hirdetés

gyáva ufonauta: SZERELMEM, P. 3. rész

 De alighogy elaludtam, hangos kopogás ébresztett. Az ajtómban maga a

hajó kapitánya állt, aki nyájas mosollyal az arcán (már ahogyan egy centauri

mosolyog) meginvitált egy, a hajó dísztermében zajló és kifejezetten a

megmentett hajótöröttek tiszteletére rendezett, ünnepségre. Nem utasíthat

vissza - mondta nevetve, majd szalutált és, mielőtt még bármit is szólhattam

volna, eltünt. Felöltöztem, kábultan letámolyogtam a díszterembe és

elfoglaltam helyemet, hozzám hasonlóan tanácstalan társaim között, a

hajótörötteknek fönntartott asztalnál. Ekkor már meglehetősen nagy volt a

nyüzsgés és ez egyre csak fokozódott: egyre több és több utas jelent meg a

teremben, valamennyien feltűnően jókedvűek és hangosak voltak, mintha

csak egy fontos és örömteli bejelentésre várnának. Majd hirtelen fölcsendült

a zene, majd hirtelen elhallgatott; a kapitány talán kissé túl vidáman

megköszönte, hogy: a kedves hajótöröttek feltűnésükkel és jelenlétükkel

színesítették az utazást; hoszteszek tipegtek elő, egy-egy cipősdoboz méretű

ajándékcsomagot pottyantottak valamennyiünk ölébe; dübörgött a taps, az

éljenzés; majd ismét fölcsendült a zene. És a vendégsereg pillanatok alatt

elmerült a táncban és a mulatozásban.

Mi pedig, az ünnepeltek, csak ültünk a hatalmas zsivajban, a döbbenenttől

bénultan, és némán bámultuk egymást. No, nem sokáig, mert rövidesen

három egyenruhás centauri lépett asztalunkhoz - gyanítom, flottatisztek

lehettek -, és kedvesen, de határozottan megkértek bennünket: kövessük

őket. Mi mást tehettünk volna, cipősdobozainkat szorongatva, megindultunt

a flottatisztek után. Végigkísértek jónéhány folyosón, liftbe szállítottak, majd

ismét folyosók következtek, végül egy óriási raktárba vezettek, ahol

számtalan mentőkabin sorakozott. Egyikük, nyilván, a rangidős tiszt, egy

kabinra mutatott és szenvtelenül közölte: a hajó éppen most halad el egy

bolygóközi űrállomás, egy viszonylag forgalmas űrkikötő mellett; ha gyorsan

beszállunk a mentőkabinba és elindulunk, akkor jó eséllyel elérhetjük ezt az

űrállomást, még mielőtt megfulladnánk vagy szomjanhalnánk. Be kell

ismernem, igazat mondott.

A bolygóközi űrállomáson már várták érkezésünket és (a körülményekhez

képest) valóban elsőosztályú ellátásban részesítettek. Mivel a Centauri-i

kormány minden költségünket állja - közölték -, ne fogjuk magunkat vissza.

Mi azonban már nagyon szerettünk volna hazatérni, úgyhogy még meglévő

energiáinkat leginkább az utazás megszervezésére koncentráltuk (ami,

bizony, nem is olyan egyszerű, ha az ember például tizenkilenc milliárd

kilométerre és 832 évre van az otthonától). Míg a különböző egyeztetésekre

és engedélyekre vártunk, bőven volt időnk, egyetlen megmaradt személyes

holmink, a Centauri-i cipősdoboz megszemlélésére is. Nagyjából

valamennyiőnk csomagjában ugyanaz volt: csiricsáré űrszuvenirek, némi

vacak édesség és Centauri-i tea és cigarettadohány (ez utóbbiak, meg kell

hagyni, igazán kiváló minőségűek).

hirdetés