bluesman: Talán sikerül

Reszketeg a hajnal, egy hanghullám kúszik be lassan a szőnyeg fölött, egy óvatos szárnymozdulat talán, egy lefejezett angyal, egy halhatatlan jelenés, ami kísért, ami zaklat, ami ölel és nem enged.

Álom és ébrenlét határán lenni jó, ébernek lenni és figyelni egy ideje megint rossz, pedig Jude már sehol, ami nem baj, sőt, köszönet érte mindenkinek, meg hála, persze érdekes módon túl sok minden nem változik, azóta sem lettem a tér ura, az idő meg csak csorog az ujjaim között, homokszemcsék egy domború lencse felületén, horizontális karcolás vagyok én is, mint te, hülye olvasó, és nézünk együtt.

Áll a lány a zebra szélén, és vár. Egy előre levadászott unikornis.

Hat óra, már megvirradt, a barna pléd alatt mozgásnak indulnak lábak, persze a kiválasztás áldásos tevékenysége révén a jelzés feszít, a kényszer nagy úr, akárcsak egy könnyed dependencia, na jó, ebből elég.

Halló, Uram, hallasz? Ott vagy még?

Megszokott ez az egész reggeli baszás, felülni, lassan lecsúszni az ágy szélén, egy alig hallható sóhaj, talán egy elmorzsolt káromkodás, egy szó a szőrzsáknak a lavórban (Sándor, a tengerimalac), és akkor talpra.

Porcelán kávéfőző, a tapintással keletkező érzet gyors és jó, szinte simogatni, becézni, és várni lenne kedvem, ahogyan a természet teszi a dolgát, és szivárog keresztül a konyhán az illat, bizonyára ismerős érzés ez mindenkinek, a szaglóhám közvetít, az idegpályák szállítanak, és én a szemben lévő ház falára szegezett tekintettel lassan a számba öntök egy keveset.

A gyomorfal barát, a gyomorfal mankó, a gyomorfal szegény Dzsoni és Árnika, és nem segít. Fáj.

A reggeli mostanában bőséges, zöldségek és sajtfélék, paprikával töltött olívabogyó, kefir és félbarna kenyér, persze az ízek valahol a tányér és a nyálképző rendszer között megrekednek, én nem nagyon tudom, miért, de olykor szédülés és meglehetősen indiszponált közérzet kíséri a gyakorlatilag főétkezést, no meg a nyomasztó képek, a vágy, hogy halni vagy ölni, vagy csak úgy ülni egy téren a városban, az Alföld köldökében, ahol a nők szépek és megközelíthetetlenek, a férfiak gáláns állatok daliás szándékkal, a kocsmák pezsgő világa hívogat, az Unicum hideg és ha kéred, korsóba töltik, ahol az aszfalt zokog veled, ahol a villamos ülésein tükörtojásnyi turha ücsörög, ahol azt kívánják, dögölj meg, mert senki vagy.

Szóval ülni a téren, cigarettát dugni a száj sarkába, és akkor és ott tudni és érezni, hogy nincs 0.25-ös Xanax, és feles Rivotril, leöblítve tizenkét nagyfröccsel, nézni, ahogyan változik az idő, várni, ahogyan a gondolkodás finom struktúrájába beépülnek a védekező mechanizmusok, és félni, félni, félni.

Itt vannak újra, Uram, megint leveszik a tizedet, tapossák a szőlőt, szétfújják az ocsút, és te hagyod.

Aztán vége a közvetlen reggelnek, elindul a virtuális gép, aki én vagyok, a beszéd a munkám, a szó kérlelhetetlen lovagja vagyok, új helyen új nők között szórni az igét, hajtani az idő malmát, etetni a rémület szörnyét, jóllakatni reménnyel, ez a feladat, és talán megfelelek az igénynek.

A lány átment a zebrán, mögötte fájdalmasan hörög a csönd, a benzingőz csak bámul nagy buta szemekkel, és valaki valahol várja, hogy a vadászkürt újra jelezzen, hogy lehet menni, és felosztani, szétosztani, elvenni és hozzáadni.

Talán sikerül.