„Azokon a szép kék hegyeken túl / Fogsz te élni, kedvesem”
Irodalmi párok, Nyitott Műhely, 2006. december 14.
Mikor legutóbb a Nyitott Műhelyben jártam a Szépírók Társaságának „Irodalmi Párok” című estjén, Németh Gábor és Szilasi László párosával ismerkedhettünk meg, akik Kész regény című közös művükben egy fiktív páros, Gabriely György és Poletti Lénárd levelezésén keresztül mutatták be két művelt, világlátott férfi életét (és halálát) a második világháború előtt álló Magyarországon.
- 2006. december 18.
Az est-sorozat folytatásaként december 14-én a Bán Magda és Torma Tamás kérdező-páros egy házaspárt mutatott be a közönség számára: Lovas Ildikót és Mészáros Sándort.
Az első est bájos pikantériája többek közt Németh Gábor és Szilasi László párként szerepeltetésének jól kiaknázott poénjaiban rejlett; a lányos zavart imitáló, iruló-piruló válaszok a „Gábor, mi tetszett meg neked Laciban?”-típusú kérdésekre. A barátság őszintesége, az irodalom (majdnem) mindenek fölött valósága persze egyhamar átlendítette a beszélgetést a mónikasóparódia-jellegen; külön krónikás jegyezhetné az efféle párbeszédeket kísérő metanyelvi megnyilvánulásokat is, mikor minden szemvillanás „kész regény”.
A most csütörtöki estre különösképp érvényes, hogy a szemvillanások estje volt – Mészáros Sándor néma biccentéseit, Lovas Ildikó szemlehunyásait hű krónikásként jegyzetelni mégsem fogom; a Szabadkán élő írónő feleség és a Budapest és Szabadka között ingázó irodalmár férj metakommunikációja maradjon azok élménye, akik jelen voltak. A könyvek „testbeszédével”, termettel, színnel üzenve állt békében egymás mellett egy asztalkán Lovas Ildikó Kijárat az Adriára című 2006-os és Mészáros A kék hegyeken túl című 1987-es regénye.
Az est Lovas Ildikó felolvasásával kezdődött. Az elhangzott szöveg egy készülő „lányregény” részlete volt: a regény Csáth Géza feleségének, Jónás Olgának utolsó napját dolgozza fel, a végzetes 1919. július 22-ei napot.
A ma esti párost nem közös mű köti össze – indította útjára a beszélgetést Torma Tamás, visszautalva a Kész regény alkotóira. Persze adódott a kérdés, hogy a férj mint szerkesztő beleszól-e az író feleség alkotótevékenységébe. „Sándor nem beszél bele a regényírásba, csak mikor már testesebb a szöveg.”
És ezt már látta? – kérdezi Torma Tamás a lányregényről. Nem – feleli az írónő. Pedig elég testes – véli a kérdező. Úgy tűnik, nem eléggé – és akkor itt egy arckifejezés... Aztán talán épp ezt kompenzálandó Lovas Ildikó elmondja, hogy „az a jó, hogy Sándor szólna, ha unná” – de saját bevallása szerint ő mindig hamarabb kezdi el unni a dolgokat.
Bán Magda tehát a „kritikust” szólítja meg, hogy is van ez a „szólással”, az őszinte véleménnyel, kritikával. „80%-os őszinteséggel beszélni, az már nagyon sok” – idézi Mészáros a Kukorelly Endrével kialakított elméletét, „a 100%-ban már benne van anyád halála is, minden.”
Aztán a szerkesztő-kritikus mégis sorolni kezdi, hogy a Lovas Ildikó ’90-es évekbeli írásaira jellemző tragikus hangvétel miért nem befogadható; az irodalmi jelenlétről: hogy a dél-vidékiek, bácskaiak általában is túl büszkék stb.
A felsorolás nem torkollik vitába (pedig jól látható jelei vannak: torkollhatna), inkább más irányt vesz. Lovas Ildikó szavaiból, aki a kilencvenes évek háborús Jugoszláviájáról is humorral, iróniával volt képes írni, most is egy olyan nő ereje érezhető ki, aki tudja, milyen egy kiürült városban egyedül maradni, aki tudja, milyen megalázó, ha az emberek félnek megkérdezni tőle, hogy vagy, nehogy azt is meg kelljen kérdezni, van-e hol aludnod.
Mégis nevetve meséli: „azért jó egy másik országban élni, mert egy másik nemzet történelmét tanuljuk a gyerekkel, »ellenőrzőre«”.
Az est elején elhangzott szöveggel kapcsolatban felmerül a kérdés, hogyan lehet eljutni a vajdaságiaknál természetesen emblematikus Csáth figurájától a feleségéig. Mivel Jónás Olgát Csáth maga lőtte le, nem meglepő, hogy a tragédián gondolkozva Lovas Ildikót efféle kérdések foglalkoztatták: hol temették el Jónás Olgát? Mi lett a „közös” lányukkal? (A végzetes lövöldözés előzménye, hogy Csáth megtudja, gyermekét más nemzette.) „Ez egy női történet, szerelmi történet, és én nagyon szeretem az ilyen történeteket” – mondja mosolyogva az írónő, aki az imént még borzongva beszélt arról, hogy amúgy „ájulós fajta”, mégis járt egy gyilkosság színhelyén, ahol minden csupa vér volt, mintha csak tudta volna, neki erre az élményre még szüksége lesz.
Lovas Ildikó készülő regénye után Mészáros Sándor egyetlen regényéről esett szó (A kék hegyeken túl, JAK-füzetek 29. 1987): egy parasztember élettörténetének szociografikus feldolgozása, Csalogh Zsolt példáján felbuzdulva igazi magnós-próza, amihez Mészáros elsősorban bukovinai székelyek történeteit kereste – de a nagyapja mindenkinél jobb elbeszélőnek mutatkozott. A Debrecent, Bácskát, Bonyhádot és környékét érintő áttelepítés-történetek az említett módszerrel a végtelenségig folytathatóknak tűntek; de épp Csalogh volt az intő példa arra is, hogy bár a Parasztregény kiemelkedő alkotás, „nem érdemes ezt »szakmányban« csinálni”.
Mészáros tudta: irodalmár akar lenni, elsősorban kritikus; de hamar kiderült, kritikusnak túl éles, sokakat „kinyírt” volna – „mikor mindenki Goethe, akkor hogyan is van a dolog?” A szerkesztés mégis konstruktív tevékenység. A kérdésre, vajon sikerült-e Mészárosnak objektívnek maradnia Pesten a debreceni évek után, Lovas Ildikó elmondja, „Sándor talán élesebb, keserűbb lett, de hihetetlenül jó szeme van, és emellé rendkívül nagyvonalú és segítőkész – a nagyvonalúsága és a búgó hangja menti meg.”
No és a humora. Mészáros minden megszólalása már létező van épp születő anekdoták lehetőségeit rejti magában – „aki volt Debrecenben, az tudja, hogy egy hős vagyok”; „meg kell nézni, Petőfi hogy osztotta Aranyt; az irodalmat mindig csinálják, aki jammerol, hogy csak elszenvedi az egészet, hát az bosszantó”; „van egy kis váláság, meg kell mondani, merre van a tuti – úgy megmondják, hogy csak úgy fütyül”; „a szenvedélyeik érdekelnek, a butaságaik, amiket mondanak, nem” és így tovább, lett légyen szó irodalmi lapok hasábjain aktuálisan zajló vitáról vagy kocsmai egymásnak feszülésekről, a depolitizált irodalom hamis illúziójának eloszlatásáról vagy akár tizenkilencedik, akár huszonegyedik századi irodalmi életről.
A házaspárnak címzett – egyszerűnek szánt – kérdés, miszerint van-e olyan kedvenc könyvük, ami mindkettejük számára egyaránt fontos, bonyolult válaszok szövevényét eredményezte. Bár Lovas Ildikó megnevezte Füsttől A feleségem történetét, előtte visszakanyarodott a provincialitás kérdéséhez, Mészáros Sándor pedig annyi lábjegyzetelnivalót talált a korábban elhangzottakhoz, hogy a kérdésre mintha nem is válaszolt volna.
Szó esett még a „női irodalom” kérdéséről is, létezik-e, s mi az – Lovas Ildikó elmesélte egy fegyveresekről s nem fegyveresekről, konkrét háborús szituációról szóló mondatának egy Centrifuga-esten elhangzott metaforikus értelmezését; Mészáros kijelentette, az irodalomban az jön létre, amit akarnak, csak nevet kell adni neki, „itt jönnek az új vadak, a soha nem látott nemtudommicsodák”.
Végezetül Kornis Mihály a közönség soraiból szólította meg Lovas Ildikót: „mi tartja az írónőt Szabadkán?” – s a szabadkai művelődési titkár, aki évekkel ezelőtt irodalmi munkásságával kapcsolatban így nyilatkozott: ,,Nekem Szabadka a dolgom”, ezúttal tizennégy éves fiáról beszélt: őt ott szeretné fölnevelni.
Lovas Ildikó válaszának hitelessége a szeméből volt kiolvasható; a tekintetének csak elhinni lehetett, hogy Szabadkán mások a zajok, az emberek, hogy ott élni jó, hogy megéri az ingázást, s hogy mégis van egy jövő idő, egy majd, amikor majd együtt – de nem akarok a metakommunikáció krónikása lenni.
Hozzászólás