Az irodalomról való beszédet az elmúlt században jelentős részt az önmagukat különböző műveken iskolázó, azokon saját tételeiket újradefiniáló irodalomelméleti irányzatok versengése határozta meg. A változó megközelítések által felosztott kommunikációs térben - az elméleti gondolkodás honi viszonyok között formateremtő és hagyományértelmező, erős gesztusainak megannyi jelentős „eredménye” mellett - az volt tapasztalható, hogy az értelmező és az értelmezett egymásra ható, kölcsönösséget tételező modelljeiben a megfigyelő javára billent el az egyensúly; az elkötelezett figyelem a homlokterébe vont „tárgyakat”, a műveket gyakran demonstrációs eszközökké „szelídítette”; a kérdések egyoldalú válaszokat hívtak elő. A sokrétegűvé sűrűsödött és tagolódott hagyományból az eltérő interpretációs nézőpontok más-más érvényességi kritériumok szerint rendszerezett értékskálákat jelöltek ki, az olvasás szerteágazó segédegyeneseit hozták létre. A világképi, hovatovább világnézeti változások „előterében” kialakuló rétegződés filozófiai kontrák és rekontrák párbajaként is közismerten leírható. Egyszerre zajlott le, megkockáztatható: paradox módon egymást feltételezve az egyén individualizálása és integrálása, institucionalizálása és instrumentalizálása. Tábor Ádám könyvében a tizenkilencedik századnak és annak huszadik századi leágazásainak antinihilista gondolkodóihoz visszanyúlva kísérli meg feltárni és helyre állítani az egyszeri, tehát örök ember égi és földi szituációját, de legalábbis körberajzolni a nyomát, amelybe, tudható, kétszer belelépni nem lehet, genealógiája, története mégis továbbmondható.

 

A két részre tagolható kötet első fele esszéisztikus alapvetés, írnánk azonnal – tévesen. Tábortól ugyanis épp a fogalmi megalapozás, ami távol áll. Persze meg is fordíthatjuk, mondhatjuk, hogy nagyon is közel, amennyiben annak hagyományával konfrontálódik. Esszéisztikus keretkijelölés történik tehát, a párbeszéd lehetőségeinek a felmutatása a Szellem és költészetben, symposion kezdődik, mindenekelőtt a „sokszorosított”, önmagát megszólító szerző és az általa vendégül látott „közeli barátok” részvételével. Mert Tábor gondolkodásának fókuszában a Nietzsche, Kierkegaard, Hölderlin, Dosztojevszkij, Sesztov és Freud nyomán újkori történetének dramaturgiai fordulópontjához érkezett Én áll, amely a könyv első lapjain tüstént szót is kér, hogyan másképp, mint költőhöz illőn: „Ezt az esszét ugyanazért írom, amiért verset írok. Minél tökéletesebb formában kifejezni, ezzel teljesebben megérteni, és – a kifejezés és megértés közös gyümölcseként – felszabadítani magam: egyetemesen dekódolható rejtjelrácsba fogni mindenek előtt engem érintő személyes problémát: saját magamból kiindulva minél komplikáltabb, lehetőleg az egész valóságot megkerülő úton érni vissza magamhoz.” Tábor szándékai arra irányulnak, hogy a logosz szellemében újra megnyissa azt a végtelen terű horizontot, amely az Én-Te viszony (Bubernál alapszó) meghatározó dimenziója, a magát ismételten, megkettőzöttségében egyszerre szétválasztó és teremtő szubjektum önértésének létszerkezete, és amelynek egyik legevidensebb létmódja a vers: „A lírai vers, mint önálló műfaj trubadúrkori születése (illetve részint ókori minták után történő feltámasztása) a vallás individualizálódásának legtisztább művészi lecsapódása – ahogyan a misztika a vallás individualizálódásának legtisztább vallási megjelenése. A misztika egyenrangúsítja a kifejezést a megértéssel. Csakhogy amíg a misztikus egy egyetemes, közösség-eleven második személyhez szól: Istenhez, addig a lírikus a csakis benne eleven második személyhez, aki a társadalom szekularizálódásának előrehaladtával egyre messzebb kerül e társadalom – új felekezetek, eszmék, ideológiák segítségével is mind akadozóbban megszólítható – tárgyiasuló-bálványosuló istenétől.” Tábor e szűk szekvenciájába élesen ragadja meg a modern ember, tehát a művészet státuszát, hogy aztán az ebből következő kérdések jeles válaszadóival közösen dekonstruálja a holtpontra jutott történetet, illetve utaljon annak alternativ, avantgárd ellenszólamaira is. Az említett Kierkegaard-tól a dialógus filozófusokon, Rosenzweigen és Baaderen át, azok magyar szellemi kortársaiig húzható íven mutatja be, újabb és újabb szögelési pontokból láttatja az individuum filozófiai alakváltozásait, elsődlegesen paradox „meghatározottságát”, amelyre eklatáns példái: a nietzschei Apollón-Dionüszosz ellentét, avagy komplementer együttállás, Kierkegaard három stádiuma vagy Sesztov, majd Szabó Lajos, Tábor Béla „antiteizmusa”. Voltaképp a személyiség – ezúttal nagyon is idézőjeles – fogalmának kimunkálási kísérleteit követhetjük nyomon.

 

Tábor könyvének második része pedig Ady, Vajda, Füst, Weöres, Rába és Tandori költészetét veszi sorra, de a fentiek szellemében olyképpen, hogy a filozófiai, a művészi és az életproblémák lüktető „információcseréje” zajlik, azaz a művek megértése sohasem csupán az „esztétikai” egy mozzanata; Tábor folyamatosan szemmel tartja az egzisztenciális kockázatokat is, vagyis a megértés a személy saját történetévé is válik; a személyesség átlelkesíti a teóriát, amely itt szigorúan elkülönböződik az ideológiától. Különösen izgalmas Tábor Ady-interpretációja, ami egy lehetséges Ady-revidivus nyitányának is beillik; mindenesetre felvet számtalan, eddig alig pedzett, a sztereotípiákká silányult Ady-olvasatokat üdítően szétfeszítő szempontot; az önmegszólító verstípus mélyáramú fejtegetései kiemelendők. De kiemelésekkel élhetünk az utóbbi évek recepciójában elvétve feltűnő Tandori esetében, ahogyan a Weöres-, a Füst- és a Vajda-szöveg is olyasmihez nyúl, amihez kevesen.

 

Tábor Ádám könyvének mindkét rétegében feltáró műveleteket hajt végre, és teszi ezt annyira magától értetődő bátorsággal és kíváncsisággal, amennyire töprengően és keresgélően. Önmagával és velünk beszélgetve.