„… mert egy történet mindig egy hatásos képpel kezdődik”

Interjú Elvira Lindóval

2007. április 15.
A Budapesti Könyvfesztivál alkalmából hazánkba látogatott Elvira Lindo, író, újságíró, forgatókönyv-író, számos regény, ifjúsági regény és cikkgyűjtemény szerzője. Pályafutásáról a Pápaszemes Manolito sorozat fordítója, Ruppl ZsuZsanna beszélgetett vele.
  • 2007. április 15.

RZS: Mit gondol, miért lett sikeres a Manolito könyvsorozat? Milyen ötlet alapján írta meg az első kötetet?
 
EL: Nem tudom, mi a titka. Én semmit sem vártam ettől a könyvtől, nem volt reklámja, csendesen jelent meg, mint szinte bármelyik gyermekkönyv, de azért volt valami, ami hozzájárult, hogy azonnal sikerkönyvvé váljon. Egyrészt a tanároknak nagyon tetszett, és azonnal elkezdték ajánlani a diákoknak, másrészt csoda történt: a gyerekeknek is nagyon tetszett, és elkezdték egymásnak ajánlgatni. Nekem eszembe sem jutott, hogy második könyvet is írjak, de akkor a Madridi Könyvvásáron egy kisfiú azt kérdezte: Mikor jön a második?  Hazafelé menet arra gondoltam: Tényleg. Mikor jön a második? Az is lehet, hogy a siker a könyv humoros hangvételében rejlik. Ezeknek a történeteknek egy részét én már elmeséltem a rádióban, mert valójában ott született meg ez a figura. Én írtam a forgatókönyveket és a hangja is én voltam.
 
Miért egy kisfiút választott főszereplőnek, és nem egy kislányt? Vajon miért jellemző a hasonló témájú ifjúsági művekre a fiú főszereplő a lányok helyett? Manolitón kívül gondolok itt Adrian Mole-ra, a Kis Nikolára vagy Rosszcsont Petire.
 
Nem tudnám megmondani, végül miért választottam kisfiút. Talán a fiútestvéreim nagyobb hatással voltak rám, mint a lánytestvérem, talán jobban vonzott az a világ, végül is Manolito története egy emlékkönyv, hiszen a főszereplő figuráját az egykori önmagamról mintáztam. Talán jobban vonzott az a világ, nem a férfiak világa maga, hanem az a szabadság, amit ők élveztek, a nők viszont nem.  Szintén nagyon fontos volt a politikai korrektség, hiszen ha kislányról írtam volna, sok mindent nem írhattam volna le. Manolito sokszor ügyetlen, buta és nagyon sok hibája van. Ha egy kislányt választok, lehet, hogy talán maguk a női olvasók vetettek volna szememre bizonyos hibákat, melyeket azonban szabadon párosíthattam Manolitóval. Ha egy ügyetlen kislányt formálok meg, azt kérdezték volna: talán azt gondolja, a kislányok ügyetlenebbek, mint a kisfiúk? Ha azonban ezt egy kisfiúval teszem, senki nem mond semmit.  Manolito ráadásul gyáva is, sokszor megverik. Ha egy gyáva kislányt ábrázolok, nagy felháborodást váltott volna ki például a feministák körében, hogy miért nem egy bátor, okos és vakmerő kislányról írok…
 
A legutóbbi, felnőtt közönségnek szóló regényében (Una palabra tuya – Egy szavad elég) két női főszereplő jelenik meg. A regény várhatóan magyar fordításban is megjelenik. Szólna róla néhány szót?
 
A regény első képe, mert egy történet mindig egy hatásos képpel kezdődik, Madridban született meg, amikor először láttam női utcaseprőket. Azelőtt ezt a munkakört csak férfiak töltötték be. Az utcaseprők mindig párban járnak, és rendszeresen láttam két utcaseprő-egyenruhába öltözött nőt, akik beszélgettek, nevetgéltek, söpörtek a parkban, én pedig elképzeltem közöttük egy párbeszédet. Miguel Albaradejo, spanyol filmrendező, egy hét, különböző történetből álló filmet tervezett (“Ataque Verbal”, 2000), felkért, hogy írjam meg az egyiket, és én akkor két utcaseprőnőről írtam. Az egyikük szerepét egyébként én magam alakítottam. Eredetileg komikusabb történet volt, mint később a könyv lett, arról szól, hogy a két nő talál egy kisbabát a szemétben.
 
Innen származott az ötlet?
 
Több ötlet is motiválta, egyrészt a két utcaseprőről őrzött kép, másrészt több újsághír szemétben hagyott újszülöttekről, végül pedig egy gondolat, amely már régen a fejemben motoszkált: elképzelni, hogy valakinek teljesen másképp is alakulhatott volna az élete, mint ahogyan valójában alakult. Elképzeltem egy nő belső monológját, aki elégedetlen az életével, hogy milyen dühítő és frusztráló lehet egy intelligens nő számára, mint amilyen ez a figura is a regényben, hogy nem érte el, amit elérhetett volna.
 
Ezek szerint ez a történet a mozivásznon jelent meg először, mint ahogyan Manolito is a rádióban született.
 
Igen, ezek a feladatok nekem nagyon sokat segítettek. Más írók jegyzetelni szoktak, számomra viszont a párbeszédek segítenek abban, hogy a szereplőim személyisége kibontakozzon előttem, hiszen sohasem írok tájakról. A könyveim mindig konkrét személyekről szólnak, és nagyrészt a személyek hangján alapul. Ezért ha leírom, hogyan beszélnek, sokat segít a történet megszületésében.
 
A szereplői legtöbbször egyszerű emberek, az alacsonyabb társadalmi osztályokból kerülnek ki, mint ahogyan Manolito családja vagy legutóbbi regényében az utcaseprők.
 
Igen, ez olyan, mintha megfosztanám a szereplőket minden kulturális dísztől és ideológiától, hogy csak a lelkük jelenjen meg és az emberi lény legtisztább szándékai és gondolatai, így csak az érzelmek és a mentális séma marad. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne intelligens személyekről lenne szó, pont ellenkezőleg: legtöbbször nagyon is azok, de ezt az intelligenciát nem kulturális elemekkel fejezik ki, hanem úgy, ahogyan egy gyerek tenné. Ebben hiszek, azt gondolom, hogy néha a kultúra, az identitás és az ideológia létformánk alapja. Ám végül mégis csak a létforma marad, és én pont arról szeretnék beszélni.
 
Dolgozott a rádiónál, forgatókönyvíróként a moziban, írt novellákat, cikkeket, ifjúsági és felnőtteknek szánt regényt… Melyik áll legközelebb a szívéhez?
 
Valójában azt hiszem, hogy ami legközelebb állna a szívemhez pont egy olyan műfaj lenne, amit nem művelek: a színház. Azt gondolom, hogy valahol az említett figurák, a műfajok eredete az irodalomban nagyon egyszerű: valaki elmesél egy történetet. Emberekről van szó, egy történetet mesélnek, és azt hiszem, én is ezt teszem a könyveimben, sőt, ezt teszem az újságcikkeimben is.
 
Az El País című napilapban több nyáron keresztül cikksorozatot írt, melyekből aztán megszülettek a „Nyári vörösbor” (Tinto de verano, 2001, 2002 és 2003) című könyvek.
 
Sokszor nagyon meglepett az, ahogyan az írásaimat fogadták. Az El País című napilap felkért, hogy írjak egy vidám, ironikus nyári naplót augusztus folyamán. Akkor én kitaláltam egy unatkozó falusi nő nyári naplóját. Meglehetősen irodalmira és komikusra sikerült, és amikor visszatértem Madridba, megtudtam, hogy nagyon sokan olvasták, de az emberek mégsem értették meg. Számomra továbbra is komikusak és humorosak voltak, de voltak, akik azt gondolták, hogy valójában a saját életemről írtam nap, mint nap. Három vagy négy nyáron át írtam ezeket a cikkeket, de aztán elegem lett belőle, hogy az emberek néha azt hiszik, minden egyes szó igaz abból, amit az újságban megjelenik.
 
A műveire általában jellemző a humor és az irónia. Gyakran újraolvassa, amit ír?
 
Nem. Semmit sem szeretek újraolvasni, amit írok, mert úgy érzem, hogy amikor írsz valamit, akkor valami nagyon személyeset mutatsz meg magadból, mintha csak levetkőznél egy kamera előtt. Én pedig szeretném ezt elfelejteni, mert senki sem szereti látni a saját meztelen fényképét.
 
Végezetül, milyen tapasztalati voltak Budapesten?
 
Nagyon jók. Sajnálom, hogy nem volt időm jobban megismerni a várost. Azt hiszem, olyan város ez, ahová nagy érdeklődéssel érkezik az ember, mert úgy tartom, Magyarország az európai történelem szíve. Kíváncsiságot ébreszt, látni szeretnéd, vajon maradt -e még valami a mítoszból, ami számodra oly lenyűgöző. Én most időm egy részét New Yorkban töltöm, egy olyan városban, melyet gyakorlatilag az európai bevándorlók tettek azzá, ami. Létezik a fejedben egy kép a kávéházakról, beszélgetésekről, a nehéz ételekről, bizonyos kulturális melankóliáról, egy olyan világban, ahol a rezsim gyökeresen megváltozott, és kíváncsiságot érzel, szeretnéd megkérdezni az embereket. Persze, ha lett volna rá időm, néhány múzeumba is ellátogatok, de sajnos nem volt rá alkalom.
 
Köszönöm a beszélgetést.

Hozzászólás

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned!