hirdetés

“Ami nem az emberről szól, az engem nem érdekel”

Ljudmila Ulickaja prózájáról

2003. december 16.

A 20. századi orosz irodalom telis-tele van jobbnál jobb nőírókkal. A századelőn olyan hölgyek kápráztatták el tehetségükkel az olvasóközönséget, mint Zinaida Gippiusz vagy Marina Cvetajeva, a két világháború közötti időszakban teljesedett ki Anna Ahmatova munkássága, az első emigrációban Nyina Berberova hozta létre halhatatlan műveit, a brezsnyevi érában olvasók milliói rajongtak I. Grekova friss hangú prózájáért, a gorbacsovi “peresztrojka” idejéből pedig szívesen emlékszünk Ljudmila Petrusevszkajára, a Három lány kékben című, nálunk is sikerrel játszott darab szerzőjére. Az utóbbi jó egy évtizedben valóságos kultuszuk van a nőíróknak Oroszországban.

hirdetés

A kultusz kialakításában nagy szerepet játszanak a populáris műfajokban alkotók (mint például Tokareva) éppúgy, mint a “komoly” irodalom művelői: a két nagy “ász”-nak számító Tatyjana Tolsztaja és Ljudmila Ulickaja, az írást mintegy családi tradícióvá fejlesztő anya és lánya, Nyina és Jekatyerina Szadur, a finom tollú Olga Szlavnyikova, az internetes periodikákban nagy elismerésnek örvendő Szvetlana Bogdanova, vagy a tinédzser korból éppen csak kinőtt, de már zajos sikereket elért Irina Gyenyezskina.


Mi lehet az oka ennek a virágzásnak? A kérdésre válaszolva az egyik tekintélyes orosz kritikus, Oleg Dark azt állítja, hogy a maszkulinnak tekintett irodalomban a férfiak mindent – a kelleténél talán többet is – elmondtak a világról, s eljött az ideje, hogy a világ dolgai női szemmel is ábrázoltassanak. Ez az elvárás ráadásul – szerinte – egybeesik azzal az igénnyel, hogy az olvasók jelentős része valami misztikus, ördöngös, boszorkányos olvasmányra vágyik, aminek legkompetensebb kifejezői éppen a nőírók lennének.


Hogy ez így van-e vagy sem, nem tudom, annyi azonban bizonyos, hogy az utóbbi alig másfél évtizednyi orosz irodalom talán legnagyobb sikertörténete annak a Ljudmila Ulickajának a nevéhez fűződik, akinek írásművészetén a női princípium nagyon is kiütközik. Nemcsak arról van szó, hogy eddigi legsikeresebb írásainak középpontjában nők állnak (gondoljunk a Szonyecska vagy a Médea és gyermekei címszereplőire, de még a Kukockij eseteiben is nőgyógyász a férfi főhős), hanem arról is, hogy művei a nagy társadalmi mozgások helyett az élet intim szférájával foglalkoznak, személyes sorsokat és érzelmi rezdüléseket jelenítenek meg, s az írónő a külső és belső tulajdonságok olyan aprólékos leírására törekszik, ami leginkább valami finom női kézimunkához hasonlítható.


Az 1943-ban született Ljudmila Ulickaja meglehetősen későn került be az orosz irodalmi életbe. Végzettségét tekintve genetikus, kényszerűségből hagyta el eredeti pályáját, s miután munkahelyéről kirúgták, három éven át a moszkvai Zsidó Színház irodalmi vezetőjeként dolgozott. Közben persze rendületlenül írt is: előbb verseket (de a versírástól egyik barátnője “eltanácsolta”), aztán filmforgatókönyveket, majd prózát is, előbb csak az asztalfióknak, aztán a nyilvánosság számára (bár saját bevallása szerint még mindig meglepődik azon, hogy egy szűk baráti körön kívül mások is kíváncsiak az írásaira). Ulickaja a kilencvenes évek elején megküzdött az irodalmi nyilvánosságért, az oroszországi folyóiratok rendre visszautasították elbeszéléseit (előbb jelent meg könyve Franciaországban, mint odahaza), mígnem a Szonyecska című kisregény meghozta számára a várva várt sikert. Aztán következett az a két mű (a Médea és gyermekei meg a Vidám temetés), amelyek már valódi rangra emelték szerzőjüket a kortárs prózában, s végül a 2000-ben megjelent Kukockij eseteiért az elismerés is megjött: a következő évben neki ítélték az orosz Booker-díjat.


Ulickaja írásainak középpontjában szinte kivétel nélkül valamely hétköznapinak látszó, de bizonyos, talán csak az intuitív női lélek számára feltárulkozó, unikális tulajdonsággal rendelkező nő áll. A csúnyácska könyvtáros lány, Szonyecska sokkal inkább a könyvek világában, semmint a valóságban él, a váratlanul rázúduló boldogságot az élettől kapott ajándéknak tekinti, s amikor családi élete összekuszálódik, bármennyire balgának tekinti is környezete, az olvasó tudja-érzi: Szonyecska egy magasabb rendű bölcsesség jegyében viselkedik. Médea Szinopli, a görög származású, krími asszony ugyanezzel a bölcsességgel szemléli kiterjedt rokonsága magánügyeinek bonyolódását. Az ármánykodások, megcsalások, szerelmi és szakmai tragédiák közepette Médea mitikussá növő alakja képes összefogni a családot, amely menedékül, nyugvópontul szolgál, úgy, hogy a háttérben csak jelzésszerűen bemutatott történelmi káoszban Médea krími háza a “mi világunk”-at, a kozmoszt jelenti a szereplők számára. A Kukockij eseteiben a címszereplő nőgyógyász életét egyrészt foglalkozása, az abból adódó etikai kérdések (megengedhető-e az abortusz vagy sem), másrészt a hozzá szorosan kapcsolódó négy nő sorsa határozza meg.


Mindhárom regény jól példázza azt is, mennyire központi témája Ulickaja írásainak a szinte ad abszurdum vitt családi bonyodalom. A Szonyecskában megismétlődik a részben Jevgenyij Zamjatyin Áradás című elbeszéléséből, részben a Nabokov Lolitájából ismert szituáció: a férj felnőtt nőnek alig-alig mondható fogadott lányát teszi meg szeretőjéül. Csakhogy amíg a jelzett szituáció a megelőző művekben gyilkossághoz vezet, addig a Szonyecskában a címszereplő rámért sorsként fogja fel ezt a helyzetet, s nemhogy meggyűlölné a férjét vagy a csábító nimfát, hanem szeretetteljes gondoskodással veszi körül őket. A Médea és gyermekeiben olyannyira összekuszálódnak a családi szálak, hogy a könyv végén közölt bonyolult családfa segítségével is csak nehezen tudjuk kiismerni magunkat abban, ki kihez tartozik, ki kivel milyen rokonsági viszonyban áll. E szövevény kibogozásában, elrendezésében segít mindenkinek Médea, miközben csak élete végén döbben rá, hogy ő maga is e szövevény áldozata lett: a férje megcsalta a nővérével. Ugyanakkor a Médea és gyermekei címben annak az abszurditása is kifejeződik, hogy Médea gyermekeiről beszél, miközben az asszony – gyermektelen. A biológiai szülő vagy szellemi szülő dilemmája a családi bonyodalom egyik alapja a Kukockij esetei című regényben is, s az apaság kérdésének ilyetén felvetése mindenképpen az Ulickaja által tisztelt orosz avantgárd író, Andrej Platonov gondolatrendszerének követésére vall.


Az Ulickaja-regényekben minden magánéleti jelleg mellett kiemelt szerepet kap a művészet mibenlétének kérdése. A Szonyecskában a férj, Robert Viktorovics a szovjet korszakban meg nem értett, de zseniális festőnek bizonyul, a Médeában a pszichikai gondokkal küszködő Másából válik kiváló költőnő, a Kukockijban Tánya bonyolult érzés- és gondolatvilágát élettársa hátborzongató szaxofon-játéka tudja csak igazán jól kifejezni, a Vidám temetésben minden és mindenki a mű haldokló főhőse, az emigrációba kényszerült festőművész, Alik körül forog. De éppen a Vidám temetésből látszódik a leginkább, hogy a művészet nem föltétlenül a műalkotások (képek, könyvek, zeneművek) létrehozását jelenti: Alik utolsó és legfőbb műve az, hogy halálos betegen, a köréje gyűlt barátok és ismerősök bevonásával, “statisztálásával” megrendezi önmaga “vidám” halálának színművét, ezt a modern, groteszk haláltáncot. A 20. század eleji orosz irodalom “életalkotás” koncepciója így értelmeződik át Ulickajánál “halálalkotás” koncepcióvá, ami egyfelől az orosz szimbolisták elképzelésének kifordítása, másfelől pedig annak – közvetlen és közvetett – művészi bemutatása, hogy a halál csakis az élet szerves részeként fogadható el.


Hogy élet és művészet összefonódásának problémája mennyire a középpontjában áll Ulickaja írásainak, bizonyítja, hogy utolsó kisregényében, az Átlós vonalban egy nyilvánvalóan hétköznapi jelenséget, a hazugság mechanizmusát, természetét járja körbe az írónő, mégpedig úgy, hogy hazudozó hőseiről kiderül, nemcsak különféle okokból, különféle célokkal, hihetően vagy nagyon is leleplezhetően hazudnak, hanem szépen is. Világunknak – sugallja a szerző – a hazugság legalább olyan szerves része, mint az igazság, szépen és ízléssel hazudni pontosan olyan művészi adottság, teremtő képesség kérdése, mint létrehozni bármely más művészeti alkotást.

Goretity József

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.