hirdetés

ajanosi: Szerfelett

Drága barátaim,

Nagyboti naplóján felbuzdulva, kijelentem, hogy megfutamodásom mégis többet ér annál, mintha otthon maradtam volna. S jóllehet szégyen mások naplójába kukucskálni, azt most nem tudom eldönteni, hogy vétek-e hozzáírni.
*
1982-ben Gyergyószentmiklóson hangzott el a következő párbeszéd, köztem s egy jóbarátom exje között.
- Szia L.., P. küldött képeslapot Rómából.
- Igen? Mit írt?
- Csak, hogy jól van, s nincs már veszélyben.
- A patkányok menekülnek amikor sülyed a hajó - mondta kegyetlenül.
Nem tudtam hírtelen választ adni rá, támadása meglepett.
Szerfelett.
*
Ugyanabban az évben egy levelet írtam Olaszországból, Capuáról az én exemnek, s azt mondtam el a levélben, hogy jól vagyok, köszönöm, a veszélyen túl vagyok, s az egyetlen dolog ami nagyon bánt - hogy nem lehetek szeretett szülőföldemen - nem fog megakadályozni abban, hogy alkossak. Felhoztam érvül azt, hogy Bartók, Tamási, sőt Mikes Kelemen, Apáczai Csere János és Kőrösi Csoma Sándor is idegenben alkottak, s ki tudja, ha a helyzet és a lehetőség megengedi, akkor, mint Tamási, haza is költözhetek. A válasza ha nem is emlegetett patkányokat, de az egyenességemet méltatta a béka segge alá. Azt azonban említette, hogy ugyanazzal a viselkedéssel, mint a barátom, P., hogy is képzelem magam Tamásihoz hasonlítani. S én még azt hittem L. támadása lepett meg . . .
Szerfelett.
*
1983 nyarán Hamiltonban, Kanadában, a templomba mentem. "Új magyar!"- újjongtak körül a régi Kanadások, s elhívtak a magyar házba vasárnap estére. Már akkor belém volt kövesedve a tudat, hogy van egy alapfokú különbség köztem és azok között akik, vasfüggönyi országokból ugyan de útlevéllel jutottak nyugatra. Egyéves olaszországi életem alatt két fajta menekültre oszlott a menekülttábor: drótosokra és levelesekre. Akkor még kevesen voltunk drótosok: mi szöktünk árkon-bokron, Dunán, drótokon keresztül. Nyugaton az emigrációban, még kevesebben. S jöttek az ötvenhatosok s lerománoztak. Nem volt ahogy megmagyarázzam nekik, hogy legszivesebben otthon maradtam volna és nem a magyarságom megörzése miatt szöktem, hanem mert a Szent Anna Tó-i buli miatt otthon a rendszer, katonai törvényszék elé akart állítani. És nem volt ahogy megmagyarázzam azt sem, hogy a székely ugyanúgy húz csizmát mint a román bakancsot: egyszerre csak egyik lábára, mielőtt kaszálni mennek, s az ízzadságuk is egyformán sós. A magyarokat mind jobban érdekelte azon sajnálkozni, hogy milyen kár, hogy nem tudták itt vagyok s nincs tévém, mert ők pont pénteken dobtak ki a szemétbe egyet s még működött. S szépen, egyenként amikor kérdezték, hogy hová való is vagyok, "Vas megyei?", "Pápai?", a válaszomra, hogy Székelyudvarhelyről jöttem, szépen, egyenként lerománoztak. S nem azért mintha utez azóta bánt.
Szerfelett.
*
Két szék közt a pad alatt. Híjj, a jóságát, az az érzésem, hogy ezt az állapotot egyenesen nekünk találták ki! 1982 augusztus 11-én este, olyan tíz óra felé Nova Gorica - Gorizia olasz város, horvát testvére - börtönjében üldögéltünk öcsémmel s még hat másik emberrel akik közül csak egy kerek, holdvilág arcú románt ismertünk, mert vele voltunk Negotinban, börtönben. Egész nap utaztunk egy buszon Yugoszlávián keresztül, Padinszka Szkela-ról, (Yugoszlávia legnagyobb börtönje) ahol egy akkora szobában mint amekkora két autóbusz összetéve, nyolcvanan ültünk négy napig, vesztegzárban. Mellesleg ott Padinszka Szkelán, a Duna mellett láttam életem legnagyobb elektromos viharát. Egy éjszaka négy órán keresztül villámlott, s úgy mintha Isten keze függönyt akart volna húzni a tájra.
Szóval ott ültünk , s nem tudtuk elképzelni sem, hogy mi fog következni, amikor a holdvilágarcú akit a mestersége miatt csak cojocar-nak (szűcs) szólítottunk, lebozgorozta öcsémet. Sugok nektek valamit: soha életemben nagyobb élvezettel nem pofoztam fel senkit és jobban mint akkor azt az embert. És azóta nem vagyok román állampolgár. Másnap amikor Latinán, Róma mellett a menekülttáborba jelentkeztünk, az ideiglenes személyinkre mindketten azt írattuk, hogy államtalanok vagyunk. De magyarok. S most még azt is kétlem. Hogy lehetek a fia egy anyának aki az árvaház küszöbjén hagyott csecsemőkoromban, s most letagad? Fáj itt. Két szék közt a pad alatt . . .
Szerfelett.
*
S akiknek nem tudtam válaszolni a meglepetéstől. Most szép nyugodtan, kutyuspofával elétek tudnék állni s azt kérdezni, hogy: "Ugy-e megmondtam?" De az nemcsak olyan lenne, hanem úgy is esne mintha a tükörbe állnék s adnék magamnak egy nagy pofont. Nem vagyok patkány, ember vagyok. Ha a hajó sülyedt volna akkor vele sülyedtem volna, de ti ott és úgy vagytok ahogy, s az az én bizonyítékom. Nem vagyok Tamási sem, sőt nem is merném magam Tamásihoz hasonlítani, lehet az árnyékát sem fogom megérdemelni soha. Egyet azonban tudok, s most szívesen megosztom veletek.
Amiért meghalni érdemes azért élni kell! Szerfelett . . .

Janó

hirdetés