„Európai értékeket hozunk“
Beszélgetés Keresztury Tiborral, a stuttgarti magyar kulturális intézet igazgatójával
Hogy ha ezek az intézetek nincsenek, akkor tényleg nem tudom, hogy túl a nyomorúságos magyar politikán és külpolitikán mi marad, ami szervezett formában egy országot megjeleníthet. Tényleg nem tudom. Vannak legalább integratív helyek, ahol számtalan kapcsolat létrejöhet. Ha ezek megszűnnek, ezt a kapcsolatrendszert nem lehet újra megteremteni.
- 2008. február 22.
K
ét év telt el azóta, hogy a litera főszerkesztői székét – köztünk szólva, nem volt, és nincs is ilyen – a stuttgarti magyar kulturális intézet igazgatói székére cserélted. Félidőben vagy, talán megfelelő pillanat a mérlegelésre. Mire készültél, mit sikerült a tervekből megvalósítanod?
A folyamatosan szűkülő lehetőségekkel élve sikerült az elmúlt két évben újrapozicionálni ezt az intézményt. Le kellett menni az alapokig, át kellett gondolnunk, mit akarunk, kinek akarunk, és hogyan közvetíteni. Elég hamar megszülettek a teoretikus válaszok, ez a két év arról szólt, hogy ezeknek a praktikus következményeit szívós napi terepmunkával megvalósítsuk. Elég hamar kiderül, hogy nem egészen úgy van, ahogyan otthonról gondolni lehet, ülsz egy hintaszékben néha megszervezel egy programot, nézed a napsütötte égboltot, és hullik öledbe az euró. Ez nem ilyen sztori, hanem szívós, napi harc a közeg ellenében. Nagyon erősen megcsappant az érdeklődés a magyar kultúra iránt, persze, még mindig sokkal jobb a kultúra híre mondjuk a gazdaságénál, de ma már nem erősebb hívószó a „magyar” jelző a szlovénnél vagy az üzbégnél.
Az sejthető volt, hogy a vasfüggöny lebontásának nagy elbeszélése előbb-utóbb elhalványul. Követtünk-e el mi magyarok, különösebb hibákat, amik ezt a presztizsvesztést indokolják, vagy legalább is magyarázzák?
Azt gondolom, hogy nem, sőt, annyiban szerencsés is a helyzet, hogy 56 jubileuma megint komolyabb figyelemdózist gerjesztett. Az Európai Uniós tagsággal a magyar kultúra elvesztett valamit egzotikumából, a potenciális szponzorok, politikai támogatók fejében, nagyjából az van, hogy innentől kezdve nincs szükség extra támogatásra, Magyarország köztünk van. Ez okozta a természetes mentalitásváltást, ugyanakkor Berlinhez képest talán annyival föltétlenül szerencsésebb helyzetben vagyunk, hogy a tizenhárommilliós Baden-Württemberg tartományban negyvenezer magát magyarnak valló ember él. Ez persze nem azt jelenti, hogy azt gondolnám, azért vagyunk itt, hogy nekik szolgáltassunk kultúrműsort. A korábban említett irányváltás közönségváltást is jelentett, én a szerepemet kezdettől úgy értelmezem, hogy a kultúra iránt érdeklődő német közönséget kell elérnem, köztük is elsősorban a fiatalokat.
Milyen programok jelezték a szemléletváltást?
Számtalan példát tudnék mondani a közelmúltból, Palya Bea koncertjétől Ungváry Krisztián előadásán át az Esterházy Péter által megnyitott Nádler-kiállításig. Az a koncepcióm, hogy a jól bevált húzónevek támogatásával próbáljuk megmutatni, eladni az új, fiatal tehetségeket. Kényelmesen be lehetne rendezkedni, négy évet megtölteni azzal a néhány Németországban jól ismert nagynevű zongoristával, íróval, képzőművésszel. Ha mondjuk meghívunk egy olyan itt még kevésbé ismert nagyon tehetséges művészt, mint a most kiállító Baranyai Levente, akkor ezt próbáljuk úgy megszervezni, hogy az ne csak egy esemény legyen a sok közül, hanem épüljön köré olyan marketing, amelynek révén értesítjük azt a szakmai réteget, galériásokat, akik ennek a pályának a további népszerűsítésében, támogatásában potenciális partnereink lehetnek. A mi munkánk nem egyszerűen az, hogy kultúrházként programokat szervezzünk az intézet falain belül és kívül, hanem hogy az esemény lehetőleg elindítson valamiféle sikertörténetet a kiérkező művész német recepciójában. És ez az intézmény a maga minimális pénzügyi keretével, minimálisra csökkentett személyi állományával – abszolút a működőképesség határán - még mindig alkalmas. Ez nekem örömet okoz, mert értelmes ügyekben nagyokat lehet lépni, fontos dolgokat lehet közvetíteni. Azt kell, hogy mondjam, amikor kijöttem, ez az intézmény nem nagyon volt rajta Stuttgart kulturális térképén. Ez a helyzet mára megváltozott, szerencsére.
Hogyan kerestél új kapcsolatokat?
Járni, járni, járni kell mindenfelé, elmenni kiállításmegnyitókra, koncertekre, megismerkedni más intézmények vezetőivel, elhívni őket ide, megmutatni magunkat, rájuk telefonálni. Látnak egy ilyen estét, mint mondjuk az említett Palya Bea koncert, elcsodálkoznak, hogy itt ilyen programok vannak, és elkezdenek gondolkodni azon, hogy mit tudna ebből az általuk vezetett hely hasznosítani. Így lehet a szűkös költségvetésünket megtámogatni, én hozom a művészt, te fizeted a szállítást, útiköltséget, honort mondjuk.
Mennyire vagytok jelen a stuttgarti sajtóban?
A rég bevált kapcsolatok működnek, a bővítéshez egy új munkatárs kellene, aki csak ezzel foglalkozik, akár részmunkaidőben. Gondozná a honlapot, például. Ketten maradtunk az érdemi munkára. Újrapozicionáltuk az intézetet, most lehetne tovább építkezni. Itt van például a Bahnhof-projekt a Múzeumok Hosszú Éjszakáján, ami kiemelkedő jelentőségű az életünkben. Tényleg világszám. Talán, amikor Orsós a Times Square-en kitehette az 56-os óriásplakátot, az volt nagyobb dobás. Módunk nyílik rá, hogy egy éjszaka alatt garantált százezres közönséget érjünk el, a francia kulturális intézettel közösen. És nem mi kilincseltünk érte, hanem minket kerestek meg. Nagyon kéne a média segítsége, hogy ez igazán megszólaljon. Ha csak harminc új ember elkezd ide járni, már óriási dolog. Aztán a következő lépés volna Heidelberg, Tübingen, Freiburg. Az egyetemisták megszólítása.
Egy új koncepció jegyében kerültél ide, nagyjából egy időben a párizsi, brüsszeli, New York-i, pozsonyi intézetek vezetőivel, a lényege az volt, hogy a fogadó kultúra igényei, elvárásai felől próbáltok rátekinteni a magyar kulturális kínálatra. Hogyan lehet felmérni, artikulálni ezeket az elvárásokat?
Piszok nehezen. Olyan technikákkal lehet elébük menni, hogy például közös, német-magyar programokat szervezünk. Én nem úgy próbálom a magyar kultúrát közvetíteni, mintha valami egzotikus dolgot akarnék a német közönségre tukmálni. Ennek a szemléletnek vége van. Abból indulok ki, hogy akiket közvetítünk, európai értékeket hoznak létre. Ha mondjuk Závadát Ingo Schulzéval együtt léptetem fel, azt demonstrálom, hogy egyenrangú kulturális szereplőkről van szó. Az Ando Dromot is úgy adjuk el, mint egy különleges európai produkciót a közelgő, minden városban ünnepelt Európa-napon, a baden-württembergi Európa Centrummal közösen.
Ezek szerint egy szigorú, elfogulatlan, józan, európai tekintetet, szempontrendszert kellene rekonstruálnod.
Egyrészt kétségkívül ízlésbeli preferenciákról van szó. Nagyon nehéz volna pontosan definiálni, mitől tartok én magyar művészeket európai kontextusba illőknek. A dolog azért is bonyolult, mert kiváló művészek vannak, minden műfajban, akik valahogy mégsem tűnnek számomra a német kortárs diskurzusba integrálhatónak. És ez nem értékminősítés. Ezek megérzések inkább. Nagyon érdekes kérdés, érinti a multikulturalitás, a globalizáció problémáit. Én is csak most tanulom ezt a tekintetet. Itt volt például a Revisiting Memory programsorozata, a különböző kultúrákból érkező fotósok és írók közös munkája. Vagy a közelgő wiesbadeni Go East fesztivál, amire Fliegauf Benedeket hozzuk ki. Hogy az ő nehezebben fogyasztható, ezoterikusnak mondott munkái hogyan találkoznak majd a legújabb német filmes trendekkel, az nyilván előre elgondolhatatlan. Esetről-esetre, a konkrét példákból tanulunk. A hely kiválasztása is nagyon fontos. Hogy mondjuk a Balázs Elemér Groupot egy borospincéből átalakított, Németország-szerte frekventált jazzklubban léptessük-e fel, vidéken, egy faluban, teltházzal, négyszáz ember előtt, vagy a stuttgarti elit által látogatott helyen.
Értek meglepetések?
Nagy bukás még nem volt, de olykor tévedések árán kristályosodik ki a történet, és ami az érdekes, hogy soha nem lesz kész. Amikor majd elmegyek, jó esetben félúton leszünk. Tulajdonképpen a koncepciómtól függetlenül, hiszen nem állítom, hogy csak az lehet jó, hosszú távra nem nagyon lehet ezzel a négyéves forgással tervezni. Ugyanakkor innen üzenem, hogy akik az efféle intézményeket folyamatosan meg akarják szüntetni, bezárni vagy különféle irodákká alakítani, azok ne tegyék. Otthonról nem látszik eléggé ennek a jelentősége. Hogy ha ezek az intézetek nincsenek, akkor tényleg nem tudom, hogy túl a nyomorúságos magyar politikán és külpolitikán mi marad, ami szervezett formában egy országot megjeleníthet. Tényleg nem tudom. Vannak legalább integratív helyek, ahol számtalan kapcsolat létrejöhet. Ha ezek megszűnnek, ezt a kapcsolatrendszert nem lehet újra megteremteni. Ebben a polgári, konzervatív, erősen tekintélyelvű német közegben, ha nincs mögötted egy intézmény, ha az utcáról mész be, hogy van nekem egy fantasztikus magyar festőm, mutassuk be együtt, pillanatok alatt újra kint találod magad.
Végül engedj meg egy személyes kérdést. Nyilvánvaló, az eddig elmondottakból, hogy magadra, a személyes érdeklődésed megszabta tájékozódásra, írásra nem nagyon marad időd. Hogyan viseled ezt?
Abszolút frusztráció. Nem is föltétlenül az idő a probléma. Egy sokmilliós költségvetésű intézményt vezetni olyan típusú felelősség, ami nagyon nehézzé teszi az írói munkát. Amikor jelentéseket gyártasz szakmányban, nem tudsz a saját mondataidon gondolkodni. Az anyaggyűjtés időszaka ez, irgalmatlanul jó anyagok gyűlnek az államapparátus működését közelről megismerve. Olyan figuráim vannak... Vagy a történetek „a debreceni csávó megérkezik Európába”-témakörből. Hetek teltek el kínzó és rémületes autókeresésekkel a tízemeletes parkolóházban. Mire megtanulod, hogy a számot föl kéne írni. Áttelepíteni egy családot, elkezdeni egy életet. Megismerni a német hivatalos mentalitást. Teljes tolerancia, három lépés távolságból. És mégegyszer, a kimeríthetetlen tárház: a magyar államaparátus a maga elgyötört alakjaival...
Hozzászólás