hirdetés

NIM: Több, mint

Vilike nagyfaterja a vége felé már mozdulni is alig bírt, így unokájára hárult a feladat, hogy reggel felkeltse, este pedig visszafektesse az ágyába. A kettő között az öreg egy karosszékben gubbasztott és könnybelábadt szemekkel bámult maga elé. Vilike egy bilit tolt alá, abba pisilt a nagyapa egy áttetsző gumicsövön keresztül, ami a nadrágjának a szárából tekergett elő. Nagydolgoznia akkoriban már csak elvétve kellett, persze, alig evett pár falatot egész nap. Ha Vilike elétálalt valami kétes eredetű, kínai instant levest, az öreg úgy tett, mintha észre se venné, a szája felé közelítő kanalak elől meg rendre elfordította a fejét. Nem kell, nyögte panaszosan. Kizárólag az ebéd utáni, orvosilag rendelt vörösbort volt hajlandó elszopogatni, sőt, abból rendre repetát követelt. Amíg én órákon át fetrengtem a heverőn, sci-fi újságokat, vagy pornólapokat olvasgattam, Vilike félmeztelenül sétálgatott a lakásban, egymás után szívta a cigarettákat és fél óránként cserélte az ágytálat a nagyfater alatt. Miért nem dugta őt öregek otthonába? Miért tette volna? A sétálgatásnál, az ágytálazásnál jobb dolga úgyse akadt.

Vilike a legjobb barátom. Volt. Nem vesztünk össze, nem halt meg, vagy ilyesmi. Egyszerűen elfelejtettük egymást. Nem hívtam, nem hívott, ennyi. A barátságok döntő többsége így ér véget.

A nagyfater remek tag volt. Fiatalon péklegényként dolgozott, időnként még a nyugdíjazása után is fejébe nyomta fehér péksapkáját és a begyújtott sütő előtt üldögélt egy sámlin. Feleségül vett egy se-hal se-hús kézápoló kisasszonyt, aki rövid időn belül a bolondokházába került. Akkor elvett egy másik nőt, akivel aztán boldogan éltek közel hatvan éven át, mikor az is megőrült, majd rövid időn belül meghalt. Mindeközben a nagyfater megjárta a Don-kanyart, aztán iratokat pakolt, aktákat rendezgetett egy budapesti kórház adminisztrációs osztályán. Innen vonult nyugdíjba. Vilike nagymutterjának halála után testileg-lelkileg lerobbant, egyszem unokájához költözött, gubbasztott a karosszékben és fél óránként telepisilte az ágytálat.

Mindettől persze senki nem lesz remek tag. De az öreg tényleg az volt. A Don-kanyarból fázva-félve hazafelé siettek a magyar katonák, otthoni lámpafény, forró tea járt az eszükben, miegyéb. Vilike nagyfaterja, mint valami mantrát, szünet nélkül azt hajtogatta magában, hogy amacskarúgjameg, halálrafogokfagyni. Amiben volt némi igazság. A történelemkönyvek apróbetűs bekezdései szerint például a lovak egyike-másika állva dermedt jéggé, majd úgy dőlt el, mint a Sztalin-szobor.

Siettek haza a magyar katonák és csodák csodája, a felettük zúgó orosz repülőkből olcsó, ruszki cigaretta hullott a hóba. Siettek haza, dideregve, megtépázva, forró tea, ölelés. Mellettük békésen haladtak a sokkal, de sokkal jobban felszerelt olasz alakulatok, és mikor éjszakára letáboroztak, meleg sátraikból mesés pörkölt-illatot hordott a metsző, északi szél a szimatoló, magyar orrok felé. Ilyenkor a magyar orrok közelebb merészkedtek, és néhány falat pörköltért cserébe, lilára fagyott tenyerükben odanyújtották az olasz tiszteknek a cigarettát, amit aznap szedegetttek össze a hóból. A pörkölt az orosz falukban összefogdosott macskákból készült.

Vilike nagyfaterja bolond lett volna elajándékozni a jó erős, ruszki bagót holmi rágós macskapörköltért. Összehúzta magát a megfagyott földre terített katonai zsákján és szívta, szívta a cigarettákat, miközben egészen őszinte dühvel azt ismételgette magában, hogy amacskarúgjameg, halálrafogokfagyni.

Vilike háztartása eszményi volt, olcsó. A legszükségesebbeken élt: zsebkendőn, cigarettán. A zsebkendő vécépapírként is használható, a cigaretta meg mindennél jobban csillapítja az étvágyat. Vilike egészségtelen életmódot folytatott, dohányzott, mint a gép, nem volt étvágya, csontsovány volt, az arca beesett, a szeme karikás. Rengeteget mosolygott, ilyenkor láthatóvá váltak vicsorgó, nikotinsárga fogai.

Amikor a nagyfater már igencsak a végét járta, naphosszat nyögdécselt a karosszékben, hogy meg kéne már halni, meg hogy mikor lesz már ennek vége. A fájdalomra gondolt, a szúrásra a mellében, a ziháló lélegzetvételekre, a folyton zsibbadó lábára, a hasogató fejére. A nadrágszárában felfelé tekergő gumicsőre. Újraélte a Don-kanyart, az egész istenverte háborút, ilyenkor behúzta a fejét, bombázógépeket hallott a ház fölött elhúzni. Éjszakánként hangosan kiabált, miért nem segít neki valaki, s ha egyszem unokája lélekszakadva rohant a szobába, tudakolta mi a baj, csak hallgatott, nem felelt. Napközben, mikor már nem segített más, Vilike fordított egyet a karosszéken, bekapcsolta a televíziót, a nagyfater meg bámulta a Nótaszót, ahogy Karády archív felvételről a Hamvadó cigarettavéget búgja. Csakhogy a nyögdécselést még erre a rövid időre sem függesztette föl. Karády énekelt, ő meg panaszkodott, hogy nem akarja ezt nézni, meghalni akar.

Vilike is meg akart halni, tehát kiszaladt a konyhába, körömollóval lecsippentette egy szál cigarettáról a füstszűrőt, rágyújtott a maradékra, felmarkolt egy hamvedret és visszacsoszogott a szobába. Ott aztán leguggolt a karosszék meg a tévékészülék közé, szemben a nagypapával. A kezét a kezébe fogta, a csikket a hamutartó szélére helyezte, és a rekedtes, elbaszott hangján halkan énekelni kezdte a Hamvadót. A nagyfater simogatta egyszem unokája nikotinfoltos ujjait, a szeme a szokásosnál is erősebben könnybelábadt, a cigarettavég meg ült a hamutálcán és kötelességtudóan végigégett.

A temetésen László atya, a Nikodémusok órája sztárműsorvezetője búcsúztatta az öreget. A lélek halhatatlanságáról, az isteni megbocsájtásról, a szeretetről beszélt, meg arról, hogy akár hisszük, akár nem, az ember élete több, mint aminek látszik.
Ezen a ponton Vilikével egymásra pillantottunk, szemeinkben szikrázó fénnyel dervistáncot járt a rémület.

hirdetés