donnaquijote: Tetszhalálom és feltámadásom igaz története (részlet)

Tudjátok, sohasem történt velem olyasmi, ami később ne vált volna hasznomra. Ezért állítom, hogy életem áldott élet volt. A megmetszés mindig fokozott növekedésre serkentett, új erőforrások kiaknázására sarkallt, és ami egykor fájdalom volt és kárnak tűnt, előbb vagy utóbb bő terméssel kárpótolt.
Egyetlen kivétellel, ám később azt is besorolhattam a nyereségrovatba. Ez a kivétel közel hét évig tartó depresszióm, mely fiatalságom egyik legértékesebb időszakát változtatta sivataggá. Sűrű porfelhője elnyelte a napot, mégis kiégette, halálos szárazsággal sújtotta az életemet, s megrontotta a körülöttem élők levegőjét is. Valamiképpen ők is együtt fuldokoltak velem, bár sokáig nem is gondoltam rájuk, életem mellékszereplőire, a homokvihar árnyaira, akik legfeljebb gyötrelmeim kellékei lehettek azidőtájt - mindjárt megmagyarázom, hogyan is értem -, mert elmerültem a magam fájdalmában. Üres napok terhét vonszoltam erőtlenül, s nem reméltem, hogy valaha kilábalok a lelki ingoványból, hiszen egyre lejjebb süllyedtem - inkább halni vágytam, mint élni.
Depresszióm oka... már hogyne lett volna! Számos okod lehet a bánatra élő! Egy igazságtalan világban élsz, törékenyen és kiszolgáltatottan mindenféle erők kénye-kedvének, a matéria és a szellemlét határán, ráadásul fogoly vagy, bonyolult anyagtested maga a börtönöd, mely magába zárja ismeretlen, titokzatos lelked! Nem érted még te sem, hát hogyan érthetné meg más! Meghalsz előbb vagy utóbb, ki tudja, talán igen fiatalon – rád les lankadatlan az esztelen véletlen! De ha öregen mész el, akkor elhagyottan, betegségektől megnyomorítva!
Ebben az éhes világban senki sem néz mást, csak a maga hasznát, elárulnak mind, még azok is, akiket szeretsz, nem szeretnek viszont, kihasználnak, tán meg is vetnek! Egy ellenséges világ kellős közepén élsz nyomorult, már a kezdetektől, mióta az anyád méhét elhagytad! De már ott is magányos voltál! És akartál-e magzattá lenni, kérted-e egyáltalán, hogy az ostoba véletlen éppen téged emeljen ki a semmiből, s megverjen öntudattal, hogy tudd, hiába minden - meghal minden élő, meghalsz te is, és meghalnak szeretteid mind!
Anyám halála után, sőt már betegsége alatt bukkant fel, majd megkapaszkodott tudatom peremén az elmúlás réme – jelenléte csillapíthatatlan láz, egyfolytában égetett, nem volt enyhülés. Halálfélelem és életfélelem szegődött mellém, követett, s bárhová fordultam rám vigyorgott, kimutatta sárgás agyarait. Nem voltam képes odújába visszaparancsolni a veszett kutyát. Végem volt: nem ismertem az életfélelem ellenszerét.
Valójában ez a szer jelen van minden egészséges szervezetben, jól adagoltan, mellékhatás nélkül fejti ki életben tartó, életmentő hatását. Többnyire akkor injektálódik be a legnagyobb adag, amikor a külső (belső) körülmények bármi okból meggyengítik az életkedvet. Ettől akar az élet élni. Ez az igazi életelixír, nem a vitaminok. Nahát az én elixírem valami működési rendellenesség, vagy tán tervezési mulasztás következtében elfogyott, mégpedig a legkritikusabb időpontban.