NGYNGY: Túrázás síkon és hegyen

Napi Győző: A (mindennapi) lét dolgai
Kikapcsolódás: túrázás síkon és hegyen
(Meg)érte(t)ni magunkat, a világot

Túrázni gyakrabban kellene. Manapság ritkábban teszem, mint szeretném. Időrendemet vélt mindennapi kényszereim vezérlik. Pedig jó dolog a természettel szembenézni. A külsővel és a belsővel is. Még vannak, ha nem is érintetlen, de élvezhető helyeink. Itthon és a közeli, távoli idegenben egyaránt. Még nem zabált fel mindent a szerezési vágy. Még nem teljes a nemtörődömség pusztítása sem. A túrázást mindenki megengedheti magának. Alapvetően nem pénzkérdés. Idő (ami azért pénz is valahol!) és akarat kell hozzá. Meg elszántság és kitartás.
Fizikai képességeim egyre hátrább soroltak a családban. Állóképességben az utolsó hely az enyém. De nem érzem szégyennek. Nem (csak) én lettem rosszabb. Szeretteim haladnak gyorsabban. De még megvárnak. Néha még jönnek velem. Voltak más idők is. Akkor még alacsonyabbak voltak a hegyek (dombok?). De nyugtatom magam. A jóleső esti fáradtság ígérete ma is vonz. És a gyűlő tapasztalattal együtt fogyó erőm sem kevés.
Túrázni felszabadító dolog. Egyedül is az. De ez alapvetően nem magányos tevékenység. Készülni és emlékezni kell rá. Ami együtt az igazi. Hová, hogyan, mikor, kivel? Van, akinek a hová nem kérdés. Az mindegy. Ki a szabadba. Másnak a megtett kilométer, szint a cél. A táv? Reális célválasztással az is kezelhető. A mindenkori testi tehetség szerint. Az időpont is mindig alkalmas. A helyek nyugodtan várnak. Mást kínálva minden évszakban, időjárásban. Túrázni azzal jó, aki szeret túrázni. És nem jó semmi egy muszáj Herkulessel. Akivel jó együtt azzal (ha Ő is szeret) túrázni is jó.
Túrázónak nem születik az ember. A túrázást meg kell tanulni: csinálni, élvezni. Ezt nem szívesen vesszük tudomásul. Talán mert kirándulni mindenki tud. A kirándulás, a távoli kocsma körülményes megközelítése. Mindenkori társaságunk minimális erőnlétű tagjának tempójában. A tévézéshez hasonló erőfeszítéssel. A túrázás más. Azoknak való, akik egyszerre élvezik saját testük tehetetlenségének legyőzését, a természet kitárulkozó közelségét és társaikkal együttes lét a harmóniát. Vagy (legyünk realisták!) ezekből legalább az egyiket. A túrázás e dialektikája, lehetőségek valóságos tárháza. Hangsúlyokat áthelyezni. Keresni, és megtalálni az új egyensúlyt az örömben. Igazi kihívás. A testnek, a léleknek. Egyénnek és közösségnek.
Mostanában divat a magas hegyi túra, a hegymászás. Síkon járni nem sikk. Mászik boldog, boldogtalan. Már aki megengedheti magának. A hegyek magyar honbéli ritkaságának is köze lehet népszerűségükhöz. Bárhogyan is, szikár a tény: rettegnek a honfitársainktól a környező országok hegy mentői. Joggal. Itthon egyre többen vannak a gyors sikerek rajongói. Talán még többen elszenvedői. Síkról dombra csak kevesen vágynak. Nem kell a honi talpnak a itthoni Alföld? Nem csak erről van szó. A tulipánok földjének lakói például ember nem lakta tájakra vágynak. A hazainál vadabb és emberben gyérebb vidékre. Az ő mélyföldjükön is nehéz időpontot kapni a régi gyárban kialakított mászó-falon. Nálunk több a kétség. Miért tör ily hevesen égnek a vágy? Miért különösen azok között, kiknek tálcán kínált -konkurenciamentes versenypályákon- sikereket az előnyükre változó világ. Mitől e szárnyaló türelmetlenség? Miért a sok új nyerőre szabott friss játékszabály, törvény. Vajon hová a sietség?
A hegyekbe?! Gyors(abb)an előre!? Nincs válasz. Csak a bizonyosság van, amit a nekilendülőnek tudniuk kell: a hegy nem kommunikál. Főképp nem kiagyalt szabályaink szerint. Nem reagál, csak faggatható. Sok próbálkozással. A hegy, az út van. Maga a valóság. Valódi veszélyekkel. Ott saját és társaink pillanatnyi teljesítményén függ a lét. Ott nem hódítunk, hódolunk. Magunkat győzzük le. Csodálunk és megtérünk. Ez nem a napi improvizációk vidéke. Itt nem a leghangosabb a nyerő. Nem kamatoztatható azonnal a pillanatnyi siker. Nekigyürkőzni és akarni a hegyen nem elég. A csúcsra túrák, elöltött évek, és társak sora kísér fel és le (ha azt is bírjuk).
Nem lehet a csúcson élni. A magasság mámora múlandó. De itthoni lankás tájaink ránk várnak. Túrázóként, és a kulturált kirándulóként. Bár egyre fakulnak a jelek. Sok (jelölt turista) utat gyom lep el. Régi ösvényeket térítenek más utakra a magánosítás friss kerítései. Szemetesedik, értéktelen darabokra szakad a táj. Új jelekre, megtisztított csapásokra van szükségünk. Jeleket feljavítani nem látványos. A civilizáció hulladékait begyűjteni sem. De e nélkül járhatatlanná lesz az út, szétesik a táj. Az ösvényt lépéseink formálják. Gondos turista műtárgyainknak nem az erőfeszítés csökkenését, csak a saját erőnkből haladás lehetőségét kell szolgálniuk.
Én ma még/már síkvidéki túrázó vagyok. De szeretem és tisztelem a hegyeket. Csodálom őket (és a tengert, ami egy másik történet!). Igazi alföldiként. Tudom: vannak mögöttem és lesznek előttem még hegyi utak is. Mert kell olykor a távlat. Megfogadom: ma többet akarok és holnap többet birok, mint tegnap. Ha nem is úgy, mint eddig. Másként, de biztosan. Elhanyagolt belső természetem is feltárásra vár. Az is túra: az önismeretbe. Igaz, hogy fentről, messzebbre látni. De felfelé több a kapaszkodás is. És a magasban erősebben fúj a szél. Fel, készülni kell. (A) Minden nem azonnal lehetséges. Szívósság, erőnlét, társak és járható(vá tehető) utak szükségesek. Nekigyürkőzök, felveszem a tempót. Muszáj izzadni. Maradandó erőnlét, izom csak verítékből fakad. A síkon kitűzött cél is csak erőfeszítéssel érhető el.
Jó tudni/hinni, hogy Mindenkinek megvan a maga Himalájája. És annak csúcsain nincs tülekedés. Arra csak magunk járunk. Oda önerőnkből kell feljutnunk.
Kapaszkodok hát. Komótosan, de fáradhatatlanul. Újra meg újra. Az út, ami ma dombra megy fel, holnap talán hegyről tér meg. Hegyeink között a síkon találkozunk. Indulhatunk!