hirdetés

gyáva ufonauta: SZERELMEM, P. 5. rész

Hosszas mérlegelés után úgy döntöttem, kockáztatok; az adattárolók

anyagának egy részletét közzéteszem. Az itt olvasható részlet egy személyi

számítógép erősen sérült tárolóján található szöveg. Egy P. nevű nő írta.

Nem kommentálom.

"(...) A napokban újraálmodtam egy réges régi álmom. Még kislány

koromban álmodhattam először.

Egy mezőn sétálok, egy igen szép mezőn, minden csupa színes virág,
élénk, szinte lángoló zöld a fű. Nagyon lassan haladok egy emelkedőn

fölfelé, de ugyanakkor könnyűnek érzem magam.Olyan a mozgásom, mint a

Holdon sétáló űrhajósoké. A hangok is furcsák, mintha benn, a fejemben

szólnának. Egyszerre tűnik számomra csöndnek és ismeretlen, de nagyon

kellemes zenének, amit hallok.

Talán a szél dong, a fű, a lomb susog, madarak énekelnek, esetleg angyalok,
semmihez sem hasonlítható.

Egy szobában találom magam. Magas, falai hófehérek, teljesen üres.

Baloldalt három hatalmas ablakon árad be a fény, de nem bántóan, szelíden,
jóságosan. Ismeretlen nyugalmat érzek, ki tudja miért? Előttem kétszárnyú

ajtók sora nyílik, sok-sok szobán keresztül.

Elindulok, jobbra nézek s tekintetem ottfeledem.

A szobák benépesülnek. Egykori ismerőseimmel találkozom újra, többjük

már nem is él, kedvesen mosolyognak rám, de valamennyien némák,

egyikük sem szól hozzám egy szót sem.

Mikor Peternek, a férjemnek elmeséltem, mélyen, megértően a szemembe

nézett, majd ezt mondta: Tudod, kedvesem, én meg a múltkoriban azt

álmodtam, hogy fel akar falni egy bokor, ami valójában gép.

Hiába, Peternek ilyen a humora. Lassan tíz éve, hogy, hogy együtt élünk,
de fanyar, kissé abszurd, többnyire önirónikus, azonban nemegyszer

másokra nézve is keményen sértő, kiszólásaira olykor máig is nehéz

szenvtelenül reagálnom. Pedig tudom, volt időm végiggondolni, végülis

gyerekes védekezés ez részéről, zavarát leplezendő, ha nem tud azonnal

talpraesetten válaszolni, semmi több.
Csak hát, néha nagyon kellemetlen tud lenni.

(Kéthete például, amikor szegény Linda, egykori legjobb barátnőm és

anyám helyett anyám, meglátogatott bennünket, akit éppen elhagyott a

nálánál legalább száz évvel fiatalabb barátja, az én ütődött párom azzal

vigasztalta: nincs öreg nő, csak tehetetlen férfiak vannak.)

Ennyi év együttlét után azonban az ember már megismeri annyira élete társát,
hogy ne nagyon sértsék a másik kis gyöngeségei, tapasztal annyit, hogy

fölismerje önnön sértettsége, indulata mögött az önzést és gyöngéden

fegyelmezze magát. Tudom és várom, hogy egyszer, meglehet hetek vagy

hónapok múlva, talán egy meghitt pillanatban, Peter lesz az, aki újra

szóbahozza álmomat.

Óvatosan, tapogatózva közelíti meg a témát, a gyerekkoráról kezd mesélni,
Richard bácsiról, édesanyja testvéréről, akit nagyon szeretett,
és aki, ha ritkán felöntött a garatra, kiült istállópadlásának ajtajába és régi

amerikai filmslágereket óbégatta tele a prérit, és aki Petert és Adamot,
Peter öccsét, minden áldott születésnapjukra, névnapjukra személyre szabott

jótanácsokkal ajándékozta meg, soha semmi mással, csakis értékes

tanácsokkal. Ilyesfélékkel, hogy: fiaim, én azt olvastam egy argentin költő

könyvében, hogy csak maláj vagy magyar nőt szabad feleségül venni,
azt tanácsolom hát, csak maláj vagy magyar nőt vegyetek feleségül, és így

tovább. Ezen mindketten nevetünk, (...)"

***

Nemrégiben, egy külföldi utam során, vonatom áthaladt azon a városon, ahol

P. születni fog. A várost elhagyva, a végtelen pusztaság szemlélésébe

belefeledkezve, eddig még sohasem érzett erővel és tisztasággal

fogalmazódott meg bennem a szándék: teszem, amit tennem kell. Első

lépéként megírtam ezt a visszaemlékezést...

***

A fenti szöveget eddig még sehol sem publikáltam. A benne foglaltak súlyára

tekintettel, gondoltam, ésszerű volna még néhányszor átgondolni, esetleg,

újrafogalmazni. Mígnem, tegnap, az Interneten a következő hírre bukkantam:
 

hirdetés