„Lesen van a vakondok!”
Utazás a tizenhatos mélyére – Magvető-est; 2006. június 02. péntek 19.00
Kemény István Élőbeszéd című kötetét a friss Művészeti díjas Spiró György mutatta be. Spiró rendkívül komolyan vette feladatát. Felidézte azt a három alkalmat, amikor felfigyelt Keményre – elsőként Tábor Ádám hívta fel a költőre Spiró figyelmét, mint „nemzedékének legtehetségesebb tagjá”-ra; nyolc évvel ezelőtt Jugoszlávia megbombázása ellen szólalt fel egy versével; s a legfrissebb élmény: a Holmiban 2006. februárjában megjelent Ady-esszé.
- 2006. június 6.
Nem tartom magam csekély értelműnek (s medvebocsnak pláne nem), de mi tagadás, csütörtök délután azon kaptam magam, klasszikus medvenóta-formát öltenek kételyeim, ha a pénteki Magvető-estre gondolok. Így valahogy: Ismert irodalmi körökben az az általános nézet, hogy Esterházy – mint minden író (?) – szereti a focit… No, hát ez idáig nagyjából rendben is volna (nagyjából… de meghűlt agyvelőre hivatkozzék Micimackó), csakhogy jött a refrén: Minél inkább focizik, annál inkább… És minden zik-zikelés ellenére ezt a mondatot sehogy sem bírtam befejezni. Mi is van akkor, ha az író írásban focizik?
Nem biztos persze, hogy ez a legfontosabb kérdés a Magvető Kiadó könyvheti újdonságaival kapcsolatban, nyugtattam meg magam, de ha már a rendezvény Esterházy új könyvétől kölcsönözte címét, azt gondoltam, erre a kérdésre biztosan választ kapok majd.
Az Utazás a tizenhatos mélyére (vagyis a Magvető-est) a szokásos helyszínen – a Radnóti Színházban – és a szokásos időpontban zajlott – igaz, ez a szokásos időpont egy héttel megelőzte a megrendezésre idén később kerülő Ünnepi Könyvhetet. Bálint András, a színház igazgatója köszöntötte az egybegyűlteket, magát szerényen „beszélgetőpartner”-nek titulálva; s elsőként Boldizsár Ildikót, a kiadó főszerkesztőjét kérte meg, sorolja fel az idei újdonságokat.
Az ünnepélyes szavak után a továbbiakra inkább jellemző csipkelődő-baráti alaphangulatot azonnal sikerült megteremteni, Boldizsár Ildikó ugyanis kissé eufemisztikusan Esterházy Péter és Darvasi László focikönyvei kapcsán „közelgő nagy esemény”-ként utalt a futball világbajnokságra, mire Bálint András tettetett csodálkozással vágott közbe, csak nem valami ünnep közeleg-e – szó szót követett, Esterházy közreműködésével kisült, amennyiben a VB ünnep, úgy az olyan, mint egy születésnap: minden férfiak születésnapja. Hurrá.
Az újdonságok részletes bemutatása igazi születésnapos köszöntésével vette kezdetét: Poszler György 75. születésnapjára jelenik meg Ars poetica – ars teoretica címen válogatott tanulmányait tartalmazó kötete, s azt gondolom, külön ajándék lehet az irodalomtörténész számára, hogy a Mestereknek önálló fejezetet szentelő, közel ezer oldalas könyvet egy tanítvány, Boldizsár Ildikó szerkesztette.
A tanár úr szavait a végtelenségig elhallgattuk volna – jó érzékkel meg is előzött minden kérdést, de le is tudta kerekíteni monológját, s a felköszöntése utáni pillanatnyi áhítatos csend, amelyben hallani lehetett a kinti eső dobolását, szinte észrevétlenül támogatta meg az est koreográfiáját. A líra következett.
Kemény István Élőbeszéd című kötetét a friss Művészeti díjas Spiró György mutatta be. Spiró rendkívül komolyan vette feladatát. Felidézte azt a három alkalmat, amikor felfigyelt Keményre – elsőként Tábor Ádám hívta fel a költőre Spiró figyelmét, mint „nemzedékének legtehetségesebb tagjá”-ra; nyolc évvel ezelőtt Jugoszlávia megbombázása ellen szólalt fel egy versével; s a legfrissebb élmény: a Holmiban 2006. februárjában megjelent Ady-esszé. Kötetéről és költészetéről szólva hasonlóképp 
akkurátusan összeszedett vázlatpontokat sejthetett a hallgató: „Hogyan lehet nem szentimentális Kosztolányit és nem romantikus Adyt írni?” – tette fel a kérdést Spiró, és biztosak lehettünk afelől, ő már tudja a választ. A beavatás kezdetét is vette: Spiró felolvasott a Káin-versekből és rávilágított Az ős Kajánnal való rokonságra; hatalmas látomások, kibontott képek – de szándékos nyelvi „lestilizálás”. Mikor Spiró ott tart, hogy az Epilógus című versből Radnótit lehet kihallani, a hátsó sorokból előre szólnak: nem lehet hallani! – s a lélegzetelállítóan pontos előadásnak sértődötten vége szakad, nincs vacakolás a mikrofonnal, duzzogás van. Kár.
akkurátusan összeszedett vázlatpontokat sejthetett a hallgató: „Hogyan lehet nem szentimentális Kosztolányit és nem romantikus Adyt írni?” – tette fel a kérdést Spiró, és biztosak lehettünk afelől, ő már tudja a választ. A beavatás kezdetét is vette: Spiró felolvasott a Káin-versekből és rávilágított Az ős Kajánnal való rokonságra; hatalmas látomások, kibontott képek – de szándékos nyelvi „lestilizálás”. Mikor Spiró ott tart, hogy az Epilógus című versből Radnótit lehet kihallani, a hátsó sorokból előre szólnak: nem lehet hallani! – s a lélegzetelállítóan pontos előadásnak sértődötten vége szakad, nincs vacakolás a mikrofonnal, duzzogás van. Kár.
Kemény felolvas, azon a majdnem-gyerekhangon, ami e fényektől, ízektől, jelzőktől megfosztott „lestilizált” lírát hitelessé teszi; öröm, hogy Kemény elsőkötetes a Magvetőnél – és torokszorító a kétszer kettő bizonytalansága.
Kovács András Ferenc személyesen nem volt jelen az esten, Hazatérés Hellászból című kötetét Poszler György méltatta. A kötet tisztelgés az alexandriai görög költő, Konsztantinosz P. Kavafisz (1863–1933) szelleme és rejtélyes életműve előtt – KAF-ra jellemző módon a rejtélyek számát szaporítva, hiszen – ahogy Poszler György óvatosan fogalmazott – „filológiailag nincs felülvizsgálva” az a Kavafisz életrajz, ami a kötet végén található. Bálint András két verset olvasott fel a Kavafisz-átiratokból (Achilleusz a máglyán, Hermész szobra a fényben); ez esetben többek közt Homéroszt és Rilkét lehet kihallani a verssorok közül.
Spiró György csapott le az adódó szóviccre: igazi KAFAVISZokat hallottunk.
Rakovszky Zsuzsa szintén nem tudott megjelenni a rendezvényen; költészetéről Boldizsár Ildikó szólt értékelő szavakat (kiemelve szerepverseinek sokszínűségét), hiszen most megjelenő Visszaút az időben című kötete hat vers kivételével az egész költői életművet tartalmazza, valamint Téli napforduló címen egy új ciklust is.
Talán nem véletlen, hogy huszonnégy év verstermése közül Szávai Viktória színművész is egy szerepverset választott ki, a Narkomán címűt, s azt adta elő.
Beszámolóm itt fordulópontjához érkezett. Nem csak azért, mert az est felépítéséből következően a próza kerül terítékre… Vallanom kell. Hm. Hát persze, hogy szó sincs csekély értelmű medvebocsról. Nő vagyok. És (ez lehet az oka!) ha az irodalom focizik, zik-zik, minél inkább focizik, hát… az engem annál kevésbé érdekel. Bocs.
Legalábbis ezt gondoltam csütörtökön, amikor készültem… Igen, már a kezemben volt többek közt Darvasi László A titokzatos világválogatott című publicisztika-kötete – el is olvastam a fülön, hogy e kötet „a magyar irodalom nagy sportkönyvei mellé sorakozik” és aggodalommal konstatáltam, milyen impozáns a névsor: Mándy, Ottlik, Mészöly, Zelk Zoltán... Meg hát olvastam én is olyanról, hogy például Fradi-szív. Hogy van olyan. És én el is tudom képzelni, hogy van olyan, csak valahogy… na szóval nem az én világom.
Legalábbis ezt gondoltam csütörtökön, amikor készültem… Igen, már a kezemben volt többek közt Darvasi László A titokzatos világválogatott című publicisztika-kötete – el is olvastam a fülön, hogy e kötet „a magyar irodalom nagy sportkönyvei mellé sorakozik” és aggodalommal konstatáltam, milyen impozáns a névsor: Mándy, Ottlik, Mészöly, Zelk Zoltán... Meg hát olvastam én is olyanról, hogy például Fradi-szív. Hogy van olyan. És én el is tudom képzelni, hogy van olyan, csak valahogy… na szóval nem az én világom.
A fül azt is mondja: „foci ide, futball oda, labda a gólvonalon túlra vagy a kapufa mellé: hús-vér prózaíró könyvét tartjuk a kezünkben.”
Hogy ez mennyire igaz – bevallom ezt is, most már mindegy –, arról csak péntek este győződtem meg. Darvasi már az anekdotáival sziporkázott, nem beszélve szóváltásaikról Esterházyval (aki szerint a kapus – Darvasi az volt – nem is futballista) – de mikor felolvasta A nyelvészeti konferencia című írását, nemre s korra való tekintet nélkül mindahányan dőltünk a nevetéstől.
Anekdotákkal Tóth Krisztina is megörvendeztette a közönséget. Például elmesélte, hogy Londonban milyen körülmények között értesült arról, hogy egy magyar nő, bizonyos Tóth Krisztina körözés alatt áll – a nő ráadásul egy napon született a költőnővel. Igen – kérdezte Esterházy – és milyen novellákat ír? A „mi Tóth Krisztinánk” ugyanis idén Vonalkód című elbeszéléskötetével okoz meglepetést az olvasóknak.
A Vonalkód történetei nem csak a „vonalas” alcímeknek (Határvonal,
Irányvonal, Útvonal, Életvonal stb.) köszönhetően tartoznak össze – Tóth Krisztina látásmódja, ahogyan a világot érzékeli és elmesélhetővé teszi, költőként és prózaíróként is egyedi és összetéveszthetetlen.
Irányvonal, Útvonal, Életvonal stb.) köszönhetően tartoznak össze – Tóth Krisztina látásmódja, ahogyan a világot érzékeli és elmesélhetővé teszi, költőként és prózaíróként is egyedi és összetéveszthetetlen.
Szeretek táncolni (Záróvonal)
című novellájában a kecskét Micinek hívták, a szereplők pedig meglepően csúnya szavakat használtak – de úgy tűnt, ezen nem ütközik meg senki. A közönség jó kedvre volt hangolva.
Esterházy Péter focikönyve már a megjelenése előtt méltató kritikákat kapott német és angol nyelven. Esterházy azonban nem hagyta, hogy Bálint András magyarul méltassa vagy akár csak kérdezzen tőle: ő maga tért még vissza Tóth Krisztina kötetének méltatására, kiemelve, milyen ritka, hogy valaki lírában és prózában is azonos minőségben tudjon alkotni. Szavai különös értelmet nyertek, mikor Bálint András felolvasta Esterházy Péter „vers-életműve” ötven százalékát… (Megtalálható az Utazás a tizenhatos mélyére 60. oldalán.)
A 75 éves Poszler György után Esterházy is kapott egy üveg bort – 76-ból. Ekkor jelent meg ugyanis, harminc éve, a Magvető Kiadónál a Fancsikó és Pinta.
El kell mondanom még valamit. Tudom, hogy ez valami iszonytatóan alapvető, de mégis: meg akartam érteni, mi az a les. Meg is kérdeztem egy barátomat – válaszát nem tudnám idézni –; határtalan lelkesedéséből nem azt értettem meg, mi az a les, hanem azt, mi az a foci.
De a helyzet az, hogy – ajánlom Tóth Kriszta figyelmébe! vagy inkább nyelvészeti konferencia anyagának? – „egyvonalas les” eltörlése ide, meg „vonalbíró” oda, az irodalomban az a jó, hogy korra, nemre meg annyi minden másra való tekintet nélkül önfeledten lehet hahotázni, ha teszem azt Esterházy Péterrel utazik az ember a tizenhatos mélyére, és ott elhangzik a mondat: „Lesen van a vakondok!”
(A Magvető Kiadó könyvheti kínálatában jelenik meg a Szép versek 2006, a Körkép 2006 és a Rivalda 2005-2006 antológia, amelyek az elmúlt év líra-, próza- és drámai terméséről adnak átfogó képet.)
Hozzászólás