Egy jó öreg H8 nyolc milliméteres Bolexszel forgatta le Fakusz három magányossága című új könyvének három elbeszélését Vida Gábor. Sőt – akár Spielberg annak idején – egy Sonorizert is szerzett hozzá, hogy hangot is rögzíthessen a modern masinák által fölvett filmeknél kicsit tétovábban sorjázó képkockák alá.
Fakusz, a történetek huszonhét esztendős pszichológus hőse, három magányában három stáción keresztül érkezik vissza kiindulópontjához. Valakihez, akiről egészen pontosan nem tudjuk, kicsoda is. Mert lénye kettős, sőt hármas. Isten, Én, én. Olyan utazásról van szó, amely megtehető volna ugyan anélkül, hogy akár a szobáját elhagyja, Fakusz azonban, mint sokak, „más eset”. Ki kell mozdulnia, meg kell mozdulnia, élményekből kell fölépítenie azt a teret, amelyben éppen lenni tud. És, mint sokaké, Fakusz fő tapasztalása is az (különböző szituációkban, visszatérő álmokban rendre ismétlődő állítmány és motívum ez egyszerre), hogy a világ tárgyai, s a tárgyakon túli világ olykor engedelmeskedik csak, másszor meg konokul ellenáll. Legyen szó a gimnázium öreg falainak föltérképezéséről, amely „megadta magát” Fakusznak, kinek egyrészt így részletes tervrajz állt össze a fejében – minden zegzugról tudott –, másrészt szemlélője lehetett csak annak, amint az öreg falak olykor megmozdultak, az épület lélegzetet vett, mert kétségkívül: életben van. S nem a benne lakókból – élőkből és holtakból – meríti energiáját a Fakusz első munkahelyének otthont adó tömb, de valamikor a múltban egyszerűen öntudatra ébredhetett. És ezt így kell elfogadni. Hogy hajnalonként „sűrű csendben lebeg az épület, […] mintha egy külön világ volna, más idő, más hely, más természeti törvények”. De így „minden a helyén van, érdemes ebben megnyugodni”.  Mint ahogyan abba is, amikor kivágandó bokor töve nem engedelmeskedik a fejsze csapásainak, amikor hősünk úgy dönt – a Fakusz és az almásderes című második elbeszélésben –, hogy a radikális visszavonulást választja. E döntésére – a szerző nagy bravúrja „valót”, „álmot”, „érzékcsalódást” elegyíteni – többi közt egy álomló is, hogy mondjam, sarkallja.
Vida Gábor választékosan és remek atmoszférateremtő képességgel ír. Fakusz három magánya részletes képet ad arról a rejtett énről, amely jól leválasztható a láthatóról. Méghozzá egy olyanféléről, amilyen mintha mindenkiben lakozna. Legalábbis mindazokban, akiknek szüksége van egy olyan énre is, aki – álomban, érzékcsalódásban vagy valónak gondolt cselekedetben –, de irigylésre méltón szabad maradt. Aki mer föladni, nélkülözni, remetén egyedül lenni, benzinkutasnak állni – milyen is az? –, s aki nem ijed meg, ha kirablója fegyvernek látszó tárgyának csövével néz szembe éppen. Legalapvetőbb tulajdonságaiban az az, aki ő, aki mind vagyunk vagy lehettünk igazából. Ilyen szempontból fájdalmasan józan mű ez, minden irracionálisba hajló tartalmi vagy – az olykor megsűrűsödő vágások miatt – formai eszköztára mellett. Vagy hát épp azok teszik józanná. Mert „épeszűségét”, élet- és valószerűségét az adja, hogy az irracionálissal minden momentumban és minden helyszínen mint létezővel számol. S a tengelybe állított én, és Én irracionalitását épp így szabadjára engedi. (Istenét nem kell – Ő az egyetlen nem irracionális.)
Telitalálat volt, hogy Vida ezt az öreg H8-as kamerát választotta. Ha jó kezekbe kerülnek ezek a masinák, ezek még látják s láttatják azt is, mikről amúgy majdnem mindig lemaradunk. Halk szavú, átgondoltan fényképezett háromrészest forgatott vele szerzőnk. S jól tette, hogy a Fakusz három magányosságát választotta forgatókönyvnek. Jó ma azt hallani, hogy egy történet fele talán megmarad belőlünk, s hogy annak van valahol egy másik fele. Ha egyebe sincs, még akkor is.

Vida Gábor: Fakusz három magányossága. Magvető, Bp., 2005, 347 oldal