hirdetés

bluesman: Wild woman

A blues egy olyan érzésvilág, felfogás és irányultság, amely független az időtől és a kortól. Egyszerre a pokol, és egyszerre a tomboló öröm. Az évszázadok alatt fölhalmozódott düh, fájdalom, kín és a hihetetlen erő időközönként igen különleges megnyilvánulási formát talál magának, és ezt én nagyon szeretem, de ez most nem tartozik ide.
Aki egy kicsit otthonosabban mozog az átlagnál az amerikai muzsika bluesos részében, az talán hallhatta már Johnny Clyde Copeland nevét. Az 1997-ben elhunyt egyik legnagyobb Texas-blues legenda (Grammy-jelölés 1995-ben Robert Cray-el és Albert Collins-al) lánya, akiről szó lesz, mindössze 21 éves.
De a lényeg nem ez.

Néhány éve kezdődött el a blues muzsika női szekciójának úgynevezett vérfrissítése, az új, ismeretlenből előtűnő előadók, dívák térhódítása. Mielőtt félreértésre adnék okot, ki kell jelentenem, hogy ez nem baj, sőt
Shemekia Copeland hangjával, az orgánumával nehéz betelni, és nehéz nem azt hallgatni. Furcsa ez, hiszen eddig az 1980-ban születettekkel kapcsolatban csak az jutott eszembe, hogy kikerülöm őket a szórakozóhelyeken.
Ez a fiatal hölgy már 16 évesen a színpadon állt, és a New York-i klubok közönsége teljes ámulatára letaglózott mindenkit apja mellett a hihetetlen attraktív és szenvedélyes előadásmódjával. Természetesen a lehetőségek hazájában nem is kellett túl sok várakozás, a rendkívül neves Alligator Records 1998-ban kiadja a debütáló lemezét, amelynek címe Turn The Heat Up.
Mindezek mellett természetesen beindul az ilyenkor megszokott gépezet, és mintegy fél év alatt mainstream előadóvá teszik a még kislány Shemekia-t, több hónapos turné, CNN-interjú, reklámok népszerűsitik.
A kislányból hirtelen nő lesz, aki szerényen nyilatkozik, és némiképp elzárkózik a világtól. Szenvedélyesen él a színpadon, a megjelenése, fellépése és a sajátságos ízű bluesmuzsikája Koko Taylor, Etta James és Aretha Franklin világát idézi, részben pedig Janis Joplin ösztönös érzelmi motivációit.
A kissé testes fiatal hölgy föntebb említett első lemezét, melyen még egy kicsit talán több hangsúlyt kap a soul, az amerikai értelemben vett rhythm & blues, és az érzelmek viharai, a kritikusok (akiknek persze nem hiszünk, aztán meg mégis) az egekig magasztalták. Igazuk volt, mert hamisítatlan soul-blues album, lüktető és megindítóan modulált érzelmi szempontból.

Egy-két interjúból kitűnik, hogy attól függetlenül, hogy milyen indíttatással és milyen környezetből érkezett Miss Copeland, félelmei és szorongásai őt is, mint bárkit, ugyanúgy kínozzák.
Néhány hónapja jelent meg az új albuma (Wicked), melynek kapcsán több fórumon is megkeresték, nyilatkozzék. Tessék-lássék megtette, de röviden annyi volt a lényeg, hogy küldetésének tekinti a blues-t, de most szeretne egy gyermeket, és csak utána folytatni a fényesen ívelő előadói karrierjét. Mindezeket tulajdonképpen helyesnek tartom, másrészt pedig úgysem szólhatok bele, vagyis az ő ügye.
A Wicked (amely a 2001-es W.C. Handy-szobrocskák közül ez ugye a blues Grammy-je hármat vihetett haza) című albumán szélesebb spektrumot fog át, és megmutatkozik hangjának, előadásmódjának hatalmas energiája. Delta blues, soul, húzós, dögös gitártémák, pörgős és erőteljes, energikus blues az elektromos fajtából. Igen pozitívnak tartom azt, hogy nem csak a klasszikus felállást használják, hanem a Hammond orgonától kezdve a slide-gitárig sok hangszert fölvonultatnak a lemezen, és ezzel élvezetessé, szórakoztatóvá, időközönként pedig nagyon szép élménnyé teszik Shemekia Copeland muzsikáját.
Engedjék meg nekem, hogy őszintén és kellemes, jó érzésekkel ajánljam mindenkinek ennek a fiatal hölgynek a lemezeit, zenéjét. Akkor, amikor a magyar televízióban dühöng a lakodalmas giccs-dáridó, amikor a lenyomják a képernyő előtt butuló, tévészemű néző torkán a rosszabbnál rosszabb, igénytelenebbnél igénytelenebb pop-nak nevezett szégyent, akkor úgy vélem, lenne még mit tanulnunk, és átértékelni azt az ízlésvilágot, amiben élünk.

Mindenesetre legyen benne Shemekia Copeland. Nem lesz rosszabb.

hirdetés