hirdetés

„…mert nem tudok másképpen”

Interjú Jorge Semprúnnel, a fesztivál díszvendégével

2006. április 22.
Franciának spanyol, spanyolnak francia. Egyszerre politikus és író. Jorge Semprún, a Fesztivál díszvendége április 20-án vette át a Budapest nagydíjat Demszky Gábor főpolgármestertől, miután Kepes Andrással beszélgetett a Kongresszusi Központ Bartók Termében. Péntek délelőtt pedig egymást követték az interjúk. Mester Yvonne a szerzőt a politikai szerepvállalással, az első, nagy hatású regénnyel, a most megjelent új regénnyel és az írói életúttal kapcsolatban kérdezte a Kongresszusi Központban.
hirdetés

Első ízben jár Magyarországon?
 
Most másodszor vagyok itt; először 1988-ban jártam Budapesten, még az előző rendszerben, Grósz Károly idején. Én akkoriban a Felipe González-kormány kultuszminisztere voltam. Ismertem már magyarokat régebben, például Konrád Györgyöt.
 
Az első látogatás tehát hivatalos jellegű volt, politikai értelemben?
 
Igen érdekesnek tekinthető ez az első látogatás, mert ugyan hivatalos természetű volt, én megragadtam az alkalmat, hogy felkeressem a demokratikus ellenzék bizonyos tagjait. Ez már bizonyos értelemben egy átmeneti időszak volt, szinte közvetlenül a berlini fal leomlása előtt. Sosem felejtem el Grósz Károly bevezető mondatait, amelyek a legelső megbeszélésünk során hangzottak el: „Úgy érezzük magunkat, mint egy repülőgépen, amely száll a levegőben, és a repülőtér felé tart. Hirtelen kialszanak a fények, és megszűnik az összeköttetés a külvilággal. Mi történik most?” Összeütköztök egy másik géppel, gondoltam magamban, s természetesen nem szóltam semmit. Nekem tehát már korábban is voltak „összeköttetéseim”, sőt személyes kapcsolataim a magyar demokratikus ellenzék bizonyos tagjaival; erről bizonyára a titkos rendőrségnek is tudomása volt.
 
Ön – mint az imént is említette – kulturális miniszter volt Felipe González kormányában. Befolyásolta-e ez a politikai szerepvállalás valamiféleképpen a politikai hitvallását?
 
Nem, egyáltalán nem. Az én „politikai hitvallásom” ekkorra már gyökeresen megváltozott, és örökre szakítottam a Spanyol Kommunista Párttal, és általában a kommunizmus eszméjével, mindenekelőtt a sztálinista szovjethatalom bűnei következtében. A politikai szerepvállalás tehát már egy fejlődési folyamat következménye volt, s nem valaminek a kiindulópontja. Szívesen dolgoztam a Felipe González-kormányban. Úgy vélem, González a spanyol demokratikus átmenet kiemelkedő politikusa volt. A kulturális poszt persze nem a legjelentősebb dolog, mindenesetre lehetővé tette számomra, hogy betöltsek valamiféle szerepet Felipe González oldalán.
 
Mit jelent Önnek a baloldaliság ma, 2006-ban?
 
Nagyon sokféle baloldaliság létezik 2006-ban. Még mindig tartja magát, egyfajta „archaikus” baloldaliság, amely a poszt-lenini időkben gyökerezik, valamiféle illúzió fűti, s az eredendő baloldali eszmékben, stratégiákban és elképzelésekben való hittel egyenértékű. Bizonyos országokban még mindig némi befolyással bírnak az archaikus baloldali eszmék – Spanyolország és Olaszország már nem tartozik ezek közé, de például Franciaországban még ma is van némi ereje a tradicionális kommunista pártnak, amely persze szintén sokat változott az idők során, mégis elmondható róla, hogy az autentikus, archaikus baloldali kérdésekkel foglalkozik. Nem szabad elfeledkeznünk azokról a mozgalmakról sem, amelyeket az „ősi” trockista ideológia inspirál, s amelyek még napjainkban is bizonyos jelentőséggel bírnak a nyugat-európai országokban. No persze nem hinném, hogy Magyarországon túl népszerűek volnának ezek az eszmék, de Franciaországban igenis léteznek; ugyan nem sok szavazót jelent mindez, de léteznek bizonyos szindikátusok, melyek jelenlétét szociális szempontból nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Azután létezik egy másfajta baloldaliság is, a modern szociáldemokrata mentalitás, amely Franciaországban nem igazán jellemző (talán ez magyarázza némiképp a francia válságot), amely a klasszikus szociáldemokrata felfogás keretein belül a piacgazdaság törvényeit is elfogadja.
 
Térjünk át egy kicsit az irodalmi témákra, noha az Ön esetében sosem beszélhetünk irodalomról politikai vonatkozások nélkül. A nagy utazás 1963-ban jelent meg, s Magyarországon alig egy évvel később, 1964-ben adták ki, remek fordításban. Ez a könyv meghatározó, sőt kötelező iskolai olvasmány volt sokak számára. Más országokban is ilyen kedvező volt a fogadtatás?
 
Azt hiszem, a magyar olvasók rendkívüli kivételt képeznek más országok olvasóközönségéhez képest. A mű természetesen számos nyelven megjelent, de sehol nem volt ahhoz hasonló fogadtatásban része, mint ahogyan Magyarországon értékelték. Ennek bizonyára történelmi és politikai-ideológiai okai is vannak. Nekem mindenesetre éveken át rendkívül szoros kötődésem volt Magyarországhoz, a földrajzi távolság ellenére, úgy, hogy sosem jártam még itt. Temérdek levelet kaptam annak idején a magyar olvasóktól, sokszor egészen fiataloktól, sőt, sokan Párizsban is felkerestek, legnagyobb (noha kellemes) meglepetésemre. A könyv sikere talán annak is köszönhető, hogy Lukács György is írt róla, akinek persze vitathatnánk bizonyos kérdésekben tanúsított álláspontját, beszélhetnénk a hibáiról. Mindezzel együtt írt és beszélt a műről, s ez – egyebek mellett - biztos sokat nyomott a latban a mű népszerűsítésében. Aztán következett egy olyan időszak, amikor már tilos volt a műveimet publikálni Magyarországon, ami értelemszerűen a kommunista pártból való kizárásom folyománya volt. Ez a helyzet egészen a berlini fal összeomlásáig tartott. De még egyszer szeretném kihangsúlyozni, hogy a magyar olvasók különösképpen kedvesek a szívemnek.
 
Igen nagy időbeli szakadék választja el egymástól A nagy utazás-t és a könyvfesztivál alkalmából megjelent Húsz év, egy nap című regényt. Azoknak a  magyar olvasóknak, akik annak idején úgy lelkesedtek A nagy utazás-ért, fogalmuk sincs, miféle irodalmi munkásságot folytatott Ön az elmúlt négy évtized során. Mennyiben beszélhetünk homogén életműről, Ön hogyan értékeli a „közbeeső” műveket?
 
Attól tartok, erre a kérdésre nemigen adhatok kielégítő választ egy ilyen rövid interjú keretében. Nem tudom, talán akadnak olyan magyar olvasók, akiknek alkalmuk nyílt megismerni egyik-másik könyvemet, eredetiben vagy valamilyen fordításban. Nem ismertethetem az összes könyvemet, ez elég hosszú és unalmas volna, ráadásul minden könyv más és más. Mégis azt hiszem, két dolgot kellene kihangsúlyoznom. Az egyik – ami igen közelről érint engem – az a tény, hogy Franciaországban megismertem egy magyar illetőt, aki később az Európa Könyvkiadónál dolgozott, úgy hívták, hogy Szekeres György, és rendkívül sokat köszönhetek neki. Problémái adódtak a kommunizmusban, összeütközésbe került az akkori vezetőséggel, börtönben is ült, majd Franciaországba került, és ő volt az a személy, aki igyekezett előmozdítani a könyv magyar fordítását. A másik dolog, amiről feltétlenül beszélnem kell, az, hogy legutóbbi könyvemet, a Húsz év, egy nap címűt spanyolul írtam. Műveim nagy része francia, kisebb hányada spanyol nyelvű; ez sok mindennel magyarázható, az élet viszontagságaitól, s a hányattatásoktól kezdve az adott témákig. Sokszor terhes számomra, hogy örökké két nyelv között kell „utazom”. De hát az én életem már csak így alakult…
 
Milyen nyelven ír szívesebben, franciául vagy spanyolul?
 
Vannak olyan napok – elég sok -, amikor egyiken sem… Máskor viszont, ha kedvet érzek az íráshoz, legszívesebben a világ minden nyelvén írnék. Az angol nyelvet például nagyon szépnek tartom, és nagy örömömre szolgálna, ha képes volnék angolul írni. Ugyanakkor nem szabad „önkényesen” döntenem arról, hogy spanyolul vagy franciául írok-e. Ezt mindig a téma, az irodalmi „nyersanyag” dönti el, az, hogy milyen élményekhez, emlékekhez, tapasztalatokhoz köthető. Spanyolul a Húsz év, egy nap-on kívül azt a két könyvet írtam, melyek a kommunista párttal való szembefordulásomról szólnak, ezek egyfajta politikai vitairatként is értelmezhetőek. Címük La autobiografía de Federico Sánchez (’Federico Sánchez önéletírása’) és Federico Sánchez se despide de Ustedes (’Federico Sánchez búcsút vesz Önöktől’).
A Húsz év, egy nap-ot pedig bizonyos értelemben azért írtam spanyolul, mert szerettem volna bebizonyítani önmagamnak, hogy képes vagyok még az anyanyelvemen regényt írni, vagyis irodalmat, s nem politikai esszét vagy újságcikket. Mindenesetre nagyon nehéz volna megmagyarázni, hogy voltaképpen miért írok bizonyos dolgokat franciául, másokat pedig spanyolul, ez mindig a körülmények függvénye. Boldog volnék, ha néhány évig még írhatnék, akár spanyolul, akár franciául...
 
 A magyar olvasó számára önkéntelenül is adódik a kérdés, olvasta-e a Nobel-díjas magyar író, Kertész Imre könyvét, a Sorstalanságot. Beszélhetünk-e párhuzamokról a két mű esetében?
 
Kertész Imre valamennyi művét olvastam. Úgy érzem, e tekintetben nagyon nehéz párhuzamokról beszélnünk. A leginkább evidens párhuzam természetesen a náci koncentrációs táborok témaköre. Én mindig azt az álláspontot képviseltem, hogy – noha bizonyos mértékig beszélhetünk általánosságokról a koncentrációs táborok kapcsán – minden ember másként élte meg a koncentrációs táborbeli létet. Először is különbséget kell tennünk az egyes koncentrációs táborok között; voltak olyanok, amelyek kifejezetten a népirtást szolgálták, illetve mások, ahová mindenekelőtt a politikai ellenzékieket hurcolták. Voltak olyan munkatáborok, ahol kizárólag értelmetlen munkát végeztettek a foglyokkal, büntető szándékkal. Buchenwaldban ellenben „produktív” munkavégzés is folyt, amely a fegyvergyártást szolgálta. Az SS vezetői feleltek azért, hogy a gyárak működjenek, márpedig „hullákat” nem dolgoztathattak, nekik munkásokra is szükségük volt. Így azok a táborok, ahol megfékezték a „munkaerőt”, mert teljesen kifárasztották, kiéheztették és megnyomorították az embereket, ellentmondásban álltak azzal az igénnyel, hogy fegyvereket gyártassanak velük. A „produktív” munkatáborokban értelemszerűen jobban lehetett szervezni a titkos ellenállást, mint például Auschwitzban. Visszatérve a kérdésre: mindenkinek megvolt a maga személyes élménye, tapasztalata, és mindenki másképpen dolgozta fel, ami vele történt. Minden esetben ugyanarról van szó, és mégis egészen másról.
 
Az ön regénye, A nagy utazás ráadásul ott ér véget, ahol Kertész Imre könyve elkezdődik…
 
Igen, ez nagyon fontos szempont. Az én könyvem az odafelé vezető útról szól, itt még semmit nem írok magáról a táborról. Későbbi regényeimben, a Quel beau dimache!(’Az a szép vasárnap’) illetve a Le mort qu’il faut (’A szükséges halott’) címűekben már írok róla. De A nagy utazás – mint a címe is elárulja – az odafelé vezető útról szól.
 
Hogy az új könyvről, a Húsz év, egy nap-ról is szót ejtsünk, úgy éreztem, hogy stilisztikai szempontból itt is hasonló módszereket alkalmaz, mint „A nagy utazás”-ban. Mindenekelőtt a múlt és a jelen közötti folytonos „ugrásokra” gondolok…
 
Igen, talán ez a legfontosabb formai sajátossága a műveimnek, amely az összes többi regényemre is jellemző. Mások s történetek, a szereplők, de az írói technika ugyanaz. Ugyanis meggyőződésem szerint az időnek nincs túl sok köze a jelenhez; a jelen valami egészen röpke pillanat, a múlt és a jövő közt. Úgy vélem, hogy „realista” megközelítésből – és itt most a szó jó értelmében vett realizmusról beszélek, a „kritikai realizmusról”, nem a naturalista vagy szocialista realizmusról – az ember a múlt és a jövő között „imbolyog” az időben. A realista látásmódnak semmi köze a kronológiai időrendhez. A kronológia rendkívül „önkényes” dolog. Természetesen a mindennapi életben, a munkavégzés során, a szervezés tekintetében fontos szempont, szubjektív megközelítésből azonban semmi jelentősége. Csak az Ószövetségben és a Genezis történetében állja meg a helyét, ahol fel van sorolva, mit tett az Úristen az első, a második, a harmadik és a többi napon. A Bibliában a Jóisten parancsol, az élet azonban más. Egy-egy történetet ezerféleképpen elő lehet adni. Minden írónak máshol van a kezdet, és máshol a vég. Ha ebből az interjúból indulok ki, ki tudja, hol helyezkedik el jelen pillanatban a fejemben  - vajon önmagában szemlélem-e, vagy a budapesti út részeként, egybemosódik-e az utazással. Nem tudhatjuk, mi hogyan „ülepedik le” bennünk. Persze nem holmi „laboratóriumi” módszerekről beszélek; én egészen egyszerűen így írok, mert nem tudok másképpen. Ha csak jelen időben írnék, halálra unnám magam.
 
És vannak-e újabb – sajátosan értelmezett - történetek, amelyeket szívesen megosztana az olvasókkal?
 
Újabb történetek? Történetekben nincs hiány. Attól tartok, inkább időszűkében vagyok… Ha időm engedné, nagyon sokat mesélhetnék. Írói időszámítás szerint viszonylag fiatal író vagyok, az írói életkor felől közelítve azonban sajnos már elég öreg.   

Mester Yvonne

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.