„Elveszett, dekadens” kor
Interjú Poós Zoltánnal
Mivel az 1945 és 1948 között korszakot érdemben nem dolgozták fel, jórészt az akkori lapokat olvasgattam. Főleg a Szabad Népet, a Népszavát és a különböző pártokhoz kötődő újságokat. Ahogy megjelentek a regény első fejezetei az Élet és Irodalomban, többen megkerestek, hogy elmondják, hogyan élték meg például az oktogoni merényletet.
- 2006. június 3.
Könyvhétre jelenik meg a Kalligram Kiadónál Az alkony fokozatai című regényed, melynek térideje a közvetlen II. világháború utáni Magyarország. Miért pont ezt az időszakot választottad? Mit kell előzetesen tudnunk a regény cselekményéről, történetéről?
Először ostrom-regényben gondolkodtam, de a 1944-es 1945-ös harcok jelenetezése rendre háttérbe szorította a történet szerelmi szálát, így aztán nyugodtabb terepviszonyok közé tereltem a cselekményt, már amennyire a széthulló arisztokrácia világát nyugodtnak lehet minősíteni. Láttam egy fotót 1946-ból, mely egy budapesti női pankrációmérkőzésen készült. Először nem akartam elhinni, hogy az egyre inkább megszállóként viselkedő szovjetek fenyegető árnyékában ilyen rendezvényt tarthatnak Budapesten. Ahogy belemélyedtem a kor tanulmányozásába, kiderült, hogy az 1945 és 1948 közötti időszakot nemcsak a történettudomány nem dolgozta fel megfelelő módón, de meglehetősen csekély számú ennek az időszaknak a szépirodalmi reflexiója is. Lassan rájöttem, hogy ez a magyar történelem egyik legtitokzatosabb periódusa, egy afféle „elveszett, dekadens” kor. Ebben az időben a mozikban Bogart-filmeket adtak, sorra vetítették Walt Disney „csodatrükkfilmjeit”, virágzott az okkultizmus, titkos egyletek alakultak, salakmotor versenyekre járt a nép, amerikai képregények jelentek meg – miközben a kávéházakat szép lassan felváltották a presszók, és egyre több orosz katonát láthattak a pestiek romos a utcákon. A mai napig nincs feldolgozva az ún. „oktogoni merénylet” (a regényben komoly hangsúlyokat kap), melynek következtében felszámolták többek között a cserkészmozgalmat, és a lövész egyleteket.
Mennyiben történelmi regény? Mennyiben detektívtörténet a regényed?
Az alkony fokozatait – mely egy több szálon futó nyomozás története – nyugodtan nevezhetjük történelmi regénynek, ugyanakkor erős a könyv fikciós hajlandósága. Miközben a regény főhőse, Unden Gábor olimpiai úszóbajnok egy titokzatosnak tűnő fiatal nő után nyomoz, élete első emlékképét, az ún. ősélményét is kutatja, melyhez persze, köze lesz a hölgynek is.
A nő kapcsán megismerkedik a Mithrász kultusszal, mely a kereszténység konkurens vallása volt az időszámításunk első évszázadaiban. Miközben Unden azon fáradozik, hogy megmentse a lányt vélt ezoterikus hóbortjától, megpróbálják beszervezni egy szovjetek elleni összeesküvésbe. Mivel a lány előtt hősnek akarja beállítani magát, egyre veszélyesebb játékba fog. De a könyv elsősorban szerelmi történet, egy olyan modern Don Quijote küzdelme, aki akkor vágyik a kalandra, amikor már csak a romeltakarítás maradt.
Mikor kezdted el a munkát?
2001 júniusában. Abban az időben több magyar író és költő társaságában felolvastam Salzburgban. Jó érzés volt kiszabadulni a provinciális viszonyok közül, jó volt üldögélni Thomas Bernhard törzshelyein. Amikor hazaértem, annyi energia szabadult fel bennem, hogy csinálnom kellett valamit. Akkor már előkészületben volt a Milyen mezben milyen mezőn című verseskötetem, mindennapos, állandó beosztást igénylő munkát akartam. Már korábban is írtam regényt, de a Felkészülés kedvenc mondatomra című könyvem – bár jórészt fikció – nem volt eléggé eltartva tőlem. Az alkony fokozatainak arisztokrata főhőse már nem hasonlít rám.
Mennyi időt töltöttél kutatással?
Az alkotó munka fele azzal telt, hogy könyvtárakba jártam. Mivel az 1945 és 1948 között korszakot érdemben nem dolgozták fel, jórészt az akkori lapokat olvasgattam. Főleg a Szabad Népet, a Népszavát és a különböző pártokhoz kötődő újságokat. Ahogy megjelentek a regény első fejezetei az Élet és Irodalomban, többen megkerestek, hogy elmondják, hogyan élték meg például az oktogoni merényletet.
Miért választottad a nagyepikai formát? Költőként indultál, netán hajt a korszellem, mely a lírának nem kedvez?
Nyilvánvaló, hogy a lírának nem kedvez ez a kor, az irodalmi kultuszgyakorlat nem tudja felkelteni a költészet iránti érdeklődést, a verseket a nagyközönség annyira tartja érdekesnek, mint a kisplasztikákat, vagy a textiles művészek munkáit.
A költő afféle egzotikus figura lett, aki évente egyszer érdekes, április 11-én, de csak az MTI-nek, és csak három sorban. Ma ott tartunk, hogy a verseskönyvek megjelentetése a kiadók luxusa. Ettől függetlenül természetesen a mai napig írok verseket, mert erős belső késztetésem van arra, hogy versben fogalmazzak meg gondolatokat. Egyébként már kamaszként is írtam novellákat, és már a harmadik prózakönyvem jelent meg, szóval, eszem ágában sincs mentegetőzni azért, mert most újra regényt írtam.
Hogyan kerültél a Kalligram Kiadó labeljébe?
A kiadó szerkesztőjét, Mészáros Sándort már akkor ismertem, amikor Debrecenben tanultam. Eljártam az Alföld szerkesztőségének stúdiójába – itt afféle műhelymunka zajlott, egymás írásait véleményeztük. Mészáros Sándorral, a folyóirat egykori szerkesztőjével itt találkoztam először. Egyébként az Alföld volt az első komoly lap, amelyben megjelentek a verseim. Mivel a Kalligram az egyik legfontosabb közép-európai szellemi erőtér, logikus volt, hogy egy kiadóváltás után leadjam címükre a regény kéziratát.
Milyen utalások vannak a regényedben?
A könyv tele van rejtett utalásokkal. Nem szerencsés ezeket felfedni, legyen ez a játék része, egy dolog azonban elárulható. Ahogy a főhős számára fokozatosan világossá válik, hogy „nincs titok” a nő körül, az olvasó egyre több „gyanús jelre” bukkanhat. Természetesen az utolsó oldalon véget ér a regény, de az olvasó kikövetkezteti a történet alternatív befejezéseit.
A regény után pihensz, vagy már dolgozol valamin?
Új regényt írok, mely részben család – és városregény, illetve simogatom a Békeünnep című válogatott - és új verseket tartalmazó kéziratomat.
Hozzászólás