bluesman: Zabolátlan terek

Fél deciliternyi öröm, három percenként adom meg magamnak a menekülés lehetőségét, persze ez olyan lehetőség, amit inkább nem adok, pontosabban nem adnék, ha az én döntési privilégiumom lenne, de nem az.

Hatszor emelem a poharam, őszibarack párlat, negyven fok fölött, nem vagyok vonzó, nem vagyok szép, és nem vagyok erős. Az én hatalmam nem a külcsín, hanem annak az ereje, hogy birtokában vagyok annak a képességnek, hogy elmondjam, megértessem, átadjam, és aztán eltűnjek a picsába úgy, hogy magam mögött maximum üres röviditalos poharakat, és egyéb nedves köröket hagyok az asztalon. Amikor Önök a szöveg ezen szakaszára érnek, minden bizonnyal legtöbbjükben felmerül az evidens kérdés, mely szerint mit is akar ezzel az, aki a billentyűkön keresztül ezeket a sorokat digitális információvá transzformálja?

Nos, ez a gonosz virtuális gép megzabolázott tereket keres, elsősorban önmagában, de tulajdonképpen a nők örök kiismerhetetlensége is lehet a kereső algoritmus indító parancsa, de ez így még nem elég. Bedugom, sőt, beerőszakolom, ha fáj, hát fájjon, ha szűk, hát legyen szűk, mit érdekel engem, a végét várom ennek is, másnak is, gyomorfekély színezi az éjszakáimat, dr. zweigelt csak mosolyog gonoszul, a szám íze nem az enyém, ne mozogj, így nem jutok el a méhszájig, seggbe nem, soha, és nem, féldecit soha többet. Vizespohárba, kétdecinyit, aztán uccu neki.

I feel in love, óh de szép, szopatás ez az egész. A Sánta Egér nevű mulatóhely szombat este olyan, mint ha valóban a németek nyerték volna meg a világháborút, és ez egy harmadik világbéli, savtól és nehéz büfögésszagtól túltengő zabolátlan tér lenne, miközben persze az, ködös tekintettel ülök, valaki beszél hozzám, kisunicumot hoz, hálás vagyok a magam módján, jószerencsét, mondom, jószerencsét bazzeg, de mihez, te is baszni akarsz velem, és nem értitek meg, hogy én nem bírok, nem tudok, nem lehet.

Hol vagy most, gyémántszemű csillag, átvonyított éjszakák harcos szelleme, a szív és a tudat nagybirtokosa, amim volt, mindent, amim van, mindent, amim lesz, soha nem lesz az enyém nélküled, és ezek mind-mind falra hányt alany és állítmány, érj hozzám még egyszer, és látni fogod, érezni a bőrön keresztül, ahogyan felszívódik a lassú őrület, a halál nevet az arcomba már egy ideje, és nem kellene más, csak annyi, hogy valaki visszavicsorogjon, mondjuk Jude, ha nem lenne már régóta az Alpha Centauri közepén valahol, elképzelhetetlen távol, és hihetetlen mélyen.

Hogyne, korsó, kettő, ne kelljen kétszer sorba állni, a zenegépet is le kellene lőni, nem, Pataki Attilával nincs nagy baj, bár a kőporos öltözetű úr már kétszer üvöltött a fülembe, hogy egy cigit vele jó lesz megosztani, és hiába mondtam neki, hogy az egzisztencialisták szerint az idő negligálható plusz, csupán anyagtalan szubvenció, felejthető, és a másfeles Xanax-ból 20 darab már halálos, a szájszagát továbbra is meg akarja osztani velem.

Enough; még egy deci Unicumra van pénz, holnap nem eszek, tegnap sem ettem, sőt, előtte is csak egy kiflit, találtam egy padon, de Agustinus és Tertullianus érdekel, sőt, Stephen W. Hawking kifejezetten, és az asszociációs próza ingerel, motivál, és össze-össze kacsintunk a sötét és magányos estéken az elektroncső előtt, de már az öncenzúra erősebb, tehát viszlát, csókolom, még van hitelem a büfében, ahol Kamilla azt hiszi, dr. zweigelt a barátom, és guruló kacajokkal díjazza a vicceimet, pedig én savat nyelek két hónapja, és minden reggel azt várom, hátha majd ma, de aztán sosem, csalódnom kellett, mégsem könnyű megdögleni.

Jude.