled, itt és most. – villan felé a szempár.
– Az első kívánságnak nagyobb esélye van. – szemléli a merész, pimasz figurát. „Mégis mit képzelsz magadról?” Szíve szerint arcon csapná.
Elered az eső. Ahogy illik ilyenkor: áznak, fáznak. Kívánkozik Katára a kardigán. Leveti egy percre a kabátját, iparkodik magára húzni a mentődarabot. Egyetlen hatalmas tágra nyílt szem a Költő, ahogy pásztázza a testét. Minden szegletén elidőzik.
– Kata, csodás alakod van. Ne rejtegesd. A formád, az arcod, Úristen! „Szándékosan ingerel.” Istenem, micsoda mellek!
– Nem mondod! Vannak melleim? Fel sem tűntek. „Halálra fagyok, te meg jössz a hülyeségeddel.”
Kínjában nem tudja eldönteni, hogy nőiesen elküldje a fenébe, vagy domborítson elmeszakértői szerepben. Az utóbbit végül intelligensebb verziónak találja.
– Huhh, Kata teljesen kikészítesz… „Ne szórakozz velem!” Komolyan mondom.
– A melleim alaptartozékok. Jól érzik magukat a pulóver és a kardigán alatt. Most a kabátot is megkapják. – sebesen öltözik. Na, egy Merlin vagyok. Eltüntettem magam. - próbálkozik humorosra venni a kellemetlen beszélgetést.
A férfi minden ízében remeg. Szaporán veszi a levegőt, kissé előredőlve folytatja:
– Van egy ismerősöm. Felolvasó estet is tarthatnál, elintézem. Küldj néhány verset, írok róluk cikket. – Alácsusszanó pillantást vet a lányra. Megjelentetem. – nyomatékosít. Mit szólsz? „Erre nem lehet nemet mondani.”
– Csalódást kell okoznom, kiábrándító lesz. Nem az a fajta nő vagyok, akire te gondolsz. Nem vagyok az embered.
– Pedig ahogy írsz erőteljesen erotikus, szenvedélyes. Tetszett a versed, tényleg nagyon jó, és ahogy felolvastad. Megjegyeztelek.
– Az vers. Ez meg én vagyok. „Igen, az is én vagyok, de nem itt és nem veled.”
– Akkor miért írsz? Van egyáltalán valami terved ezzel kapcsolatban? Miért akarsz megjelenni? „Minek találkozol velem, ha nem akarsz semmit? Azzal a kis szőke egyetemistával pikk-pakk lerendeztük.”
– Nincs tervem. Soha nem fogok úgy írni, ahogy azt a verstanban lejegyezték. Korlátoz. Így viszont a megjelenés sem esélyes. Tényleg nem tudom, hogy akarok-e egyáltalán. Keresem az embereimet, akiket megtalálnak az írásaim, így én is őket. Jelezni, hogy léteztem, itt jártam ezen a bolygón, ebben az évezredben. Tudod, ha nem kapnék olyan jelzéseket, hogy folytassam, nem tenném. Írnék, de eszembe sem jutna hírt adni magamról, magamból. Így viszont… más a helyzet. Hagyjuk. „Elment a kedvem az egésztől.”
Felcihelődnek, az eszmecsere tovább folytatódik az irodalom világáról. Katában összeáll a kép, mely Hivatásos táborába célszerű menni nem kevés pénzért, mely iskola gyűjti a kor leendő költőit egy csokorba, akik majd egymásnak fognak írni. Jobbára. Egymást jelentetik meg, protezsálják be így-úgy. Kisujjból rázzák az idevágó tantárgyban foglalt szabályokat, mert szakma. Gondolati, érzelmi szabadság rabságban. Ritmusra, formára szabva. Kata igyekszik leválni, de a Költő követi. Nincs kedve már hallgatni a frázisokat, idézeteket másoktól. Egyedire vágyik, emberire, sajátra.
– Hát, elválnak útjaink. Szólít a természet - bök az előttük terpeszkedő bevásárló centrumra.
– Elkísérlek.
Minek? – jajdul fel Katában a kérdés. Üveges szemmel mered a Költőre. Együtt fognak pisilni? Egy leheletnyit megsajnálja, s egy pillanatra meg is kedveli. Képes volt végigkajtatni vele a várost, elázni, remegni mint a nyárfalevél, állni a visszautasítás pattogó kavicsait. Az érzés szertefoszlik a ráboruló célozgatásoktól. Vulkánkitörés várható, nem bírja cérnával a megjegyzéseket. Útban hazafelé már meg sem szólal; nincs rá szükség. Partnere éteri szónoklatba kezd lehetőségeinek tárházát vonultatva fel, miként lendíthetne Kata saját helyzetén. Lemehetnének borozgatni a többi költővel – leginkább férfitársaságot értve ez alatt -, táncolni, és persze felolvasó estekre. Együtt. A lány nem reagál.
– Szóval, elmegyünk közösen a többiekkel, aztán csak te meg én. Kata, kérhetsz tőlem bármit, megteszem. Elviszlek bárhová, ahová csak akarod. Szeretnék veled kettesben lenni, érted?
Kapkodva veszi a levegőt, már nincs lázadó fejforgatás, szemeiben a lány arca úszik. Kata lehangoltan bandukol mellette. Nincsenek szavak. Nem tud mit mondani. Már mindent elmondott. Miért nem érti? Ezek után nem merne vele még egyszer találkozni. Boldog, hogy ennek is vége már. Lassan elérnek a hazaút keresztmetszetéhez. Kulturáltan búcsúznak. Javulásként értékeli a könnyed, távolságtartó puszit.
– Legközelebb középre kérek. – teszi hozzá a Költő záróakkordként.
– Nem, oda soha. – rázza reményvesztetten a fejét.
Otthagyja a férfit, érzi tekintetének bizsergését a hátán. Nem lesz legközelebb.