„’s végre mivé leszel?”

A Ráció Kiadó ajánlata

2007. április 10.
„’s végre mivé leszel?”
Tanulmányok Csokonai Vitéz Mihály halálának bicentenáriuma alkalmából
Szerkesztette: Hermann Zoltán
Ráció Kiadó, 2007.
Tudomány sorozat 10.
304 oldal, 2.900 Ft
  • 2007. április 10.

„Érdemes megfigyelni, hogy a Csokonai-filológia milyen gyakran vált feltételes módba. A kétszáz éve elhunyt, tragikusan rövid életű költő megíratlan vagy befejezetlen maradt művei okozták, hogy az életművéről szóló eszmecserékbe kezdettől sok feltételezés vegyült, összemérendő azt, ami megvalósult, azzal, ami megvalósulhatott volna. Meghatározóbban, mint a többi hasonló sorsú költőnk esetében, így lett szakirodalmi hagyományának nyelvtani sajátossága a feltételes mód, mégpedig nem annyira a mi lenne vagy mi volna, hanem sokkal inkább a mi lett volna, vagy, ahogy akkor még szintén használták, mi volt volna kérdése nyomán. A Csokonairól szóló feltételes beszédmód tanulmányozása nem arra figyelmeztet, hogy a költő halála után kétszáz évvel végre filozófiává válhat, ami eleinte merő filológia volt, hanem hogy rejtett alapjaiban a filológia eleve nem lehetett más, mint filozófia.”

(Dávidházi Péter)
 
A kötet szerzői: Balogh Piroska, Borbély András, Borbély Szilárd, Csörsz Rumen István, Dávidházi Péter, Fekete Csaba, Gáborjáni Szabó Botond, Harmath Artemisz, Hermann Zoltán, Keszeg Anna, Küllős Imola, Merényi Annamária, Onder Csaba, Petrőczi Éva, Ratzky Rita, Szilágyi Ferenc, Szilágyi Márton, Török Lajos
 
Részlet a kötetből:
 
Részlet Dávidházi Péter: Csokonai és az irodalomtörténet feltételessége című tanulmányából
 
Érdemes megfigyelni, hogy a Csokonai-filológia milyen gyakran vált feltételes módba. A kétszáz éve elhunyt, tragikusan rövid életű költő megíratlan vagy befejezetlen maradt művei okozták, hogy az életművéről szóló eszmecserékbe kezdettől sok feltételezés vegyült, összemérendő azt, ami megvalósult, azzal, ami megvalósulhatott volna. Meghatározóbban, mint a többi hasonló sorsú költőnk esetében, így lett szakirodalmi hagyományának nyelvtani sajátossága a feltételes mód, mégpedig nem annyira a mi lenne vagy mi volna, hanem sokkal inkább a mi lett volna, vagy, ahogy akkor még szintén használták, mi volt volna kérdése nyomán. Amíg ezek a találgatások csak magánlevelekben folytak, addig nem kellett sem föltenni, sem elhárítani annak kérdését, mennyiben számítson az ilyen latolgatás eredménye komolyan vehető tudásnak; de e feltételes módú gondolatmenetek hamarosan megjelentek egy-egy nyomtatásban közölt életrajz, kritika, tanulmány, majd átfogó költészettörténeti áttekintés lapjain, ami már szükségessé tette a tudásként elfogadható állítások fajtáinak és kritériumainak legalább hallgatólagos újragondolását. Ebben több probléma rejlett: hogyan lehet például egy tervről vagy torzóról úgy beszélni, hogy a mivé lett kérdését elszigeteljük a mivé lett volna kérdésétől, s ne lépjünk át a lehetőségek képzeletbeli világába? S hogyan lehet mindezt anélkül mérlegelni, hogy ne vetnénk latra a szerző tehetségét, amely pedig éppen bizonyos (elkészült vagy el nem készült) alkotások előfeltételét, tehát lehetőségét jelenti? Költői tehetségről vagy hajlamról tűnődve nemhiába vált át majd Arany János is feltételes módba, átérezve, hogy milyen sok függ a feltételektől: a felhők játékát megbűvölten figyelő bojtár „szerencsésebb viszonyok közt hírneves költo fogott lenni”, a kifogyhatatlan ötletbőségű vőfély kedvezőbb neveltetéssel a nemzet vígjátékszerzője lehetett volna, a rémítő szörnyekről jövendölő öreg paraszt „a romantica első apostola leendett”;[1] az olyan fájdalmasan érzékeny „poëtai kedély”, mint Tompa vagy ő maga, „versírás nélkül is poëta maradt volna”,[2] de csak alkatilag, s az még csupán lehetőség. Amikor (1856-ban) szeretett tanítványa, Tisza Domokos 18 évesen elhunyt, Arany egyetértett a gyászjelentésekkel, amelyek szerint a reményteljes fűúri sarjból, „tehetségei után itélve, sok minden lehetett volna,” de hozzátette, hogy máris „költő vala”, mégpedig „a hivatás, az ihlett tehetség biztos jeleivel”; hátrahagyott verseinek jellemzését is azzal zárta, hogy, „mind ez megannyi biztos jel, hogy benne, ha egészen kifejlik, a haza egyik koszorúsát fogja üdvözleni”.[3]Biztos jel, de csak ha a fiú költőként egészen kifejlődik, ami viszont életben maradása esetén további bizonytalan tényezőktől függött volna, ahogy azt Arany ekkori magánlevelének óvatosabb latolgatása jelzi: „ha nem egy jeles iró, költő, de mindenesetre irodalom kedvelő főur veszett el benne”.[4] Csokonai persze más formátumú eset, de terveiről és tehetségéről ugyanígy nem lehetett feltételes módok nélkül beszélni.
 
 
Feltételes módban: Kazinczy és Kölcsey ítélete Csokonai eposztervéről
 
A feltételes mód kényszerének iskolapéldája a költő utolsó, legdédelgetettebb terve, az életműve koronájának szánt honfoglalási eposz, mely jóval előbb vált éles viták tárgyává, mintsem tervezetének és elkészült töredékének szövege előkerült volna. Megírásának gondolata 1798 körül (vagyis épp az Újesztendei Gondolatokban emlegetett négyszer hat esztendejének betöltése táján) fogamzott meg a költőben, fennmaradt 51 sorának papírra vetése pedig 1802 végére vagy 1803 elejére tehető,[5] s vergiliusi mintájú témamegjelölése („Rettentő hadakat, vért és egy nemzeti szörnyű / Bajnokot éneklek”) összhangban áll azzal, hogy saját költői életeszménye és vágyott pályaszakaszolása ekkor már nemcsak Horatiusét, hanem elsősorban Vergiliusét követte. Eposzának megírása előtt le akarta zárni lírai korszakát: 1803-ban több levelében és a Lilla előbeszédének kéziratban maradt két utolsó bekezdésében[6] fejtegette, hogy először össze kell gyűjtenie és ki kell nyomatnia ifjúkori apró-cseprő verseit, hogy azután visszavonulhasson és hátralévő életét hazája iránti adóssága törlesztésének, nevezetesen a honfoglalási nagyepikának és az ahhoz szükséges történelmi stúdiumoknak szentelhesse. Tervezett korszakváltását (úgymond az ifjúkor szelíd lantpengetése után felkészülve az eposzköltő harci trombitájának megszólaltatására) több emlékezetes minta ösztönözte: az általa tanulmányozott és kiadni tervezett Szigeti veszedelem hasonló pályatagolású propositióján kívül nyilván ókori példaképek is befolyásolták, köztük főleg az ekkoriban saját „mustrája”-ként emlegetett Vergilius eposzának témamegjelölése, leginkább az „Ille ego” kezdetű, vitatott szerzőségű, de még Arany által is az Aeneis részének tartott előkészítő sorai révén,[7] amelyek már Janus Pannoniusnak is mintaként szolgáltak saját költői fejlődése részekre bontó értelmezéséhez.[8] Csokonai e négysoros vallomást, mely szerint a mű szerzőjének életútja a kezdetben nádsípon fújt daloktól vezetett a szántóföldek termékenységét célzó költeményekhez (mielőtt végül eljutott a háborút és hősét megéneklő nagyepikáig), az általa forgatott Heyne-féle lipcsei Vergilius-kiadásban olvasta, amely az ehhez fűzött lábjegyzetben kiemelte a végső pályafordulat jelentőségét.[9] Csokonai főként innen vehette a hőseposz megírásához mint a minden addigit betetőző pályaszakaszhoz való megérkezés ünnepélyes motívumát, a sóvárgott visszavonulásét pedig Horatius irigyelt Tiburja és Tusculanuma ihlette.[10] Minderről azonban, mivel nem valósíthatta meg tervét, halála után csak feltételes módban lehetett beszélni, ahogy már Domby Márton tette 1817-ben: „De nem annyira az, a’ mit Csokonay írt: mint az, a’ mit nem írt : de írni akart, és a’ hogy írni akart: ez az mi […] neki tiszteletet szerzett vólna. Ő tudni illik értebb ésszel már többnyire minden eddig való munkáit haszontalanságoknak állítvánn: ollyan munkára törekedett, és szentelte életét, mely mind néki, mind nemzetének ditsősségére vált vólna.”[11] Nincs kizárva, hogy a legutóbbi tagmondat nyelvtanilag csak függő beszéd akart lenni, vagyis Domby itt már (előző mondatától eltérően) nem okvetlenül azt állította, hogy szerinte Csokonai eposza, ha elkészül, nemzetének bizonyosan dicsőségére vált volna, hanem esetleg csupán azt, hogy Csokonai olyan eposzra törekedett, mely nemzete dicsőségére válik. Az ilyen mondatokat azonban a két pártra szakadó kortársak egyenes állításként értelmezték, felszítván a vita parazsát, mely azóta is fel-fellángol a feltételes módú kérdésnyaláb körül: milyen lett volna Csokonai eposza, ha befejezhette volna, miféle műveket hozott volna létre más körülmények közt, s mit nyert volna ezáltal a magyar irodalom egésze.
 
Domby ítéletével szembeszállva, de a kérdésfelvetés ésszerűségét elfogadva, Kazinczy és Kölcsey szentesítették a vita nyelvhasználatát. A mi lett volna utólagos feltételessége jellemzi Kölcsey 1817-ben megjelent recenzióját a Márton József gondozásában kiadott Csokonai Vitéz Mihály poétai munkái négy kötetéről, egyikét Kölcsey azon bírálatainak, amellyel az ő kritikusi pályája, sőt a modern magyar irodalomkritika megkezdődött,[12] fontos szerepet játszva a meghonosodó kritikai beszédmód határainak kijelölésében. Feltételes módokkal találkozunk, amikor Kölcsey előbb világirodalmi példákon szemlélteti a mindenképp önérvényesítő, illetve a körülményektől függően bontakozó tehetségek különbségét („Homér, Shakespear, és Göthe nagyok lettek volna minden körülményekben, de Horátz egy philosophi század megjelenése nélkül nem fogott volna születni, ‘s Virgil ha Apollonius’ korában Görögnek született volna talán csak a’ cyclushoz fogott volna tartozni”), majd amikor hazai szerzőkön folytatja a gondolati kisérletet („Orczy, Barcsay, ‘s Bessenyei mind nem tették azt, a’ mit tehettek, és tettek is volna Kissel és Berzsenyivel egy korban születvén”), s amikor mindezekhez képest Csokonai megvalósulatlan lehetőségeit mérlegeli: „Cs.[okonai] harminczegyedik évében hala meg, ‘s […] még nem egészen látszik, melly pontig fogott volna törekedhetni, azon erőnél fogva, mellyet neki a’ természet engedett. […] Így tehette volna még egy hosszabb élet ‘s kedvező körülmények Cs.[okonait] többnek, mint így lehetett.”[13] Ugyanakkor az Árpád-eposzt Kölcsey is idegennek ítélte Csokonai tehetségétől, és annak egyik példájaként említette, hogy a költő félreértette saját lehetőségeit. Kazinczy hasonló következtetésének nem csak kíméletlen élessége érdemel figyelmet („Arpádiászt akara adni, de szerencséjére egy neki magánál inkább kedvező halál kikapá gyalázatja elől”), hanem cikke egész gondolatmenetének feltételes módú esélylatolgatása, mely már nyitóbekezdésében, a korai halál közlése után megkezdődik: „A’ mit tőle bírunk, mutatja a ritka adományú, igen szép ismeretű, szerencsés hajlékonyságú ifju-férfit, kiből más csillagzatok alatt, más úton indúlva, valami igen nagy, legalább igen jó, lehetett volna; de azt is mutatja a’ ki nem juthata-el czéljaihoz, sőt, hamis útakra tévedvén és tévesztetvén, egyéb leve, mint a’ mi illy ifju korában is már lehetett volna.” Ugyanilyen feltételes módot használ Kazinczy, amikor Kölcseyvel egyetértésben kifejti, hogy Csokonai költészetének gyengéit környezetére és neveltetésére vezethetjük vissza („Más helytt, vagy ott de később, Csokonay is más lett, más volt volna”), s ugyanilyet, amikor Csokonai népi témájú és hangú dalait David Teniers festményeihez hasonlítva felkiált: „Mint ragyogna ő, ha csak Tenniers [!] akart volna inkább maradni, mint hogy Ódaköltő is leve!”[14]
 
Ismeretes Kazinczy és Kölcsey nézeteinek, köztük épp Csokonairól alkotott véleményeinek eszmetörténeti összefüggése,[15] de érdemes hozzátenni, hogy kifejtésükkel a feltételes beszédmód kritikai és irodalomtörténeti használatát is egyűtt honosították meg, példát adva arra, hogy az irodalmat illetően lehet, sőt érdemes komolyan foglalkozni olyan állításokkal, amelyek meg nem valósult lehetőségekről szólnak. Mégpedig nemcsak magánlevélben, s nemcsak saját magukról tűnődve, mint az mindkettejüknél előfordult, például amikor (1813-ban) Kölcsey azt találgatta, hol élne, ha születése előtt lelke megválaszthatta volna, melyik országba kerüljön (szerinte „bizonyoson nem” itt), vagy amikor (1806-ban és 1826-ban) Kazinczy azt fejtegette, mit tett volna, vagy milyen sors várt volna rá, ha másféle nemzeti vagy társadalmi hovatartozású névvel születik.[16] A mi lett volna nyilvános és irodalomtörténeti tematizálásában vállalt szerepük nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az ilyen kérdésfeltevéseket a korabeli közvélemény ne tartsa értelmetlennek, sőt meg legyen győződve megválaszolhatásukról. Sikerült elnyomniuk az idevágó kételyeket, főként Dessewffy József kézenfekvő ellenérvét, miszerint nem lehet ítéletet mondani egy műről, mely lappang vagy meg sem íródott;[17] feltételes érvelésük és beszédmódjuk magabiztosságának hatására például Guzmics 1830-ban magától értetődőnek tekinti, hogy a mi lett volna kérdése teljes bizonyossággal megválaszolható, sőt a válasz perdöntő bizonyítékként szolgálhat Csokonai megítélésére nézvést a téves közvélemény ellenében. „Csudálom, mint tarthatják őt olly nagynak, olly feddhetetlennek. Hiszem, millyen fogott lenni Arpadiássa, annak elgondolásához nem felette éles elme kivántatik. Megitélnünk pedig szorosbban épen azokat kell, kik vulgo csodáltatnak, és sokban hibások, hogy legalább hitvány kövecseik igaz gyöngyök gyanánt ne keljenek.”[18] Kazinczy ugyanígy gondolja, s ehhez Dessewffy József véleményével szemben is mindvégig ragaszkodik, mint egyik (épp Guzmicshoz szóló) leveléből kitetszik: „én azt hiszem most is, ‘s makacsság nélkül, hogy az után a’ mit Csokonay hagyott, bizonyossággal lehet mondani, hogy az ő Arpadiásza szerencsétlen mív volt volna.”[19] Sokatmondó elszólás azonban, hogy egy másik idevágó levelében milyen műveletekre alapozza e bizonyosságot: szerinte Dessewffy azért téved, amikor a megokolás hiányosságát kifogásolva tiltakozik egy nemlétező költemény elmarasztalása ellen, mert úgy beszél, „mintha abból, a’ mit Cs[okonai] ada nem láthatnánk, nem következtethetnénk, hogy ő, ki csak dévaj szeszélyiben vala igen nagy, heroicumot nem adhatott volna szerencsével”. Nem világos, hogy Kazinczy mit gondolt az érvelés hevében itt egyenértékűként, sőt tán szinonimaként felsorolt két ige viszonyáról, de egymás mellé rendelésük azt sugallja, hogy szerinte Csokonai elkészült műveiből biztonsággal láthatjuk, azaz kikövetkeztethetjük, hogy milyen lett volna, ami nem készült el, tehát a látás itt alighanem metaforikusan értendő, valószínűleg szintén kikövetkeztetést akart jelenteni, s Kazinczy e látás értékű kikövetkeztetést önmagában véve (a szemmel való látás nélkül) is elégségesnek gondolta a biztos ítélethez. Amikor negyedszázaddal Csokonai halála után Guzmics és Kazinczy egyaránt a nyilvánvaló igazságokra utalás könnyed magabiztosságával, az elérhető, sőt elért bizonyosság öntudatával törnek pálcát a költő tervezett eposza feltételezhetőértékéről, akkor ezáltal egy módszertani, s közvetve elméleti állásfoglalást is aláírnak: a feltételezésekből következtető irodalomtörténeti gondolkodás eredményét emelik a teljes értékű tudás rangjára.

[1] Arany János, Töredékes gondolatok = Uő. Prózai művek 1860–1882, szerk. Keresztury Dezső, s. a. r. Németh G. Béla, Akadémiai, Budapest, 1968, 552–553. Vö. Németh G. Béla jegyzetével: Uo., 869–872.

Hozzászólás

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned!