hirdetés

Kukorelly Endre: A szövegeim állítanak elő

Nagyvizit Kukorelly Endrénél

2008. október 4.

Beszélgetés Kukorelly Endrével a szentistvántelepi délidőről, a keresztény középről, az anyai kalmopirinről és az apai táskáról, egy futball-pálya-elhagyásról és az írói pályakezdésről, a Kortársról és a Mozgó Világról, az írás terapikus hasznáról, az élő szerzőről, a referenciális olvasásról, a nőkről és a félelmekről.

hirdetés

Ha valaki sok időt tölt el egy bizonyos környezetben, ahonnan nem tud és akar elszakadni, és ha elszakítják, amint teheti, visszatér, annak a világnak sokféle arca rajzolódik ki előtte. Szentistvánteleppel, ahol beszélgetünk, gondolom így lehetsz.
 
Kukorelly Endre: Nem túl sok arc, kettő: a gyerekkori és a mai Szentistvántelep. Radikálisan különböznek. Elválasztja őket, mint a csatabárd, az a pár év, amikor nemigen mentem ki. Elmúlt, leradírozva, vége az életnek, ilyesmi érzések. Túl azon, hogy ami helyette van, az teljes félreértés: egykori kisházunkat lebontották, és én nem akartam látni a kertünkben pöffeszkedő monstrumot. Mikor férjhez ment, a húgom kapta meg a telket, később eladták, másik házat vettek, és így tovább, megy a verkli, minden remekül alakul, a legvégén csinál csak az egész mindenség egy pocsék hurkot. A hatvanas években körülbelül feleannyian éltek a telepen, mint most. Mi sem, csak nyáron. Mindenki ismert mindenkit, vasárnap délelőtt templomba jártunk, délután, minden nap, focizni. Autó semmi, egy darab Pobjeda, mindig megbámultuk, ahogy nagy büszkén porzott végig a főutcán.
 
 
(fotók: Valuska Gábor)
Milyen volt a miliő?
 
K. E.: Poros. De a legbarátságosabb porozás. A területet a húszas években parcellázták fel szép szabályosan, tisztviselőtelep alakult, többek közt akkor épült az a ház is, amiben nyolc éve lakom. Mindig is tetszett nekem, pályára menet naponta elbicikliztem mellette. A kertkapu tövében hatalmas fenyőfa, remélem, bírja még, kibír engem. Vegyes volt a társaság, „sok név, hülyébb egyik mint a másik, sebész apák, parasztgyerekek”, ahogy a legjobb élő költő – oly’ nagy, hogy még a Marno is elismeri, de mindegy, vagyis nem mindegy –, Tasnády Attila írja a Szubkontinensben. Fociztunk, a lányok a pálya környékén bicikliztek, tüntetőleg ránk sem pillantva, szóval nagy volt az izgalom. Kihaltság, nulla infrastruktúra, a házunkba se villany, se víz, még kút sincs a kertben, átjártunk a szomszédba. Ivóvízért Budakalászra kellett biciklizni, mert a Pázmándy néni kerekes kútja tele volt békával. Fölhúzod a vödröt, slutty, kicsobban egy varangyosbéka.
 
 
Szüleid mennyire próbálták a barátságaidat befolyásolni?
 
K. E.: Anyám tökéletes, kikezdhetetlen képességgel lát át bárkin. Rád néz, tud mindent, azonnal meg is üti a hangot: kivel hogy, nem téveszt. Jön egy osztálytársam, egyből szót ért vele, az meg beolvad. Aztán, mikor elmegy, finoman érzékelteti velem, hogy talán nem pont ő volna az ideális barátom. Szerinte. Ettől megőrültem. A proli szót ilyen kontextusban hallottam először. Komcsik meg zsidók, hogy előttük vigyázzak: de pontosan mire? Nem szabad akármit mondani, csakhogy mit nem szabad? Úgy mégis? És miért? Passz, fogalmad sincs, miről beszél veled a te egyetlen édes jó anyád. Akihez legjobb hozzábújni. Mindennél jobb, anyaszaga van, egy kalmopirinnel meggyógyít, készít reszelt almát kristálycukorral, és ha lelked támad, leállítja a nyavalygásod. Mert olyan nincs. Hogy külön lélek, a lelkizés nyafi, férfi nem nyafog. Később a lányokkal is ez ment, elképesztő ritkán jött be neki valaki. Sose. Egyszer. Hogy igen, ez az, milyen helyes kislány, végre! Valahára! Az meg nekem nem jött be. Különösképp nem lázadtam a szüleim ellen, semmi látványos és hangos szakításos konfliktus, jóban voltunk, majomszeretet honolt, apám kimondottan érzelmes férfiú volt. Szép volt és érzelgős. Ludovikás katonatiszt, partizánvadász századparancsnok. Brjanszki erdő, ez kicsit olyan, mint a Sherwoodi Erdő. Alapos érzelmi deficittel bírt, nem győzte a húgommal meg velem kompenzálni. Kollégiumokban nevelkedett, csak nyaranként találkozhatott az anyjával, akit, ez amolyan nem-beszélünk-róla családi titok, kezeltek. Anyám más típus, skorpió, ebbe most nem mennék bele, mindenképp piszokul oda tud csípni. Odaüt, hogy a fal adja a másikat. Minderről írtam már ezt-az, és kitaláltam hozzá eleget a TündérVölgyben meg a Romban, ha valakit érdekel. Ha már itt tartunk, helyben vagyunk; én nem Magyarországról nem voltam képes elmenni, hanem Szentistvántelepről meg a Szondy utcából. Bizonyos helyekről, és a családom mellől. Drukkoljak a Fradinak Berlinből, és olvassam Mikszáthot német szabadidőmben? A hazafiságom ilyesmikből áll. Elég szilárdan. Miközben kétségtelen, hogy el kellett volna mennem, és már a szüleimnek el kellett volna menniük ’56-ban. Én igen jól érzem magam – elsősorban, hogy lokalizáljuk, a bőrömben – ám kétségtelen, van egyfajta külföldönélés-hiány frusztrációm. Idegen nyelvek/kultúrák birtoklásának hiánya. Megjelent négy német nyelvű könyvem, kaptam ösztöndíjakat, sokszor meghívnak, de az nem ugyanaz. Ott állsz a bőröndöddel, vadidegen zajok, dzsungel, nincs bozótvágód, megy le a nap, kezdj valamit, ez kimaradt.
 
 
Milyen volt a gyerekkori viszonyod a családi hagyományhoz? Szokásokhoz, könyvtárhoz stb.?
 
K.E.: Úgynevezett magyar keresztény úri középosztály, ebbe a miliőbe szocializálódtam. Dzsentrik: nagybirtokosok, katonatisztek, igazi ká und ká, elmagyarosodott olasz, német, osztrák, tót, horvát felmenők. Partiumi magyar. Összes dédszülőm a trianoni határon kívül született. Leszálló ág, alapos deklasszálódás, a forma azonban maradt, és mi más van, minden (a) forma, ezt vedd szigorúan és egy-az-egyben, ha bármit érteni akarsz. „Szoros rend van és bölcs müvészet a dolgok viszonyában: s ez a Forma teszi Isten képévé az Egészet. A felsőbb lények itt lelnek a nyomra” stb., írja Babits az Isteni színjátékban.Szertartások, tartás, mozdulatok, mozdíthatatlanságok. Vendégség és otthoniasság, viselkedsz, hordod a ruhád, van cselédlány, a cselédszobában lakik, már nem funkcionál. Van, és Julcsi, de nincs. Tetszik neked, és viszolyogsz az egésztől, aztán kilépsz belőle, ebből a szertartásrendből egyenest a vadidegenbe, sőt ellenségesbe, az sokkoló. Egy kisfiúnak, mert nagyfiúk élvezik. Élvezem, tehát nagyfiú vagyok már, úgy többé-kevésbé. Gúnyolnak bizonyos otthonról hozottak miatt, és, hiába olyan durvák és csúfak a csúfolkodók, lehet, hogy nekik van igazuk? Az volna a szép, az a rend? Családi reményvesztettség. Dekadencia, így túl fennen hangzik, egyszerűen reménytelennek látták a helyzetünket, és ennek megfelelően csomó mindent elengedtek. Fülük, farkuk, amit csak bírtak, viszont annyira megvolt nekik még, eggyé váltak a tartásukkal, hogy tulajdonképp minden megvolt. Most látom. Hogy mekkora mákom van emiatt, mikor újsütetű, parvenü akarnok-urak nyüzsögnek és handabandáznak, akiken úgy áll a „nyakkendő”, ahogy. Viszont tény, nem láttam példát magam előtt, konkrétan az apámtól, arra nézvést, hogy mihez kezdjek. Magammal: Felelősnek lenni magamért. Szépen, nyugodtan, erősen, mosolyogva. Összeszedni az ént. Neki megvan, és megy szét, porlik, ha nem is bír annyira szétmenni, omolni össze, hogy ne maradjon elég belőle, rendben, de én mit tegyek? Miért nem tanítottak zongorázni? Rendesen németül? Nem volt tragikus, nem úgy éltem meg: inkább szomorkás. Apám ráadásul szeretett élni, ami annyit tesz, hogy kijött a kiskertbe, és kifeküdt a nyugágyba olvasni. Háború és béke. Kapálgatta az eprest. Igaza volt, na de én? Kapáljak?
 
 
Melyik könyvért nyúltál először önállóan?
 
K.E.: Akkoriban kizárólag jó könyveket lehetett olvasni. Nem kellett csont értelmiséginek lenned ahhoz, hogy jó könyvekkel legyen bélelve a könyvtárad. Világirodalom remekei sorozat, rendre megvettük, nem volt más. Volt még a Képes Sport, azt is megvettük. Nevelték a népet a komcsik. Nyomták el, közben nyomták belé a magaskultúrát, szocializmus címszó alatt. Így kezdtem rendesen olvasni, rendes naivan. Eleve voltak a felolvasások, apám elalvás előtt olvasott nekünk egy fejezetet Cooperből, vagy Verne Gyulából, vagy Jókai, ez különösen izgatott. Mert ügyesen csinálta; mindig a legérdekesebb résznél hagyta abba. És minden a legérdekesebb, bár erre csak jóval később jöttem rá. Ezért aztán gyorsan megtanultunk a húgommal olvasni, attól fogva befaltam mindent. Nyáron, a telepen nem is tudtam napközben mást tenni, lebringáztam a Dunához a könyvemmel, a helyi csávókkal csak késő délután, focinál lehetett találkozni, napközben a téeszcsében kapáltak. Eleinte csodálkoztam rajta, bármerre biciklizek, senki nincs otthon. Felébredsz, délutánig olvasol. Paradicsom. Szombat délután kettő körül megjöttek a szüleim a HÉV-vel, a tesómmal kimentünk eléjük az állomásra. És Budapest-illatuk volt. Egész nyáron falun vagy, megszakítás nélkül, és nem falu, hanem tisztviselőtelep, mégis valahogy falu, tyúkok, kutyaugatás, tücsök és béka. Bezörög a szélsőúton a teherautó, és lekanyarodik a bolt felé. Megjött az apukám, kinyitom a kopott, bőr aktatáskáját, kidől a Pest-szag. A táskában egy-egy tábla Szerencsi csokoládé, leírhatatlan jó íz. Heti édességmennyiség, ezt kellet volna beosztani. Meg egy Olcsó Könyvtár kötet. Ma is imádom, gyűjtöm is, irtó rondák. Annyira szépek. Ivanhoe, fakósárga borítás, kis rajzikák, rázuhantam.
 
 

 
 
Szóba jött a pesti pástod is, a Szondy utca. Az meg nagyon pesti világ. Abban mennyire voltál otthon?
 
K.E.: Ypszilonnal írandó, lásd hozzá Szondy missziliseit a királyhoz, nagy fenyegetettségében. A Szondyban otthonabb voltam, az iskola döntő terep, a szentisvántelepieket erről az oldalukról nem ismertem. Tanévzárás után azonnal kiköltöztünk a nagyanyámmal, ki lettünk paterolva a telekre. Előző délután szertartásos fagyizás a Lukács cukrászda pincerészében – már nincs meg –, vastag cigifüstben, kávé-, rigójancsi- és tátracsúcs-illatozásban. Utána Városliget, Vidámpark, virsli pikoló sörrel, és mindenre föl lehetett ülni. Egyszer. Másnap kihéveztünk, nekem pedig minden alkalommal vissza kellett illeszkednem a telepiek közé. Az első foci fura érzés volt, úgy viselkedtek velem, mint egy új fiúval. Egy percig, de az hosszú egy perc volt. Augusztus végén pedig Pest. Otthon, igen, mégis, egyből visszaállni, az sem könnyű, éreztem a gyomromban az izgalmat. Más levegő, más szagok. A szag merőben más.
 
Voltak-e abban a Budapestben félelemre intő hangulatok, jelek?
 
K.E.: Galeri-rendszer volt, terek és utcák bandái, ha nem tartoztál közéjük, beléd köthettek. Inkább csak a potenciál volt meg, bár az erősen: erős veszélyérzet. Igazából egyetlen élesnek mondható esetre emlékszem, mikor a Hunyadi téren hógolyócsatába keveredtünk a helyiekkel, és egyszer csak azt vettem észre, hogy páran véreznek körülöttem a hógolyóba gyúrt kövek miatt. Tudod, amíg leesik a tantusz, hogy ez nem tréfa. Harc. De miért lett volna tréfa? Vagy a kommunizmusra gondoltál?
 
 
A közismert stratégia, az ezekben a családokban megjelenő kettős-beszédként. Ennek nyomán nem éreztél-e valami idegenség, kiszorítottságot, elszigeteltséget?
 
K.E.: Alapvetően úgy éreztem, hogy mi nem vagyunk normálisak. Más mindenki, mi nem, és én szerettem volna, ha mi is normálisak volnánk. Nem voltunk azok. Nem az a norma, és ez nyomasztott.
 
Ennyi tanpálya után kanyarodjunk rá az írói pályára. Vissza tudsz emlékezni azokra a pillanatokra, amikor úgy írtál le valami, hogy benne volt a privát közlésen túli szándék?
 
K.E.: Nehéz erről beszélnem, elszunnyadok a témától. Rá kell magam venni, és mire odaérek, akkorra elalszom. Jó, most nem alszom bele, szóval én igazából egyszerű eset vagyok, normálisan frusztrált keresztény úrifiú, akit szülei különösképp nem ambicionáltak. Tanulj, fiam, és annyi. Nulla önbizalom, heves vágyakozás. Egy pillanat alatt dőlt el, hogy irodalommal akarok foglalkozni, de olyan erővel, hogy minden mást háttérbe taszított. A Fradi kölyökben fociztam, abbahagytam. Varga Zolinak passzolod vissza a labdát, és így, ilyen közel hozzád áll az Albert, csípőre baszott kézzel, no ezt otthagyni!
 
 
Volt közvetlen kiváltó ok?
 
K.E. Heveny olvasásaim közepette a Bűn és bűnhődés közben, annak hatására döntöttem. Kizárólagos döntés, hozzá semmi önbizalom, így hát, bár csináltam ezt-azt, írtam pár verset, el nem tudtam képzelni, hogy az irodalom közelébe kerülhetek. Nem mertem senkinek megmutatni, de mikor bevonultam – seregben bátrabb az ember, vagy mi –, mégis elküldtem az Új Írásba párat. Visszanyomták, teljes joggal, és akkor döntöttem el, hogy többé nem teszem ki magam ennek. Egy idősebb irodalmár barátom lehangoló véleménye hatására abba is hagytam az egészet, név a szerk.-ben.
 
Mennyi időre függesztetted fel?
 
K.E.: Négy-öt év. Nemcsak az írást, az olvasást is: történelem szakos voltam, úgy döntődött el, hogy történész leszek. Nem a szervezetem, hanem az agyam. Látom magam a bölcsészkar folyosóján, ahogy furcsállkodva nézem egyik csoporttársamat, Rainer Jancsit, mert egy Modern Könyvtár-kötet van a kezében. Te ilyeneket olvasol? Rózsaszín könyvecske. Minden egyéb merő szürkeség. Ennek a radikális irodalom-elvonókúrának az vetett véget, hogy a testem tiltakozott. Beadta a kulcsot. Folyamatos deprimáltság, túlzott erőfeszítésembe került olyan dolgokra koncentrálnom, amelyek különben érdekeltek, csak nem ahelyett, ami igazán érdekelt. Egy pillanat alatt dőlt el – vagy állt vissza – a jósorsom, mondhatom így. Mentem a második emeleten szakdolgozat-ügyben a Rottler Ferenc szobája felé, élesen, vízszintesen sütött be a nap, és egyszer csak megálltam. Megállsz, érzed, hogy nem. Kész, elég. Megfordultam, és leszaladtam a lépcsőn. Meg tudom mutatni a helyet. Leröpültem. Százezer tonnával könnyebben. Írni fogok, jelentsen ez bármit is, minden további helyett, minden további nélkül, függetlenül attól, hogy megjelenik-e valaha is valamim. Ez megnyugtatott. Egyszóval megváltott.
 

 
Az önbizalom hiányából fakadt, vagy abból, hogy úgy láttad, a hivatalos irodalmi nyilvánosság annyira más természetű és szerkezetű, hogy abban neked soha nem lesz helyed?
 
K.E.: Mielőtt „történész lettem”, szorgalmasan olvastam a kortárs irodalmat. Meg lett véve az összes folyóirat. Meg is vannak, ennyi meg ennyi folyóméter Kortárs. És lelkesedtem, igyekeztem szeretni, ami annyira, de annyira nem tetszett. Igazából szinte semmi, ebből viszont nem azt a következtetést vontam le, hogy ezek hülyék, és majd én nem vagyok hülye, inkább arra jutottam, hogy nem értek valamit. De nagyon nem. Nem kicsit nem. Gondoltam – gondolom most –, hogy ők nyilván jók mind, mert, íme a dokumentum, meg vannak jelenve, tehát amit én érzek, téves. Még szép, hogy nem kell. Ezért hagytam abba. És ezért kezdtem újra azzal a minimálprogrammal, hogy magamnak fogok írni. Megjegyzem, úgy teszel jól, ha magadnak írsz, erre viszont kizárólag úgy jöhetsz rá, ha érzed belül, hogy valamiképp mások is akceptálják. Szerencsére, igazán isteni szerencse, nem sokáig futott a minimálprogram, kezdtük páran fölújítani az egyetemen a Jelenlét című lapot, volt alkotókör, ilyesmik, és számomra igazán váratlanul kezdtem megjelenni itt-ott. Betérsz az utcáról – mert hát honnan máshonnan – pár szerkesztőségbe, és lehoznak. Másként működött, mint ma. Két versrovatszerk. a Kortársnál, ülnek egy szobában, szemközt egymással, említettem már, a létező legszürkébb szocializmus, hetvenes évek vége, ült egy asztal két végén Tornai és Takács, nem hiszed el. És leosztották maguk között a költőket, sose találnád ki, milyen szisztéma szerint. Betűrendben. Ától káig és kától zéig, én ká voltam, pont közép, Takácshoz kerültem, és most már sose fogom megtudni, hogy az Imre volt-e az á-ká-s, vagy a Jóska.
 
 
Ez a fordulat arra az időszakra tehető, amikor a közkeletűen új magyar irodalmi fordulat elindult.
 
K.E.: Tudod, én másképp látom, mint az irodalmár mainsterm: a „fordulatot” a hatvanas évek neoavantgárdjai, Erdélytől Tandoriig, Hajastól Balaskóig „okozták”. Az én fordulataim, nem lévén tájékozott, függetlenek ettől. Nálam a Mozgó Világ tette be a kaput, 1976 körül. Nagyon más ügy, nagyon nem-szürke. Hanem színes, radikális, szubverzív. Izgalommal várni, hogy egy irodalmi lap már mikor jelenik meg, hányat kell aludni addig, el tudod ezt képzelni? Akkor verseket írtam, és láttam, hogy a Mozgóban minden mennyire, de mennyire érdekes, sőt különös, sőt szenzációs, a versrovatban meg Szokolay a menő, ha mond ez a név valamit. Később parlamenti képviselőségig vitte, a Boros-kabinett alatt a nemzetbiztonsági bizottságban valami mufti. És három per hármas ügynök. Vagy Lezsák Sanyi stb., nevek a lapban. Igazán látnom volt muszáj, hogy tehát ez nem fog nekem menni, ha ők a jók, akkor reménytelen eset vagyok, és szevasztok. Fájt persze. Saját kortársaim sem tetszenek. Hanem visszatetszenek.
 
A konkrét példa ellenére felmerül, hogy akkoriban azért már számtalan olyan szerző jelen volt a magyar költészetben, mint Petri vagy Tandori.
 
K.E.: Nem beszélve a teljes magyar neoavantgárdról. Mint említettem, nem ismertem őket, az establishment oly módon takarta ki ezt a rá oly veszélyes társaságot, hogy semmi nem látszott belőlük. Egy annyira kívülálló számára, mint én. Ha lett volna, aki elkormányoz hozzájuk, levágott volna pár vargabetűt az életemből. Folyóiratokból tájékozódtam, és ehhez képest volt akkora csoda és csalódás a Mozgó. Később, a nyolcvanas évek elejétől, változott mindez, a közeg is meg én is, de addig... hát azt nem kívánom senkinek. Nagyjából megszakítatlan depresszió.
 
 
Ha már a váltásnál vagyunk, amikor megismerted az előbb említett szerzőket, ezek megerősítettek téged, hogy vannak rokonaid, hogy érdemes csinálni?
 
K.E.: A Magyar Műhely 1982-es Párizs melletti összejövetele hozott vissza végképp. Úgynevezett nyugati magyar írók, akik minden további nélkül, érdek nélkül voltak kedvesek hozzám. Elsősorban András Sándor, aki a felolvasásom után kivitt magával a városba sörözni, és úgy beszélt velem, mint a kollégájával. Vitéz György, Czigány Lóránt, Sipos Gyula, Határ Győző, Perneczky Géza. Ott találkoztam először Erdély Miklóssal, Szentjóbyval is, előbb ismertem meg őket, mint a munkáikat. Erdély nem vonzott, kisfiú voltam hozzá, és mimóza, túlzottan váratlan volt számomra, és bár váratlanul barátságosan meghívott magához, hogy majd látogassam meg, eszem ágában se volt. Pár hét múlva, egy pre-Örley-körös összejövetelen az Astoria halljában összefutottunk, megint hívott, én meg elszégyelltem magam. Elmentem hozzá a Virágárokba. Szerencsére. Marly-ban jutott eszembe, hogy esetleg kötetet is össze lehetne állítani a verseimből. Vagyis nem nekem jutott eszembe, hanem András Sándor kérdezett rá sörözés közben.
 

 
Most hogy készültem a beszélgetésre, és mindenféléket újralapoztam tőled, az volt az érzésem, hogy már a kezdetek kezdetén egy szuverén, „kukorellys” hang szólal meg. A Memória-partban találtam egy ’87-es szöveget: ”Azzal foglalkozom, hogy hibákat találok ki a mondataimhoz. Hibákat kapkodok a levegőből.” Mikortól kezdve állt rá erre úgy a kezed, hogy ebből átgondolt és tudatos hanghasználat és poétika lett? A hang megtalálásának a története érdekel.
 
K.E.: A szerencsétlen és késlekedő kezdés-abbahagyás okozhatta, hogy az irodalmi ló legkülönfélébb oldalaira csúszkáltam. Amit megismertem, nem tetszett, ami tetszett volna, nem ismertem. Első dolgaim inkább ellen-versek voltak (mint az enyémek), anti-nagy-dolgok, noha a nép és nemzet megmentésével, meg hogy az oroszok húzzanak el, egyetértettem. Finoman szólva. Az üzengetés, áthallásosság, a vele járó retorika idegesített és untatott. Azok infantilizmusa is, őszintén szólva, akik rigorózusan kerülték a tabutémát. Normális hangra, (ön)ironikus, reflektív, szórakoztató és megrázó szövegekre vágytam. Erdély Miklós Metánját olvasva éreztem először, hogy ez az. Nagy, szép és fennkölt dolog az irodalom, így tanultuk az iskolában, és szerintem is az, nagy és szép. És fennkölt: a (számomra) megjelenő, tehát jelentős költők ezt mondják, erről beszélnek, miközben nekem meg elmegy a kedvem. Megjátszás, hübrisz, hamisság, magamutogatás, népvezetés, tiltakozott a zsigeri idegrendszerem. Magyarul az ízlésem. A mondat, amit idéztél, a ló másik oldala, berzenkedésemben átkerültem oda: ha ez a jó, akkor az ezekhez képest hibás álljon elő. Farkas Zsolt írta egyszer, bosszantott is, hogy Nagy László volt rám a legnagyobb hatással. Ebben van valami, az erős negatív hatás erős hatás. Nem szegény Nagy, inkább ahogy használni kezdték, és ennek nyomán ő vissza-, el-használta magát. A normál attitűd eltekint a hatásoktól: persze, ilyen nincs, senki sem a norma. A korrekt beállítódás képes befogadóként tőle, mint „alkotótól” merőben idegen poétikákat is élvezni. Eleve ellene mész annak, amit találsz, később, ha mázlid van, valami mód leválsz, és többé-kevésbé magad kezded beszélni. Nem ezzel a mondatommal van „baj”, hanem hogy az programszerűen szembe megy. Nem független. Kintről ki, nem belülről vissza.
 
 
Van-e példád? Akit akkor nagyon elutasítottál, azóta viszont elfogadó viszonyba kerültél vele?
 
K.E.: A népi-szürrealizáló-metaforizáló poétika hamis számomra. Akkoriban Pilinszky és Weöres sem tetszett, ami különösképp hozzájárult ahhoz, hogy abbahagyjam az írást. Hogy az újholdas vonulat sem jön be igazán– tehát akkor semmi?
 
Jó hogy szóba hoztad az Újholdat. Nemes Nagy Ágnes felkérésére az újraindított félévi folyóirat fiatal magyar irodalmi blokkjának a szerkesztője lettél.
 
K.E.: Fogalmam sincs, hogy Nemes Nagy miért döntött így. Csörög a telefonod a kies Szondy 40-ben, harmadik emelet, huszonkettő, és egy rekedtes hang beleszól, Nemes Nagy Ágnes vagyok. Mellbevágott. Hogy nekik, úgymond, fogalmuk sincs a fiatal irodalomról, intézzük mi, a Györével. Nem áll közel hozzád, amit ír, a jelentőségével tisztában vagy, a személyisége pedig foglyul ejt, ezt ismered, nem? Jó példa az előzőekhez. Dolgoztam pár szerkesztőségben, a Magyar Napló indulásánál, négy évig a korai Magyar Narancsban, a Lettre Internationale-ban, csináltam, kiverekedtem A ’84-es kijáratot, de alul fogalmazva is a legerősebb élmény volt hetente Nemes Nagy Ágnes lakásán irodalomról beszélgetni. Mindenféléről, magánügyekről is. Plusz kávé és tejszínhabos málna. Érkezik Lengyel Balázs, lefekszik a kanapéra, mondván, neki fáj a háta. Meg Lakatos, rövidgatyában. Aki még Lakatosnál is fiatalabb, az nekik fiatal. Remélem, a Mennyekben őriznek elég videófölvételt minderről.
 
 
Mintha minden egyes könyveddel az egész korpuszt újra szerkesztenéd. Mintha minden megjelenéskor újra az egész, az eddig megírtak kapnának egy mandinert. Koncentrikus körökben alakul ez az életmű.
 
K.E.: Ez így pontos. Nem vagyok kötet- meg életműépítő, stílus- és koncepciófontolgató, ezek egyáltalán nem érdekelnek. A nálam ügyesebbek folyvást továbblépnek; a megírtakat maguk mögött hagyva, a profi író szerepnek valószínűleg jobban megfelel így. Én profiként is amatőr vagyok ehhez képest, és szívesen ügyetlenkedek, mivel a jólesés, az élvezet miatt csinálom. Nem az írás élvezet, hanem ha jó sül ki belőle. Eufórikus érzés, és azért tanítok – 1992 óta szinte folyamatosan úgynevezett kreatív írást –, hogy másokat is bekormányozzak az Élvezet uccába. A (szép)írás alaptantárgy, királyi út önmagadhoz. Az írás tükör és fénykép, ilyen-olyan, torzít, törött, repedt-szakadt vagy foncsorhiányos, látszom benne, ha akarom, a mindenkori én lenyomatai, újra és újra előveszem, állítgatok rajta, igyekszem kiszedni belőlük a pózt. Nem tudsz tükörbe nézés közben, fényképezkedés közben nem hamis, szerinted-szebb képet vágni, írás közben nem pózolni. Hu, de berántottam ide ezt a metaforát. A javítás szándékom szerint épphogy nem retusálás, pont azt igyekszem kivenni belőle, amit írás közben, mintegy elborított állapotban, nem voltam képes nem beletenni. Ez az, ami működtet, ez állítja össze az életemet. Állít elő engem. Durván fogalmazva, a szövegeim állítanak elő: felmutatja az egyébként megpillanthatatlant, explicitté, folyamatosan megpillanthatóvá teszi. Folyamatos foglalatoskodásiam a szövegek körül ebben a metaforikában úgy írhatók le, hogy miközben igyekszem a képet a foltoktól, hamisságtól, a felfuvalkodottságtól megtisztítani, annak próbálok minduntalan utánamenni, milyen vagyok, mi vagyok én. Mostani és valahai énemet tisztán tartani, tisztába tenni, mindenféle szépelgést, okoskodást, hazugságot lehántani róluk.
 
 
Az írásnak ezek szerint van egy terapikus jelenléte, fontossága az életedben?
 
K.E.: Erre használom. Meg persze másra is, hiúságom kielégítésére, csajozásra, pénzkeresésre, a bennem is tomboló hübrisz kielégítésére. Időtöltésre. Alapvetően terapikus, erre a legjobb, ajánlom mindenkinek. Ezért tanítok. A delphoi jósda is nyomatta már ezt az ismerd meg önmagad-projektet. Igazán kitölti, kipárnázta az életem, a barátaimmal ez a témám, csak olyan barátaim vannak, akiknek ez a témájuk. Mészáros Sanyival vagy 25 éves dialógus megy. Abbahagyjuk, folytatjuk, abbahagyjuk. András Sándorral vagy Marnóval, Töttössy Beával vagy Farkas Zsolttal, Garaczival vagy Németh Gáborral. Szigeti Lacival vagy Margócsyval. Nem egyszerű névsorolvasás: Hekerle Lászlóról gondoltam egykor, hogy „neki írok”, és persze nem neki írtam, de nagy érzés, ha van, aki erősen olvas téged.
 
 
Tehát nem zavar, ha egy olvasód az írásaid nyomán a személyeddel szembesít, és így kérdez rá bármire?
 
K.E.: Más olvasat nehezen elképzelhető. A szerző halott – de hát, ugye, már aki, mert én nem. Emberre vagy kíváncsi. Ha egy Bach-fúgát hallgatsz, vagy Schubert-dalokat, az Bach és Schubert, meg akik elővezetik. Nem referenciálisan stimmel, nem az életrajzi megfelelések, nyilván, hanem a szerkezet: a mű az ő mentális szerkezetének leképeződése. Erről számol be, ennek megfelelően az én a szöveg. A művileg előállított autentikus szerkezet, az ő-maga-előállítás a kunszt, sztori, figurák mondandó adott esetben egyáltalán nem, és aki így olvas referenciálisan, abszolút téved. Egyébként normálisan erre tévedünk el valamennyien, anyám például, intelligens, normálisan tévedő referenciális befogadó, a TündérVölgyet olvasva iksz idő után bejött a szobámba, és közölte, elege van belőle. Mert semmi nem stimmel. Ez rosszul érintett, el tudok bizonytalanodni. Minél inkább belemegyek mások véleményébe, annál könnyebben. Hogy ugye, pont az anyukám nem kér belőle, ez durva.
 
 
Aki ennyire erős egyes szám első személyben beszél, mint te, jobban fenyegeti a veszély, hogy az olvasók a prózaíró „prózai” valóságának a nyomába eredjenek.
 
K.E.: Ezzel nincs baj. Ha azt írom, hogy kimentem pisilni, akkor én nem mentem ki pisilni, hanem ez egy mondat. Onnan jutott eszembe, hogy mindjárt kimegyek pisilni, de valóban, jelentsen ez a szó bármit. Nem arról „van szó”, hogy Kukorelly kiment pisilni, hanem hogy bizonyos szavak, egy bizonyos szerkezetben le vannak írva, valami franc tudja milyen, de komoly okból. Ha ezzel, mondjuk így, meg vagyok elégedve, az azt jelenti, hogy ebben a szerkezetben én szerepelek.
 

 
Ha a napi életgyakorlatra lefordítom ezt, akkor jól gondolom-e, hogy az írásnak nincs napi irodai rendje? Állandó jelenlét, ami a tényleges írásban megmutatkozik, de a nap egészére nézve nem szerkesztett a helye?
 
K.E.: Én akkor írok, amikor akarok. Egyrészt mi más volna, mint állandó „írói létezés”, abban az értelemben, hogy minden hasznosul, és ami nem, az is. Ugyanakkor folyamatosan nem foglalkozom vele. Mint mikor a tőkéd, gondolsz rá vagy sem, percenként kamatozik. Másodpercenként. Gondolkozhatnál is ezen, de miért tennéd. Minden kamatozik, ezért megtehetem, hogy nem foglalkozom vele. Az író-póz nagyon nem nekem való. Van, aki munkálkodik, „dolgozom” meg „munkaidő van”, és kikapcsolja a telefont, na ez nem, ha ilyet hallok, mosolyognom muszáj. Csak befelé, mert jólnevelt fiú vagyok. Én kifejezetten szeretem, ha megzavarnak, kizökkentenek, ilyenkor „feljövök”, kis vacakolás, iszom vizet, pár fekvőtámasz, és bármikor, meglepően rövid idő alatt visszaállok. Három perc múlva el kell indulnom, ha ilyenkor belépek az aktuális munka-file-ba, ijesztően produktív leszek. Ha szemtől szembe íróuraznak, a hátam mögé pislantok. Persze nem, tudom, mi van, csak nem vagyok ráállva. Ráálltam, de nem került belém. Belém került, de valami idegen anyag. Jól esik amúgy, erre vágytam, sose hittem volna, hogy elér. Alapvetően életigenlő volnék, hedonista, eléggé pozitív, egy-két életre kifrusztrálódtam, megengedem magamnak, hogy ne az imidzsgyártással meg a sajátszobor-gyártással foglalatoskodjam. Elmegyek, ha hívnak, drukkolok a fiataloknak, bíztatom a csajokat, segítek, ha bírok. Semmi altruizmus, pusztán csak visszaemlékszem, milyen szar volt egyedül.
 
 
A rövid szövegeknél határozottabb a sejtésem, mikén íródnak. Látom a körözést a szöveg fölött, a tapogatózást. A TündérVölgynél is látom a kisprózákból ismert következetességet, de azért kérdés, hogy ez a regény esetében is ugyanúgy alakult-e? Jegyzeteltél-e, utánanéztél-e dolgoknak, amire nem emlékeztél, gyártottál-e magadnak emlékeket?
 
K.E.: Az egész gyártmány. Valami természetes alap válik művivé. Az író egy gyár, tervez, satöbbi, szabadalmaz, kivitelez, elad. Bevétel, csőd, világsiker vagy téeszmellékipar, mindez. Saját mérnököd, karbantartód, takarítónőd és marketingesed vagy. Millió eltolódó, kitudódó, kitalálódó, akár referenciálisnak mondható elem. A szöveg konspirál, leural, miközben tényleg magát állítja elő, ez brutálisan így van, nem puszta tetszetősen hangzó elmélet. Legjobb az írásban, hogy folyamatosan csodálkozol, jé, ez meg hogy került ide, mikor eddig eszedbe se jutott semmi hasonló. A könyv konstrukcióját a szöveg követelte ki „magának”, de aztán kész, attól fogva irtó szigorúság, minden kidekázódik. Nem előre csinálom, menet közben jelent be szerkezeti igényeket. Matematizálódik. Mindezt nem szükséges tudnia annak, aki olvassa. Sokan rájöttek amúgy csomó mindenre, amiből a tanulság az, hogy nem reménytelen az olvasói befogadás. Nem mondanám, hogy nincs terv, de nem valami kiötlöttet akarnék egy processzus nyomán dalban elbeszélni, inkább azt akarom dalban-elbeszélni, hogy dalban-elbeszélek. Az aleatorikusság, véletlenszerűség nélkül nem érsz sehova. Mint a Sztalkerben: átkelsz a zónán, de nem egyenesen, toronyiránt, hanem erre-arra, szükségszerűen a legváratlanabbul kanyarogva. Nem levágni, nem átvágni. Ha átvágok, próbáltam eleget, unni kezdtem. Olvasni viszont szeretek ilyesmi poétikákat, mint mindenki, én is így szocializálódtam, 19. századi regényeken; ahol belépnek a reménybeli szerelmesek, a végén meg vagy kitör a boldogság, vagy nem. Meglepően kitör vagy meglepően nem, ennyit bizton várhatsz. Pedig nem így megy. Semmi, úgy értve, hogy az élet.
 
 
Jól veszem ki, hogy a dolog kizárólag csinálás közben csinálódik.
 
K.E.: Ha írok, igyekszem egyfajta, mondjuk így, üres állapotba jutni, mintegy kiüríteni magam. Nem arról írni, ami amúgy az eszemben van, inkább, ami emígy eszembe jut. Médiumként működni. Ha valamit vagy valamiről mindenképp írnom kell is, mikor hozzáfogok, arra törekszem, hogy „megelőzzem” a „témát”, hogy az inkább csak úgy, magától sodródjon a szövegbe. A legjobb ötlet is legtöbbször idegen testként hat, ha próbálom beleszuszakolni valahová. Jó test, és ott idegenkedik, a szövet kiveti magából. Ha szerencséje van – meg hát nekem is –, majd megtalálja a helyét. Ha nem, nem.
 
Ha a TündérVölgy elhíresült jelenetét vesszük, mennyire emelkedett ki írás közben az emlékezet végtelenjéből maga az élmény, hogyan szólalt meg, miként kapott mondatot, szöveget?
 
K.E.: Három vagy négy elem összerántva, az úgynevezett valóságban nem volt közük egymáshoz. A beszélő, egy fiúcska a pünkösdfürdői strandon belelép egy darázsba, megdagad a lába, leszáll a HÉV-ről, látja a lefejezett embert. Akit előző nap a telepi fiúkkal együtt betörőnek nézett, pedig csak egy nyugodalmas helyet keresett magának az öngyilkoláshoz. Éjszaka pedig visszamegy a beszélőm az állomásra, és van egy szerelmi jelenet is. A történet egyszer sincs rendesen, egyben végigírva, az összes – kilenc – fejezetben felvillan belőle valami. A könyv legtöbb történetéről magam sem tudom eldönteni már, hogy „úgy” volt-e, vagy mesélte anyukám, hallottam, álmodtam vagy kitaláltam.
 
Vers és próza viszonyában esetleges a formaválasztás? Egy sor, ami beindít, ott a papíron derül ki, hogy mi lesz belőle?
 
K.E.: Az ötlet, pár szó, mondattöredék a mag: benne a potenciál. Maga mondja meg, dönti el a formát, hogy merre „akar” menni. Jó esetben azt hozod ki belőle, ami mintegy kódolva már benne volt. Az optimális megoldás ritka, de előfordul, hogy ami születik, az, ami. Csoda, szerencse, konstelláció. Nagy érzést okoz.
 
Tudom, hogy rendszeres naplóíró vagy. A napló és a próza szövegvilága milyen viszonyban állnak egymással?
 
K.E.: A naplóm átabotában leírt szöveghalmaz. Tényleg referenciálisan olvasható, remélem, senki nem is fogja olvasni. 1992 óta komputerbe írom, azt viszonylag könnyű megsemmisíteni – vagy ne higgyem? Tizenkilenc és fél éves korom óta minden nap, rém sok füzet, majd halálom előtt 5 perccel eltüzelem. Föltéve, ha szólsz. Műveimben, hogy ilyen fennkölt legyek, nem érdemes viselt dolgaim után kutatni, erre anyukám a legjobb tanú, meséltem már. A mű művi. Hétfejű sárkányok és a cserebogarak halhatatlansága, bármi mehet, ha rendben van, amúgy sem tud nem a szerzőjéről referálni. Attól érvényes. A szerző és a létezés viszonyáról, valaki más létezéshez való viszonyáról, a létezéshez való viszonyról: arról tehát, hogy másvalaki mihez kezd ahhoz képest, hogy te mihez kezdesz stb. Ha a létezés különböző aspektusairól kívánsz megtudni valamit, ne műalkotásokat, hanem szakirodalmat: történeti, csillagászati, orvosi munkákat, irodalomtörténetet olvass. Ha az én dolgaimról, olvasd a naplómat. Nem fogod.
 
 
Húzódjunk közelebb a jelenhez. Most az Ezer és 3 című, készülő művedből lehetett itt-ott olvasni részleteket. Köztudott, mert az írásaidban köztudottá tetted, hogy a férfi-női tematika téged különösképpen érdekel, vonz. Azt mondtad egy helyütt, hogy mostantól kizárólag ezzel a kérdéssel akarsz foglalkozni.
 
K.E.: Normális férfiként ennél érdekesebb dolgom nem lehet, és nem hiszem, hogy ezzel egyedül volnék. Aki ezzel foglalkozik, mindennel foglalkozik. Ezen az alapon minden elfér.
 
Abban az irodalomelméleti és -ideologisztikus térben, amiben a magyar irodalom recepciója részben megjelenik, lehet rá elég pontosan számítani, hogy többen neked fognak esni. Nem lesz-e túlzottan egy szempontú, férfi dominanciájú a könyv?
 
K.E.: Kétségtelen egy-szempontú. De tárgyilagos szempont. Nem elfogult, nem ítélkező, nem apodiktikus. Nem gondolom magam bármiféle igazság birtokában, ellenkezőleg: azért – és addig – írom, hogy valamit megtudjak. Teljesen egyfajta férfi-szempont érvényesül, ugye, az enyém, de „pro nők” íródik. Abszolút nőpárti, ha ebből az irányból támadják, az le fog róla pattanni. Nem rólam, mert én mimóza egy lélek vagyok. Rendes, korrekt férfiak jobban látják a nőket, mint azok magokat. Fölülről, de alulról is, mert letérdelsz, sőt hátulról, úgy nagyon látványosak: vicc nélkül, egész testemmel-lelkemmel tudom, hogy nálam szignifikánsan jelentősebbet bámulok, ezért jobban nézem. Azt bámulja, ami van, a nőt. A nő meg a tükörben magát, de, sajna, rosszul, mert nem azt nézi, ami, hanem azt a (miért-nem-vagyok-elég) szépet, amit vár. Nincs kifogásom az ellen, akinek nem tetszik, amit írok – nekem se minden(ki) tetszik – az ad hominem támadásokból viszont már eddig is sok volt. Mondhatnád, inkább hízelegjen nekem, hogy nem a munkámat, „csak” engem támad, aki támad, de hiába mondanád. Ezzel a dolgozattal kapcsolatban eldöntöttem, nem érdekel, ki mit gondol, én egyszerűen meg akarom – az írás által – tudni, mi van. Amennyit csak bírok belőle, és annyi, ezért hát kegyetlenül őszinte a processzus. Nem az úgynevezett gondolataimat írom meg, hanem az írás állít elő mindenféle „tudást”. És buldózerezi le. Kezd neki megint, hitetlenkedik, kérdez rá újra. Vegyük ezt: úgy illik gondolni, hogy a férfiak eleve nyomják el a nőket. Mert gecik. Szemetek. Na most aki így illemkedik, annak bármit mondasz. Én például semmit. Unok bármit mondani. Hogy például élőlények nem tudják egymást nem elnyomni. Ha egy tortából kihasítasz magadnak, ahhoz először is hozzá kell férned, akkor is, ha közben kurvára nem akarsz senki hátrányára cselekedni. A saját szeleted akarod, csak annyit, amennyi az: na és mennyi az?, és másoké mennyi? Odaférnek? Mikor? Ők miért nem, ha te igen? Te vágod, és akkor, addig más nem: de miért pont te, és mi van a többi hatmilliárddal? Nehogy már ezzel foglalkozzál, miközben a csokit szopod le az ujjadról, nehogy már ne a te nagy(obb) tested nyomja el a kisebbet-pechesebbet, a rossz hely(zetb)en levőt, a hozzád képest relatív lúzert! Nincs, aki nem nyom ki valakit a térből, ha felszállok a hatos villamosra, szükségképpen odébb szorítok másokat, még ha nem érek is hozzájuk. Teret engednek nekem, tetszik vagy nem: akkor elnyomom őket? El. Az erősebb, ha baromira vigyázz is, hogy a gyengébbet ne nyomja el, valamiképp akkor is elnyomja. Aktív és passzív el van osztva minden férfiban és nőben, benyomás nélkül nincs semmi, úgy értem, hogy élet nincs, ez megy, és amellett meg az megy, hogy nem fair, sőt nem szép, viszont undorító kisebbet elnyomni. A nők kisebbek, és ha egy férfi a könnyebbség végett (azért) nyom el egy nő (mert az kisebb), az nem egyszerűen undorító, hanem férfi nem nyom el nőt. Ha férfinek látszó tárgy nyom el nőt, nem férfi, tehát férfi nem nyom el nőt.
 
 
Férfi-női fronton alapos terepmunkát végző ember akar a tapasztalatairól tudást szerezni. Nyilván a csajozásról van szó. Mégsem kötöttél ki eleddig senkinél.
 
K.E.: Ki vagyok kötve. Egyfajta epitaton ornans velem kapcsolatban ez a csaj-ügy, noha csak lenyűgöz „a téma”. Nem mennyiségi kérdés, egy is elég, az egy elég sok. Most épp ez van, olyan a kapcsolatom, föl se merül semmi más, és jó, hogy ez van.
 
Múltkor olvastam, hogy Casanovát megkérdezték, hogy mit élvezet a leginkább a csábításban? Azt válaszolta: Azt, amikor mentem felfele a lépcsőn. Nálad ez hogy van?
 
K.E.: Siegfriedet (Wagner Ringje) egy gonosz törpe neveli, a Mime. Siegfried elkap egy medvét, nem fél tőle, csak a törpe fél. Azért tudja megölni a gyűrűt bitorló sárkányt, mert nem fél. Tűzbe megy Brünhildéért, mert nem ismeri a félelmet. Az képes a nőhöz jutni, aki nem ismeri a félelmet. Majd akkor, hozzá jutva, megismeri: a félelmet ismeri meg. Valahogy így van ez, engem is a félelem megismerése vonz.
 
 
Ez aztán mindig kimerül, kiismerhetővé válik a másik, és akkor tovább kell menni?
 
K.E.: Nem föltétlen. Elvileg nem. A vágyódás folyamatos, és akadhat, aki olyan erővel köti meg, hogy nem muszáj továbblépned. Minek továbblépned. Nem szabad továbblépni. Nem törvény, hogy fél év alatt, fél nap vagy három év alatt leamortizálódik mindenki. Én eddig, igaz, nem maradtam ott, és párszor, nem sokszor, meg is bántam. Egyszer. Rengeteg mindent tapasztalsz. Nincs tapasztalat. Mindig az a konkrét helyzet áll elő, ami előáll, más konkrét helyzetekkel összehasoníthatatlanul. Sokszor bele lehet halni, bele is kell, nem mintha érdemes volna. Meghalsz és kikászálódsz belőle, megint belehalsz, föltámadsz megint, aztán egyszer majd nem.

Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.
fourjack fourjack 2009-06-18 12:08

Bár egy korábbi alkalommal már igyekeztem meggyőzni a hívőket, hogy a Literán Dolezsaiként felvonuló személy nem én vagyok, ma megint kaptam két levelet, melynek szerzői úgy képzelik, hogy az itt hozzászóló Dolezsai én vagyok. Nos, újfent megerősítem minden olyan személy számára, aki valamiért ebben a hitben él, hogy ez nem én vagyok, és bár vannak ismereteim az itt felvonuló Dolezsai valódi azonosságáról, ezt a fátylat nem kívánom felfedni, mivel úgy gondolom, hogy ez egyedül Dolezsai kiváltsága. A könyvet nem olvastam, a nekem valaki által idézett jeges vérmacsó szövegek elborzasztanak, viszont hallottam a szerző nagyon érdekes idézési technikájáról, és emiatt mindenképpen meg fogom nézni a könyvet, hisz úgy gondolom az idézés vitát én indítottam el, és ha ennek bármilyen befolyása volt a szerzőre, akkor arra büszke vagyok. Dolezsai! Légy szíves a MÁSIK ügyben kérj sürgősen bocsánatot tőlem, és adj garanciát, hogy az eset többé nem fordul elő, különben mind a ketten további nagy veszteségekkel leszünk kénytelenek számolni.

Vikcser Vikcser 2009-06-17 20:41

Kritizálni lehet, de igyekezz objektív szemszögből közelíteni a szöveghez. Akkor talán nem leszel ennyire indulatos. :) Hogy ért-e a nők nyelvén Kukorelly? Ő azt nyilatkozta, hogy nem. Én nem vagyok ebben biztos. Aki képes úgy írni a nőkről, ahogyan azok valójában léteznek, arról nem tudom elhinni, hogy gondja lenne a gyengébbik nemnél. Nekem kifejezetten tetszik az Ezer és 3. Végre tudom, hogyan gondolkoznak a férfiak a nőkről. Mert ami nekem azt jelenti, hogy ..., az most kiderül, hogy nem más, mint ...! Nem eufemizál, ez tény. De miért kellene szép szavak köntösébe bújtatni a szavakat? Szopni vagy szájjal kielégíteni, ugyanaz. A trágárság úgy jó, ahogy van. Mindennap halljuk, hogy már a gyerekek is kötőszóként használnak káromkodásokat; ez a világ, ebben élünk. Akkor az irodalomnak miért kellene antik nyelven íródnia? Olvassátok el a regényt, tényleg jó! ;)

dolezsai dolezsai 2008-10-05 19:38

 Bandi, szeretlek, klassz költő vagy, a Tündérvölgy szépen bejött a HC után, kispolgári változata volt a grófos milliőnek. De ez a nőkről való könyv és a cikk mellett közölt részlet nekem egyáltalán nem tetszik, nem szeretnék egy olyan férfivel dumcsizni, pláne nem ágyba bújni, aki ilyeneket ír. Szopni? Plána nem. Mondhatom a nők nevében? Elég töketlen vagy. Lehet, én vagyok a kivétel - ne haragudj - de te nem vagy Casanova. Casanova szavakkal udvarol! Ért a nők nyelvén, te szerintem nem értesz, nem hallasz, süket vagy e téren. Jaj! És ez: "Azt bámulja, ami van, a nőt. A nő meg a tükörben magát, de, sajna, rosszul, mert nem azt nézi, ami, hanem azt a (miért-nem-vagyok-elég) szépet, amit vár. Nincs kifogásom az ellen, akinek nem tetszik, amit írok – nekem se minden(ki) tetszik – az ad hominem támadásokból viszont már eddig is sok volt. Mondhatnád, inkább hízelegjen nekem, hogy nem a munkámat, „csak” engem támad, aki támad, de hiába mondanád. Ezzel a dolgozattal kapcsolatban eldöntöttem, nem érdekel, ki mit gondol, én egyszerűen meg akarom – az írás által – tudni, mi van." Brrrrr.... nehogymá' nem lehessen kritizálni, ha valaki ilyeneket ír!