hirdetés

nincsen: Táncolni kellett volna

Táncolni kellett volna!- mondja Jack Nicholson a Lesz ez még így se 114. perce tájékán.
Nem is mondja, hanem inkább belehebegi a kagylóba.
A vonal másik végén meg Helen Hunt hallgatja, és némi kétségbeesés vélhető felfedezni az arcán, olyan: Akkor most hogyan tovább? - félét.
Szóval Táncolni kellett volna.
Zorba biztos nem gyötörte magát ilyen bagatell gondolatokkal, hiszen ő tudta:
a zene majd megjön.
Persze nem akarok ilyen élet-halál-nagykérdések-típusú gondolat-labirintusba tévedni, ilyen kibogozhatatlan izébe, csak az van, hogy M. kollégával a vasárnap reggeli szinte-semmittevésben ismét bevállaltuk (nagggyon sokadszorra) a fönt említett örökbecsűt, és mondom a 114. perc tájékán megütötte a hallókalapácsot ez a mondat (Hálló: eddig miért nem?) és arra késztetett, hogy listába rendezzem (persze ez most nem valami Nagyvisszaemlékezős cucc) azokat az eseteket, amikor az élet viharokkal vert tengerén, nekem is Táncolnom kellett volna.

Az első fennmaradt (nem írásos) emlék az általános iskola 2. osztályához fűződik, azon belül is a napközi csoportos foglakozásra, ahol ha pikk-pakk elkészítette a házi feladatát az ember(csemete), hát egész délután szabad volt a pálya.
Volt ivólé, meg ehetetlen töpörtyűkrém, és söri.
(A tánc.)
Zakatolt a vonat mi pedig veszettül söriztünk, és pont rám került volna a sor, hogy végre a szeretett nőt (Berényi Ági) a kezem ügyébe vehessem, de úgy izgultam, de úgy, és jöttek a fránya testnedvek is rendesen, és síkossá tették a tenyér felszínét, és nem leltem rajta fogást, és attól rettegtem, hogy a leendő partner (nemcsak tánc!) is így jár majd, és hát, hogy veszi ki az magát, hogy még szerelmet sem vallottam, máris elbénázom, mert túl nagy lendületet veszek, az alany meg háttal csapódik csúnyán a központi radiátorba?
Úgyhogy inkább meghunyászkodtam, kimaradtam a körből, és pisilésért esedezve jelentkeztem Margó néninél, miközben a Fóris Laci majdnem nyúlta a nőt.

Ezzel a tánc izével aztán (ahogy az idő izé úgy igazából belekezdett a munkába), csak a gond, csak a baj vót.
Harmadikban például már megengedték, hogy a Farsangi bulin, a mi évfolyamunk is birtokba vegye a tornatermi táncparkettet. (Amire az év 365 napján csak ilyenkor lehetett utcai cipőben rálépni, a tornatanárok legnagyobb fájdalmára, akik egyébként soha nem is jelentek meg a rendezvényen, inkább otthon forgatták meg a szívben a véres tőrt).
Szóval a fent említet kegyes adomány, miszerint a harmadikosok is szívesen vannak látva a Bulin, kissé megosztotta az osztályt.
Pontosan: lányokra és fiúkra.
A gyengébb nem már akkoriban is szerette festeni magát, meg ott volt még a ruha, és a fülbevaló vehemens testre aggatása is.
Mi meg utáltunk égni. Utáltuk, hogy egyetlen tánclépést sem sajátítottunk még el.
Leszámítva a Csétei Imit, aki megszállott Orion-űrbázis rajongó volt és időt feccölt abba, hogy lemásolja azt a bizonyos ma már klasszikusnak számító futurisztikus táncot (halak függőlegesen úsznak fölfele), és bátorságpróbának tegye ki magát, mérsékelt sikerrel.
De legalább belevágott valamibe.
Nem volt olyan ciki, mint mi, akik a csoportokba verődött, ritmusra ütemesen mozgó lányok között fogócskáztunk, vagy vadul faltuk a BÜFÉ kenőmájas szendvicsét, amin a karikára vágott csemegeuborka szeletek, tökéletesen harmonizáltak a véletlenszerűen szétszórt Pirosarany pöttyökkel.

Úgy a hetedik osztály magasságában jött meg az első, ihletnek egyáltalán nem nevezhető valami.
Valami, még csak nem is gerjedelem, hanem inkább überciki volt, mert már minden osztálytárs bizonyított (hellyel-közzel) a densz flóron, és csak rám vártak, és fogadásokat tettek (tétre, befutóra), úgyhogy nem volt mese.
Persze gyors szám szóba sem jöhetett. (Kezek-lábak rángatóznak!)
Persze a lassúra meg sokat kellett várni. (Lassú, de biztos!)
Persze osztálytársról szó sem lehetett. (Nagy égés!)
Persze akkor valami fiatalabbat kell választani. (Nyolcadikos nem áll veled szóba!)
Na szóval, beálltam az alapvonalhoz (fehér csík a kosárlabda pályának), és némi taktikázás után, lecsaptam (mint Vidámparkban a dodgemre) a hatodikos Szűcs Andira, aki magányosan ácsorogva, a bordásfalat, meg a mászókötelet bámulta felváltva.
Gondoltam, legyen kövér (ha lúd!) és az évszázadok óta jól bevált és elismert Szabad? kérdést, a szerintem vicces: Lehet?-tel cseréltem fel, ami némi félreértésre adhatott okot, és persze adott is:
-(nagyon viccesen) Lehet?
-Mit?
-Semmit!
-Mit?
-Jössz táncolni?
-Mit?
-Lassút! Most kezdődött, nem hallod?
És egy mozdulattal a parkettára rángattam az értetlenkedő fehérnépet, de tulajdonképpen jól jártam, mert megúsztam egy csomó szorongást, azzal, hogy férfiként léptem fel, vagyis a rossz szójátéknak köszönhetően, nő volt a kezem közt, valami andalító muzsika szólt a háttérben, és a szív alakú gombóc, már nem is tanyázott a torokkörnyékén.
Beszélni nem nagyon beszéltünk.
Neki ez már rutin volt. És ez az arcára is kiült.
Nem más, mint a tánccal elvett szüzességek királynője volt ő.
És ezt nagyon tudta. És érezte. És rágózott.
Én pedig kezdtem megnyugodni, a srácok meg csúnyákat buktak a sok fogadásban, mert ahogy túlnéztem a Szűcs Andi fején, hát folyt a change money, change.
Ráadásul egyre jobban kezdtem élvezni a táncot.
Már majdnem harmonizáltam a ritmussal, de akkor hirtelen minden abba maradt és felgyújtották a fényeket, mert tombola, és táncot tessék abbahagyni!.
Ezek után, bizonyos Szűcs Andi felém fordította rágógumitól zajos fejét és a következő mondatot intézte, hozzám, elsőtáncolós-hoz.
Hogy neked milyen egy tyúkmelled van?

Táncolnom kellett volna a nyolcadikos ballagási bulinkon is, de arról van igazolásom.
Az történt ugyanis, hogy a kis létszámú, igencsak lábvíz vehemenciával bíró osztályközösség, akik között 8 év alatt szinte minimális volt a kommunikáció, olyan szinten nyílt meg, hogy végig röhögtük-bőgtük az estét, (most is) májkrémes szendvicset majszolva, miközben a háttérben R-GO és Dolly Roll zenélt.
Naszóval úgy el lett beszélve az idő, és úgy sajnáltuk, hogy ez nem történt meg jóval hamarabb, hogy mire a nagy emlékezésekből felocsúdtunk, már itt volt a szerenád ideje.
Persze én ezt a ballagás ideje alatt - virágtengerbe zárva, tarisznyával az oldalon, amiben ehetetlen pogácsa, egy fakó iskolai fénykép, és 10 fillér húzta meg magát - nem tudhattam.
De már az ünnepi asztalnál próbáltam felkészülni az esti rongyrázásra (nem is csúszott olyan könnyen és olajozottan a rántotthús), és amint elcsitult a tömeg, amint a nagybácsik és nagynénik megpróbáltak láthatatlanul felszívódni, én alig vártam, hogy végre anyámmal kettesben legyek.
Csend volt a szobában. Semmilyen rokon nem nyerített.
-Anyu!
-Mi az fiacskám?
-Megkérhetlek valamire?
-Mondjad drágám!
-Taníts meg táncolni, kérlek!
Meghatódott.
Könnycsatornája megtelt, alig tudta visszafogni a guruló cseppeket.
A nyakamba ugrott és meghatottan a következőt mondta:
-Tudtam! Tudtam, hogy egyszer eljön ez a pillanat!
Aztán, mint rutinos NagyGenerációs, egy mozdulattal csavarta föl a szőnyeget, miközben a másik kézzel, üzembe helyezte a magnót (MK-27! A narancssárga gombos!), és miután sikeresen átgázolt a Beatles kazetták tömegén, berakott valami ugrálós rockendroll-t, és az én pezsgőtől bohókás anyám levágott egy briliáns rocky magánszámot, amiből persze én (táncügyileg) semmit nem kamatoztattam, hacsak azt nem, hogy ilyen önfeledtnek és boldognak még sose láttam őt

(folytatva lesz)

hirdetés