hirdetés

„Milyen ország ez? / milyen az arca?” (E. P.)

Botrány. Ez a szó jut eszembe, bocsássa meg az Isten, de ez. Nézem a híradót, napra nap, nem mindig, csak ha épp úgy adódik, hol itt, hol ott. Amikor megtörtént az (skandalum, fájdalom: halál), akkor kicsit jobban, és hiába tudtam, hogy így lesz, mégis néztem, kapcsolgattam, és vártam, dühöngtem, hogy nem, hogy miért nem. Közben persze arra is gondoltam, hogy talán jó, hogy nem, hogy nektek nem, nektek ne legyen meg az ő halála, nem kell, nem való!
hirdetés

De zavart. Mégis, ha nem is nektek, de vannak, akiknek joguk van tudni! Szóval zavart, hogy miért nem adott hírt egyetlen csatorna sem arról*, hogy Balassa Péter meghalt, hogy meghalt az az ember, aki egy ország értelmiségének, gondolkodó felének szellemi arcát formálta, aki ezrek mestere volt (és ez nem kamu, tessék elővenni a személyi kalkulátort, ha osztunk-szorzunk, akkor is keveset mondok), aki... Nem magyarázom, minek, ez tudható, olyan, mint az egyszeregy. Hogy a tanítványok és tisztelők közül nem mindenki értesült (az egyszerű olvasókról ne is beszéljünk), vagy csak később, esetleg a véletlen folytán... Annak más oka is lehet, mondanánk, a fájdalom, a szemérem, hogy megőrződjön a személyesség és intimitás, még ott és akkor is..., hogy olcsó hírműsorok szlogenjei, híg és hatásvadász médiaszólamok ne érjék. Hogy ne kísérje senki azon az utolsó (?) úton, akinek nincs hozzá köze, ne kattogják túl a fotóapparátok az amúgy is billenékeny csendet, ne harsánykodjanak szorgos stábok a hant felett... Lehet. De másik részről - ahol a fentebbi szempontok, nem hiszem, hogy nyomtak a latban bármit is - a tisztességadásnak megvannak a kötelező formái, és egyáltalán a tiszteletnek még a médiumok számára is. Merthogy elkövethető egy olyan bornírtság valakivel még életében, hogy az inzertben a neve alá szakavatottak benyomják, hogy "esztétikus", sőt megbocsátható (talán, mert mit várunk), de hogy tudomást sem vesznek róla, semmiként kezelik, hogy nyom sem, jel sem - tisztelet adassék a ritka kivételnek -, hát az botrány.
     És botrány az is, ha egy vezető kulturális lap (Magyar Narancs) nekrológ gyanánt egy állítólagos régi baráttól (Bán Zoltán András) olyan cikket közöl, amely a közölt írást jegyző irodalmár énregényének lehetne satnya fejezete csupán, majd az az olvasói levél, amely kifogásolja - többekkel egyetértésben - ama cikknek felháborító közönyét és flegmaságát, valahogyan - felteszem - eltűnik az elektronikus posta útvesztőjében... (Gondolom, tényleg csak a technika ördöge és a dolgok véletlen egybe nem esése révén maradt el ez idáig a közlés, vagy egyszerűen nem volt hely?) Ám ha ott nem, itt íme a levél, ajánlom figyelmébe mindenkinek, érintetteknek és azoknak, akiket az efféle még bánt, emberségből például...:
     
     "Hogyan ne szülessék nekrológ
     
     Olvasok egy háromnegyed oldalnyi cikket egy emberről. Egy ún. számító kult. lapban. Magának a kult. rovatvezetőnek a tollából - a szívéből nem is olvashatnám, mert az nincs neki. Tessék csak végigbetűzni a sorokat: nem látunk mást, csak a rovatvezetőt. A cím szürke-színtelen, mintha nem egy lélek- és korszak-meghatározó, karizmatikus személyiségtől búcsúznánk, aki - fájdalom - már nincs közöttünk, hanem egy bv-jelentés első sorát futná át közönyös szemünk. X. halott.
     Ezután következik a rovatvezető számos gyermekkori élménye. Saját. Magáról. Pedig olykor egy magányosgyerek-kori baráttól - alkalomadtán és alkalmasint - sokkal többet kaphatunk, mint teszem azt a szüleinktől vagy a tanárainktól, egész életünkre - és hálásak is lehetünk ezért. Általában legalábbis.
     Susog-e a sorokból szomorúság, veszteségérzés, hiányfájdalom? Nem susog. Még csak nem is igazi nekrológ. Nem érteni, egyáltalán miért született meg ez az írás. Se tisztelet, se érzés, sem pedig mesélő emlékezet az "itt élt és gondolkodott közöttünk"-ről nincs a soraiban. Át- meg áttünedezik a szóközökön, hogy a rovatvezető képtelen elfeledni a felnőttkori "barátságtalanságot", inkább elfedi, miért is szakadtak el ők egymástól. Képtelen elhallgatni a sérelmeit: még mindig - aktív élőben - azt "emlegeti", hogy az immáron szótlan semmibe távozó annó dacumál nem lengetett kalapot előtte egyik-másik (össze)kerülésük alkalmával. Néhányan még emlékezünk: megvolt rá a jó oka.
     "A felek", írja a rovatvezető - ám csupán a maga felére összpontosít. Mindvégig. (Ráadásul körtáncot lejt korán szerzett műveltségét kinyilvánítván - alig bírja ki, hogy ne ovációzzon fölötte, magadicsérőn.) Vérfagyasztó szenvtelenséggel kijelenthetjük: B. Z. A. grafonán.
     Egyben azonban teljesen igaza van. NEM NEKI kellett volna megírnia - az egész cikket sem. Máskor sem. Csupán MÁSNAK.
     Takács Viola"

     
     Rossz és illetéktelen ilyeneket szóvá tenni, mert nem kéne. Mert nem így kéne lenni semminek. De kész, vége, a helyzet nem javítható. Ilyen ország ez, ilyen az arca...
     Nyugodjon (éljen, legyen - ott és itt) békében Balassa Péter!
     
     
     * Szeretném itt jelezni, hogy a jelentős napilapokban már másnap olvashatóak voltak az első búcsúk, és példás az Élet és Irodalom két szép blokkja is, valamint a hírt becsülettel közlő Magyar Rádió Irodalmi Osztályának róla-neki szóló műsora (hangsúlyozom, csak a hír-adásról beszélek és hozzáteszem azt is, hogy elnézést azoktól, akiknek nem jutott tudomásomra hasonló gesztusa).
     
     

Nagy Gabriella

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.