hirdetés

bluesman: Századvégi egotripper a köbön - A reflexió önreflexiója

Meg van hamisítva az idő, Brill úr.
A valódi idő nem gépies, nincs egyforma órákra szabdalva
A valódi idő szubjektív, belül viseli az ember.

A személyiségpszichológia alapvető feladata a személyiség fenomenológiai értelmezése, a éntudat és az identitás konzisztenciájának térképpé alakítása elsősorban nem terápiás célból. A megismerés és az alkalmazás szintjén való algoritmizálás az egyik fő feladat, és ezen keresztül a hatékony belső fotografálás, amely valóban a folyamat fenntartásának célját testesíti meg, mint ahogyan azt NIM tökéletesen megfogalmazta.

Évezredes kérdés ez, hiszen a legújabb kor magával hozta (többek között az egzisztencialista gondolkodók munkásságának megértésével) a belső kín egyéni extroveltált megjelenítését, azt, amelyet addig csak rejtve, és az imákban fogalmaztak meg. Freud és Jung tett arról, hogy a tudatban és annál mélyebben zajló, talán detektálatlan folyamatok elfogadottá váltak, a gondolkodás akcelerációja, a XX. század társadalmainak anomáliái, a demokrácia és az egyén viszonyának rémisztő átalakulása, annak exponenciális növekedése teret követelt az irodalomban is. A beat irodalom lehetőséget adott arra, hogy önmagunk és a konzervatívnak bélyegzett, de tulajdonképpen visszamaradt modern próza önmagára talált, és utat mutatott, hogy merre induljon a gondolkodó lény, az ember, akinek nem maradt más, csak ömaga (pl. Gregory Corso, ugye).

Azt vitatom, hogy nincsenek mítoszaink, hiszen az író, aki világokat teremt, életeket hív a napvilágra, egyben saját mítoszát is megteremti, amennyiben nincs olyan tradíció, esemény, vagy személy, melyet beemelve a tudatába (és átszűrve az olvasó képzeletének finom hálóján) mítoszként determinálhat. Természetesen emellett könnyen lehet, hogy mindannyian csapdában vergődünk, és saját magunk vagyunk a mítoszok csírái, a porból ébredő főnixmadár, aki mítosznak képzelve magát kínosan rövid időn belül egyszerű neutrínó gyanánt önmagába omlik vissza De akkor valóban, NIM, mivé válunk, és honnan jövünk mi, névtelen és ismeretlen pontszerű testek, akik nickname-k és ötletes címek mögé bújtatjuk fájdalmunkat? Akik látjuk és érezzük a testetlen őrületet, és átadjuk a hálózatnak, az elektromosság kiszámítható elemeire bízzuk azt, amit senkire nem bíznánk?
Hol a helyünk, NIM?

Önmagunkban kutakodni mindig trendi volt. A megjelenítés, a külsővé tétel, a feltárás mechanizmusai alakultak át menet közben, és ebben érhető tetten a beat ereje, és hatalma is egyben. Persze tágabb összefüggéseiben célszerű ezt vizsgálni, hiszen pusztán az amerikai szerzőkre hivatkozni botorság, csak ők voltak elérhető közelségben akkor, amikor én a felfedezés izgalmában nyomdafesték szagú termekben kutakodtam, lázas izgalommal keresve önmagamat talán jobb lett volna, ha nem találom meg

Valóban az eltelt időről van szó, és a személyiségpszichológia is ennek függvényében vizsgálja az embert. Az analógia az író feladatai és a pszichológia fentemlített területe között pusztán annyi, hogy a tudatosság megértésének intenzitását állítja be. Az író vizsgálódik, következtet, és átad. A személyiség a struktúrájában programozott alrendszerekkel dinamikus rendszert, algoritmust képez, amely a módszertani alapot nyújtja a feladathoz, amely mindannyiunk előtt ott lebeg: alkotni úgy, hogy a zsibbadt döbbeneten túl mutasson utat az olvasónak, aki persze nem pusztán olvasó, hanem befogadó közeg, érzékeny és képlékeny szervezet, ráadásul kiismerhetetlen, ami újra és újra erőt ad ahhoz, hogy én legyek a kéz, amely az ego mélyéről engem rángat elő, day by day.

A eredetiség kérdésében ebből a szempontból talán sikerült eloszlatnom a ködöt, hiszen a Magyar Narancs egotripperei nem tettek mást (élükön Para-Kovács Imrével), mint a narráció variációs lehetőségeit a végtelen irányába fokozták úgy, hogy az olvasót Kháron ladikjára ültették, és kitolták az ismeretlenbe, ami tulajdonképpen nem ismeretlen, csak új és szokatlan, és nyomasztóan fájdalmas. Egy új út a belső valósághoz.

Mindenesetre egytényleg biztos: írni úgy (is) lehet, ha (fizetett) szabadságra külditek a tudatosság nélkülözhető részeit, és még mélyebbre, még fájdalmasabban nyúltok az identitás mélyére.
Tripet adtok az ego-nak, mert így szabaddá tehetitek, és elkerülitek azt, hogy a régi nyelvvel nyaljátok az új seggeket

hirdetés