hirdetés

Shakwill: Verselni indulok

Felövezem magam türkizfénnyel irizáló ócska kalamárissal.
Óvatosan lúdtollat metszek, nem kell piros iniciálé.
Útrakelvén óvatosan kerülgetem a szétrobbant társadalom bukdácsoló aszteroidáit.
Átugrálok a semmi szakadékain, amelyekbe tűzcsíkot vonszolva zuhannak bele a valóság rettenetes szilánkjai. Az országúton a haszonszerzés bulldózerei egymást leszorítva igyekeznek az utolsó tündérligetek felé. Az égboltra bordó parabolákat rajzolnak Lilliput és Blefuscu átokrakétái. Az ösvényen sűrűsödnek az abszolút vélemények kőelementáljai. Vigyázok, ne marjanak belém a parázsló szemű sziklagörények. Azután szűkül az ösvény. Az éter csapongó pillangói néha meglegyintik arcom. A szent ligetben áttetszőn lebegnek a békesség fátylai, melyek kívül tartják a nemlétezés szigorú valóságát. Meghajolva köszöntöm az örökkévalóság tölgyeit. Csendesen megvárom, amíg elülnek a változás apró hullámai. Sorban üdvözlöm a tündéreket. Mosolyuk kimossa lelkemből a hiábavalóság üledékét.
Letelepszem a csermelynél. Ezüstös csevegése elmélyíti a csendet.
Álmomban verset írok. Gyönyörű, tökéletes verset.
Amikor felébredek, nem találom a tündérligetet. Tagjaim nem mozdulnak.
Alvás közben Lilliput észrevétlen apró katonái földhöz nyűgözték testemet.
Láncraverve vezetnek később, behemót rabszolgát, építsem tovább az önmagukba zárkózó erődöket. Ők nem bírják emelni az örökkévaló fatörzseket. Állati bárgyúságba ringatom magam, és robotolok. A szálfákat borító tündérvért kezemről ruhámra fenem, a földre is jut bőven. Irizálón keveredik kalamárisom szétszórt szilánkjaival.
Elmémben sorra hunynak ki a szavak ragyogó sziporkái. A gondolat galaxisai sötétbe vesznek. Körülleng verejtékem bűze.
…Mintha verset akartam volna írni

hirdetés