hirdetés

csülök: Visszatérve a témára,

hogy ugyanis menjetek ti mind a jó picsába, ami ugyanis az írás legkézenfekvőbb kiindulópontja, legalábbis amennyiben ebbe a közegbe az ember esetleg értelmesen üvöltheti bele na mit, nem írhatom le, mert azzal máris értelmét, nem, hitelét veszti a diskurzus, már ha van, próbáljuk ki: dühét, sértettségét, halálfélelmét és kifejezhetetlen fájdalmát, na mit mondtam, mi lesz ebből? egy kupac közhely, ráadásul egy ellentmondásos, mint minden rendes közhely, a semmitmondás épp ettől sokatmondó, hogy ugyanis valószerűtlen: kérem, meghalunk! hát lehet ilyet mondani? na mindegy, tehát fordítsuk le az egzakt gondolkodás nyelvére, vagy valamire, ami arra emlékeztet íme, az emlékezet, hát nem furcsa, hogy éppen itt ugrott be, ahol valamit nagyon egzaktan ki akartam fejezni? tehát formalizálva: az emlékezet nyelvére lefordítani, mert amint ennyiből is nyilvánvaló, meg van gyengülve az agyam, kigyengült, elfelejtek dolgokat, és ez az iszonyatba, i-szo-nyat-ba vet, mélyen, tudniillik a nyelvnélküliség iszonyatába, amikor, próbálta már? a mondat végére elfelejted az elejét, és maradsz a közhellyel, ami kisült belőle, ami rendben van, de te úgy maradsz vele, mintha valamit akartál volna, mondani, valami fontosat, ugye, ismerjük ezt a toposzt, mintha tényleg, amúgy drámaian mondani, kifejezni vagy érteni, értetni, megértetni,
Dasein
íme! éppen ezért lehetetlen lefordítani, le-he-tet-len! tetszik immár kapizsgálni? Szóval csodálom az őrülteket, hogy nem őrülnek bele az őrületükbe, már ugyanis nem az őrületbe, hanem csak a hiányba, abba, hogy az iszonyatban vagy és nem tudod kifejezni, ebbe kell beleőrülni, és bele is őrülsz, ha van egy kis bátorságod, nade aztán? nem mondom, lehet, hogy semmi, jó, rendben van, de hátha? kísérteties, amikor megpillantod, egy gondolat erejéig, tekintetükben a józan értetlenséget.
Hogy most akkor mi van.

Tehát beleüvölteni, kérem. Muszáj. Bele a feneketlen semmibe, hogy semmi.
Az egyes semmi, tehát, hogy emberek vannak mindenütt, és egyáltalán nincsenek, nem vicc, olyan totál egyáltalán nincsenek, hogy ennyi erővel túlcsorduló létzuhatagnak nézhetnéd őket, tele-tele vannal, igennel, meglepetéssel és szubjektivitással, de szépséggel mindenekfölött, amit reggeltől estig
baszni, baszni, baszni szeretnék,
engedelmükkel.

És nincs mit. Kiborító, kiábrándító, aztán meg elfelejted. De mondtam már, a semmit veszélyes elfelejteni. Teljesen olyan, mint a valami.
És mi van, ha mondjuk nem felejted el, hogy nincsenek? Akkor vannak! Tényleg!
Mert vegyük például a nőt. Mi a nő. Tudják azt maguk is, épp hallgatom Esterházyt, na mondom, ez se csinált történelmet, hogy aszondja, egy nő. Van neki: ízlése, szokásai, lelkivilága, megjelenése, szexepilje, anyai ösztönei, hetéraösztönei, üzletasszonyösztönei, papakislányaösztönei, ésmég: értelme, vagy valami hasonló, most ebben utazom, és Daseinja is van, esküszöm, el szokott például merengeni.
Másszóval: van, van, van, kimondhatatlan, hogy mennyire van, a nő.
Megbaszhatod.

Naja, urunk Krasznahorkai is félt, hogy a végére nem lesz eleje, a mondatnak, azért nyújtotta olyan hosszúra. Hogy ki ne derüljön.
Az irodalom az, amikor az ember mindent megenged magának.

Mert a végén még túl jó lesz. Már az túl jó, hogy még egyáltalán.
Nekem tankok kellenek.

Visszatérve a témára, hogy ugyanis itt vannak például midjárt a nők. Tehát ott maradtunk el, visszatérvén a témára, hogy például itt vannak mindjárt, ezek szerint, a nők.
Valószínűleg.

Jobb lenne, ha nem lennének ennyire valóságosak. S akkor mi marad, tetszik kérdezni? semmi folytatás? dehát én is nagyon szívesen kérdezném ugyanazt, kérdem én, hogy ugyanis akkor: kérem, uraim, nahát?
És egyesek akkor félrefordulnak.
Milyen tehát az ember?
Pisis.

És mondá: mert korunkban, igen, ez igaz, korunkban igaz. Igaz, hogy korunkban, mondá, és körülnézett.
Aztán meg kimondta, pedig tartania kellett volna a pofáját, a szerencsétlen kishitű fajankónak.

Mert ugye ilyenek a liberálisok. Nem mintha lenne ilyen, hogy liberálisok, nem, de ez szerintem jó szó, én szeretem, főleg ahogy egyesek használják, hogy ugyanis ez a mocskos liberális banda, meg cocalista, naja, nem mintha tényleg így használnák, dehát jó lenne, valószínűleg, amíg lehet.

Mert ugye ilyen ez a mocskos liberális banda. Megvesznek mindent, meg minden, a nőket, naja, a nőknek aztán mindegy, a nő az nő, ha román is, és hazaviszik, és adnak neki identitást. Mert ugye mi az, hogy liberális? Hát az identikus! Az nem valószínű, nem valószerű, hanem csak úgy ni. Van neki: istene vagy ateizmusa, neme, hovatartozása, de persze csak úgy ni, politikai nézete, csak azért is, hobbija, csakis, ez esz-szen-ci-á-lis! csakis, ha van hobbija, főfoglalkozásban hobbi-tulajdonos.
Ő az, ami azonkívül.
Szabadidejében viszont, főleg ha látják, alig érezhetően esendővé válik. Olyankor olyan, hogy is mondjam, emberi. Figyelted már, ahogy elmereng? Valami elmúlt, de valami kezdődik is ugyanakkor. A test bomlik, de gondozva van, pedánsan. Az arc inkább húsos, bár lehet csontos is, és alapjában: a fej, igen, mint ahogy mondjuk, hogy fejhús, vagy fejes, vagy egy fejjel nagyobb, ez a fej, amivel nagyobb, valahogy ránő az arcra, ez az, egészében kicsit kevés itt az arc, nem tudom, értik-e, csak a szemüveg mögött jelzi valami zavart és tolakodó, és feloldhatatlan.

Na ezzel csak azt akartam mondani, hogy ő egyáltalán nem tévesztendő össze. De tényleg. Láttam belőle eleget.
Sőt még azt sem akartam mondani, hogy valami titokra kellene itt most ráélesíteni, hogy így fejezem ki magam, vagy mi a gránát. Abszolúte semmi titok, bárki megnézheti.
Ő pontosan az, aki.
Van neki hobbija.

hirdetés