hirdetés

Bonapart: Soha többé

Nóra körülnézett a lakásban. Női és férfi ruhák, tisztálkodási szerek és ételmaradékok nagy összevisszaságban hevertek minden sarokban. Nóra sóhajtott és a két nagy kék táskához lépett. A trapéznadrágja valahogy sehogy sem akart beférni. És még annyi mindent kell innen összepakolnia. Amikor összeköltözött barátjával, akkor mintha sokkal egyszerűbb lett volna minden. És akkor még csak egy táskával jött. Nóra lehajolt a földön heverő harisnyájáért, idegesen összecsavarta és bevágta a jobb oldali táskába. Úgy nézett ki, hogy egy-két dolgot itt kell majd hagynia.
Hosszas pakolás után, Nóra végre eljutott a fürdőszobáig, és szétválogatva a sok sampont, alapozót, testápolót és a többi ilyesfajta a női nemben igen nagy becsben tartott dolgot, megfogta a fogkeféjét. A fogkeféje piros volt és még alig használt. Gondolkodva megforgatta a fogkeféjét a kezében és a fogkefetartóra nézett. Érezte, ahogy a hátán átfut a hideg és egészen a szívéig hatol. A másik, a kék fogkefe olyan magányosan, teljesen egyedül állt ott. Nóra ránézett, és tudta nem tud innen elmenni. Sokáig gondolkozott rajta, a szerelmén, az érzésein és nem értette magát. Nem érzett már örömöt a szerelmében, mert minden olyan hétköznapi volt. Bár ezt ő sem érti igazán. Minden szép volt és csodálatos, jobb nem is lehetne. Csakhogy egy idő után ez a szép és csodálatos változatosságot követelt. Már nem tűnt neki szépnek és csodálatosnak, hanem inkább megszokottnak és unalmasnak. És akkor kezdett érlelődni a fejében a terv, ami egészen addig érlelődött, amíg megvalósíthatóvá nem vált. A barátja éppen elment háromnapos üzleti találkozóra a fővárosba és neki meg van egy vonatjegye Szegedre, el innen, a nagyszüleihez. Csak egy darabig. Rendbeszedni a gondolatait és a dolgait. És átértékelni az eddigi életét.
Nóra fejében ez mind jónak hangzott, ezért akár egy pillanatig sem kételkedett terve helyességében. Írt egy szép kétoldalas levelet, amit a konyhaasztalon, a váza alá helyezte el, és már csak a pakolással bajlódott.
Csakhogy itt volt ez a fogkefe. Ez a magányos, egyedüli, kék fogkefe. Mintha üvegfalba ütközött volna, amit se megkerülni, se átmenni rajta nem lehetett.
Nóra tehetetlenül leült a kanapéra, ami vidáman megreccsent alatta. A gondolásfiú, amelyet még a legutóbbi nyaralásukon vették Velencében, kacsingatva elevezett a szeme előtt. De szép volt az a hónap! És az előtte lévő néhány hónap tömör boldogság. Nóra hátradöntötte a fejét és elgondolkozott. Túl erős érzelmi szálak kötik ehhez a fiúhoz. És nem is mehet csak úgy el. Semmi magyarázkodás. Ez már egyenesen menekülés. És Nóra feladta.
A hideg kezével tárcsázta a MÁV számát és lemondta a fél óra múlva induló járatát, majd elnyújtózott a kanapén.
Megint elgondolkodott, és megint minden csupa rosszra kezdett gondolni és egy vigasztaló gondolat sem jutott az eszébe. Érezte, hogyha szabadulni akar, akkor most kell hogy tegye, különben sose szabadulhat. Lassan felállt és a fürdőszobába indult. Teste szinte hullámzott a szabadulási vágytól, amit érzett. Ránézett a számára végzetes kék fogkefére, amely legyőzhetetlen akadályt jelentett, amelyet sem megkerülni, sem áttörni nem lehetett.
De Nóra átugorta. Nóra kiszedte a tartóból a kék fogkefét, és azt is a piros mellé rakta a táskájába. Legalább lesz emléke, és visz egy kis részt Ő belőle is És elvégre legyőzte az utolsó akadályt is.
A lány lassan az ajtóhoz vitte táskáit és határozatlanul körbenézett. Mindent olyan akaratlanul csinálta, mintha arra várna, hogy valami közbeavatkozik, ami az itt maradásra kényszerítené. De semmi sem történt és az üres lakás ijesztően és nyomasztóan hatott rá. A szerteszét heverő férfiruhák olyan ismerősek és szeretetteljesek voltak számára! Nóra becsukta az ajtót és kétszer átforgatta a kulcsot a zárban. És innentől kezdve szíve üresen kongott és a lelke kegyelemért esedezett. Kivágta barátját szívéből, de így nem maradt más benne, csak az üresség
Sok-sok év múlva, amikor Nóra az utcán egy fiú árnyékába botlik, egész teste megremeg és kitör belőle az, amit évekig rejtegetett és csak néha-néha, sötét, komor éjszakákon engedte ki, amikor megállíthatatlanul sírt. Kitör belőle a végtelen szeretete és a fájdalom. A tehetetlenség és az elvesztett illúziók fájdalma. Fájdalom a saját hülyesége iránt, hogy nem ismerte föl azt, ami az örök boldogságot jelentette számára. És a boldogság, mint a megijesztett madár elrepült, hogy soha többé ne szálljon vissza. Azokon a komor sötét éjszakákon siratta az ifjúságát, amit nem annak a fiúnak adta, akit az joggal megillette volna. És Nóra nem értette, miért ment el akkor, mi késztette rá, és miért nem akadályozta meg akkor senki és semmi a szökését. A szökése hiba volt és teljesen értelmetlen dolog, és most ezért a hibáért egész életében fizet
Nóra szíve és az érzékszervei nem csapták be. Tényleg a fiú volt. Gondolkodva és magába zárkózva halkan lépkedett az emberekkel teli utcán. Semmit sem változott! Ugyanazok az olykor eszméletlenségig szerelmes zöld szemek és kisfiús, édes arckifejezés, amelyre az évek szüntelen mozgása nem nyomta rá bélyegét. A fiú tekintete szórakozottan átsiklott a lányon és elveszett a tömegben. A fiú érzékszervei jelezték neki a lányt, de az évek megtanították arra, hogyan rejtheti el az érzéseit, anélkül, hogy észrevenné őket. Homályosan felrémlett neki egy angyali teremtés képe, aki eltűnt az életéből, hogy aztán soha többé ne jöjjön vissza. Az elején még sokáig kereste, minden lányban őt vélte felfedezni, de az évek alatt beleunt ebbe és a szétmorzsolódott szíve morzsáit összetakarította és lelke sötét és eldugott sarkába tette. A lány képe homályosan felrémlett neki, a szíve megdobbant, de az esze nem engedte neki, hogy higgyen a szívének és a űz érzékszerveinek. A tekintete továbbsiklott és lelke egy újabb homályképpel gazdagodott, amely még sokszor fog visszatérni álmaiban a hosszú élete során.
És a lány nem merte megszólítani. Arca piros lett, és megdagadt az összegyűlt könnyektől.
Elmentek egymás mellett, szótlanul, földre nézve. Ki-ki a maga útján. Újra eltűntek egymás elől pedig erre a pillanatra vártak egész eddigi életükben. De lelkük egy pillanatra összetalálkozott és átölelte egymást, hogy aztán soha ne találkozzanak újra.
A lány még sokszor hátranézett, egészen addig, amíg nem vesztette el a fiút a tömegben. De a fiú pillantását egyszer sem kapta el. Pedig ha csak egyszer elkapja, minden egészen másképp alakulhat

Pécs
2003.10.17
23:58

hirdetés