Csaplár Vilmos író, forgatókönyvíró 1947. június 29-én született Újpesten. Bódy Gábor Nárcisz és Psyché című filmjének forgatókönyvírója, egykor az Új Tükör szerkesztője, később A Lap főszerkesztője, egy ideig a Demokratikus Charta szóvivője volt. Elbeszélések, regények, ksiregények és számos forgatókönyv alkotója. Jelenleg a Szépírók Társaságának elnöke.
 

(fotók: Györe Gabriella)

Nem csak a térben, hanem időben is nagyon fontos számodra, hogy a személyes auráját megismerd a helynek, ahol vagy. De itt a személyes életteredben, mintha irtóznál attól, hogy ezek tárgyias formában nagyon-nagyon körülvegyenek. Mármint az emlékek egyáltalán. Itt a tér inkább már-már puritánnak nevezhető ritkasággal vesz körül.
 
Csaplár Vilmos: Igen, minden a „helyén” van. Ha belül nagy a rendetlenség, jól jön kívül a rend. A nyugalmam feltétele az átláthatóság. Másrészt ez biztos neveltetés kérdése is, ami olyan, mint a ruha, azzal a különbséggel, hogy nem veheted le. Rendszerspecifikus lények vagyunk. Amit kiskorunkban belénk építettek, velünk együtt nő.
 

Ha elfoglalsz egy helyet valahol, azt jelenti, hogy nagyon alaposan bejárod térben és időben.

 

Cs. V.: Valóban van itt fönn a Svábhegyen egy „falusi” életem, ha erre gondolsz. Annak ellenére, hogy ez itt Budapest, mégis külön világ. „Falubeliekkel”, helyi kocsmákkal, amelyekben egészen más kapcsolatokat építek ki, mint „lent”. Persze az ilyen kapcsolatrendszer elég gyorsan szűkül, mert a kocsmázókra érvényes a holland mondás: az ivós ember olyan, mint a krumpli - a java a föld alatt van. Az ivós emberekkel a kocsmák is eltűnnek, nincs, aki eltartsa őket. És eltűnnek a régi helyi lakosok, iparos emberek, akiket ismertem, akik gyakorlati dolgokban segítettek nekem, és jókat lehetett beszélgetni velük a környék múltjáról.
 

Gyerekkorodban, Újpesten is ilyen sétálós ember voltál?
 
CS. V: Kezdetben csak átnéztem a hegyekre a Duna partjáról. Tíz éves koromban a húsvéti locsolási „bevételemet” a szüleim kipótolták, kaphattam egy biciklit, de mivel drága volt, és nem akarták, hogy kinőjjem, rögtön egy felnőtt méretű 28-ast, ráadásul férfi lévén férfit. A nyeregből nem értem el a pedált, inogtam a váz fölött. Így jártam udvarolni, de már „gyalogosan” is több szerelmen túl voltam. Például azért mentem el ministránsnak, azért rohantam a hajnali misére, hogy annak a lánynak az álla alá tarthassam a tálat, akibe szerelmes voltam. Újpesten a „kistemplomban”. Persze a bicikli másfajta kalandok eszköze is lett. Végre átjárhattam Budára. Rápattantam, áthajtottam az „összekötő vasúti hídon”, s átszelve a kikötőt, a Szunyog-szigetet, a Nagyduna-ágat,  a Római partra érkeztem. Budakalásznál elhagytam a fővárost, nem emlékszem, milyen helyeket és távolságokat jártam be. Néha megálltam, és arra gondoltam, senki se tudja, éppen most hol vagyok. Este megkérdezte anyám, hogy hol jártam. „Sehol”, feleltem. Ez a titok lehetett az élvezet belseje.
 

Biztos vannak bevett útvonalaid. Amikor ezeket bejárod, a figyelmedet megőrzöd a részletek iránt? Vagy ezek belső, meditatív jellegű séták?

 

CS. V: Többféle séta van. Az egyik, ha feljön valaki hozzám vagy találkozunk és kimegyünk. Akkor a beszélgetéshez csak háttér az, ahol járunk. Más a magányos séta, a futás, a sok oxigén betódul a vérbe, az agyba, elszabadulnak a gondolataim. Nem mindegy, hol futok. Völgy, vidék, hegyek, felhők, ezek számítanak. Ha sokáig dolgozom, és nem tudok aludni, akkor meg éppenséggel „kifutok” a gondolataimból, hogy másnap újra tudjak írni. Furcsa állapot ez. El kell szakadni, mégse szabad elszakadni. Egyáltalán nem mindegy, hogy a lelkiállapotommal és a szükségleteimmel összhangzik-e a hely, amelyen keresztülrohanok. Bambergben, ahol egy ösztöndíj jóvoltából egy évet töltöttem el, éjszakánként 2-3 órás sétákat tettem, a külvárosban, ahol nappal sose jártam. Bementem egy kocsmába, ahová tudtam, hogy az életben nem megyek be még egyszer, el sem találnék újra. Bent voltam öt percig, fölhajtottam egy sört vagy valami rövidet, belenéztem valaki szemébe, akiről tudtam, hogy sohase láttam még, és sohase fogom látni, aztán mentem tovább. Valószínűleg a lényeg egy érzés előidézése, ami néha ismeretlen helyen jön össze, máskor éppen azáltal, hogy ismerősökkel találkozom, kocsmákban biztosan. De mivel nem akarok a krumpli javához tartozni, szüneteket tartok. Ha azt érzem, azért iszom ma, mert tegnap is ittam, abbahagyom. Egy szokás lelketlen, üres ismétlése nem tesz jót a másnapi munkának se. Viszont a mámor kell, mindig. A lét mámor és mámorszomj. Az elégséges mámort ilyenkor a sportolásból préselem ki.
 
Gyerekkorodban barátkozós típus voltál? Ahogy a sétálásról és a biciklizésről beszélsz, magányos alaknak tűnsz.  
 
CS: V: Voltak barátaim, sőt olykor együtt bicikliztünk, de leginkább az elosonásokra emlékszem, amikor senki nem tudta, hol vagyok. Magányos alaknak születtem, aki az élet kényszerének engedve kénytelen barátkozni. Na, ez az, ami nem igaz, de úgy nem, hogy közben igen. Végig tudom mondani általános iskolás koromtól a „legjobb” barátaimat, szoros, létező, működő barátságok voltak. És harcostársak. Például együtt küzdöttünk a szomszéd utcabeliek ellen, fakardokkal. Az általános iskolában jó, sőt kitűnő tanuló voltam, ami egyszerre jelentett elszigeteltséget és népszerűséget. Aztán mikor eljött az idő, átmentem az Április 4- tér másik oldalán álló gimnáziumba, s tudatosan elhatároztam, hogy népszerű leszek. Annyira sikerült, hogy az osztályfőnök jóváhagyásával kisztitkárnak választottak. E funkcióm nem sokáig tartott, a gyűléseken a padokon ültünk, és a tanárokat gúnyoltuk. Leváltottak. Nem voltam annyi ideig kisztitkár, amennyi a későbbi milliárdossághoz kellett volna. De így legalább az osztálytársaimmal szabadabban barátkozhattam. Szokták mondani, hogy „a barátság”. Szerintem ez a fogalom olyan, mint a gyümölcs. Barátság nincs, csak különféle barátságok vannak, amelyek mind másképp fontosak. Életem nehéz periódusaiban, amikor valamibe kapaszkodnom kellett, a sokféle barát hálóként tartott.
 
Milyen meghatározó irodalmi: könyvbéli és/vagy személyes hatások értek?

 

Cs. V.: Goethe gondolatával szólva, az ember megszületik, és attól fogva hatni kezdenek rá a dolgok. Sőt, tudósaink bebizonyították, hogy már előtte is, ezt sajnos Goethe még nem tudhatta.

---

A barátságnak két talppontja van. Az egyik a nyíltság, a másik a hűség. Odafigyelsz az emberekre, akiket a barátaidnak tartasz, még akkor is, ha ők valamilyen oknál fogva távolabb kerülnek tőled? Amennyire ismerünk, igen, de arra vagyunk kíváncsiak, te hogy látod magad.

 

CS. V: Amit én bentről, a saját szemszögemből látok az az, hogy nekem a másik ember fontos, odafigyelek rá. Ezért tudok teljesen idegen, új közegekben, még alkohol nélkül is, beszélgetni. Valószínűleg ezért sikerült a három tényregényt (Pénzt, de sokat! Kurva vagyok, Zsidó vagyok Magyarországon) is megírnom. Kíváncsi voltam, és az alanyaimat sikerült megnyitnom. Az egyik annyira magáénak érezte a könyvet, melynek modellje volt, hogy azt terjesztette, ő írta. Betörtek hozzá, és megírták a bulvárlapok, hogy betörtek a híres írónőhöz. Hoppá, kérdezték az ismerőseim, a Csaplár Vilmos csak álnév, az igazi neved B. Kati? …Ugyanakkor nem szeretem, ha bárkivel rendszeresen találkozgatnom kell, egymáshoz átjárni, naponta, hetente. Nekem a barátság „másra kell”. Vannak lovagi barátságok, nagy távolságokon és időkön átívelők. Az is beszámít, hogy nem vagyok rivalizáló típus. Számomra a barát sose versenytárs. Ez így volt a csajozásnál is. Van olyan baráttípus, akit felizgat az, hogy elcsábítsa a másik nőjét. Ha valakinek sikere van, nem érzem, hogy attól nekem kevesebb lesz. Azért is örülök, hogy író vagyok, mert így, ha akarom, kimaradhatok a rivalizálás, a nyomakodás, a versengés, és a hatalmi játszmák köréből. A „civil” életben nem lehet ezt akarni, mert elpusztulsz. Íróként meg lám, élek. Néha sikereim is vannak. Gyanakvással szemlélem az olyan írókat, akik írásaikban fennkölt értékrendet kérnek számon a világon, praktikusan pedig túlságosan is „életrevalók”.
 

Ezt hogy egyezteted össze azzal, hogy örülsz a másik létének? Meg például a Szépírók Társasága elnökségével. 
 
Cs. V.: Hagyjuk! Íróként már jó ideje nem szeretem az „én”-t, mármint leírni úgy, hogy az tényleg én vagyok, most meg egyfolytában magamról beszélek. Kiugrott a vállam, itt ülök a lakásomba bezárkózva két hete, fél kézzel, ezért beszédesebb vagyok. Régen sokkal jobban izgatott az egyes szám első személy, mint manapság izgatna két egészséges vállal.
 
Annyira, hogy az egyik könyvednek a címe is ez: ÉN.
 
CS. V: Ez volt a csúcspont/mélypont. Ezután kezdett fordulni a dolog, ami nem azt jelenti, hogy nincs személyiség, de feloldódik történetekben. A sok-sok személyiség feloldódik együtt. Mivel most már tömegessé vált a felismerés, hogy a világ nem örök, egyre erőteljesebben tudatosul bennünk nemcsak az, hogy mi meg fogunk halni, hanem, hogy a világunk, a jövő, a halhatatlanság is meg fog. Alkalmazkodunk. Az individuum átstruktúrálódik. Meg kell szeretnem, legalábbis meg kell szoknom azokat a dolgokat, amelyektől az egykori személyiségem elzárkózott. Sőt, még ma is elzárkózik, mert semmi nem múlik el, ami elkezdődött. Tehát a világkép döntő megváltozása miatt mi a kettősség emberei vagyunk, küszöbkorban élünk. Én például rendszeresen úgy nevezem magam, hogy művelt, babonás ember.
 

A prózádra nézve hogyan látod ezeknek az elmozdulásoknak, hangsúlyváltásoknak a konzekvenciáit?
 
Cs. V.: Rettenes kérdés. Egyfelől áradozni lenne kedvem, hogy így meg úgy. Csakhogy az, amit az író mond, munkahipotézis. Ha beugratják, és beszélni kezd, később megkérdezhetik, hogy ezt és ezt mondta, aztán meg amazt. Mi az igazság tehát? „Gondolta a fene!” írta Arany János. Pedig gondolta. Valamijével. Nem azzal, amivel én most például erre a kérdésre válaszolnék.
 
Elég fiatalon, már a hetvenes években kinn voltál Amerikában. Milyen volt?

 

CS. V: Amikor leszálltam a repülőgépről, egy város (Manhattan) sziluettjét láttam életemben először, mégis nagyon ahhoz hasonló érzés fogott el, mint amikor olyan helyre érkezünk, ahol már jártunk. Ott lenni, ahol vagyok, eleve nehéz nekem. A jelen csak zűrzavaros átmenet, a múlt kötelező előzménye. Ezért lettem író, a múlt idő a titkos szerelmem, minden vágyam rá irányul. Egy olyan helyen ott lenni, ahol képzeletben annyit voltam, amennyivel a valóság soha nem érhet föl, de valóságként mégis brutálisan beható, bájosan csábító, őrületes volt számomra huszonévesen. Például azért, mert olyan ország valóságából jött a képzeletem „haza” (gyerekkoromban a Hudson, a Chevrolet, a Ford autógyárakkal leveleztem prospektusokért meg jelvényekért), ahol a rendőrök bármikor bevihettek, és levághatták a hajamat. Tehát utólag logikusnak látszik, hogy a fogadásokon odaálltam az asztalhoz, kipattantottam a rugós késemet, és azzal szedegettem. Úsztam az állítólag sziklás medrű Iowa folyóban, mely már több delikvensnek fölszakította a hasát, késő ősszel jéghideg tavakban, amitől vendéglátóim frászt kaptak. Orbán Ottó, aki egy-két évvel utánam ment ki ugyanerre az ösztöndíjra, egy versében megírta, micsoda iszonyatos figuraként emlékeztek vissza rám.
 

Az egy pillanatig sem volt megfontolás tárgya, hogy ne gyere haza?

 

CS.V.: A kommunizmusban az emberbe belenevelték az extra- provincialitást. Mi vagyunk a legfejlettebbek, miközben nem voltunk azok. Belecsúsztunk a Sztálinék által a második világháború után kihasított világba, ezért bennünk ez a szuperprovincialitás élt. Amikor már a nyugati nemzedéktársaim össze-vissza cikáztak a világban, én nem voltam képes elszakadni attól az illuziótól, hogy ott kell élni és meghalni, ahova születtél. Az előző évben egy Galgahévíz nevű faluban laktam, hihetetlen körülmények között, egy termelőszövetkezeti „vendégszobában”, priccsen aludtam, még asztalt is nagy nehézségek árán sikerült szereznem. Egy év múlva egy Ford Mustangon száguldoztam Amerikában, s amikor arról volt szó, hogy hazajöjjek vagy sem, mi jutott eszembe? A galgahévízi szagok, a priccs. A közösségi provincialitásnak és az egyénileg kihordott fellengzős kisszerűségnek a keveréke hozott haza. Nem a nyelv. Elképzeltem magam Amerikában, miközben ott voltam, hogy milyennek képzeltem előzőleg magam Amerikában, mikor még itthon voltam. Túldeterminált élmény volt, nem bírható ki sokáig. Ott már akkor olyan fokra fejlődött a kozmetika, hogy le tudták nullázni az összes testszagot, beleértve a női hüvelyszagot is, mindent, és lehetett „saját” illatokat kapni. A biológiai fogódzkodóimra nem számíthattam, kulturálisan is totálisan másként működtek az emberek. Ha átöleltem egy amerikai lányt, kerestem a hátán a felhúzót.
 
Mikor hazajöttél, megváltozott a viszonyod ehhez az országhoz?
 
CS. V.: Folytatódott a már Amerika előtt „megváltozott” viszonyom. Nem alakultam senki mássá fél év alatt, bár időlegesen lett egy enyhe akcentusom. Később, a nyolcvanas években, amikor családi okokból több részletben éveket töltöttem Hollandiában, érdekes élményen estem át. Elkezdtem érezni, hogy hozzájuk képest olyan vagyok, mint amilyeneket én itthon utálok. Nincs irgalom, nem bújhatsz ki a haza öleléséből.

 

 

A magyar történelem, ezen belül a Reformkor visszatér az írásaidban. Ehhez a motívumhoz való ragaszkodás bizonyos értelemben egy generációt jellemez. Most írtál egy friss esszét '56-ról, abban is nagy hangsúllyal feltűnik az említett időszak. Azért ez több, mint a Kádár-kor „ölelése”, nem?
 
CS. V.: A magyar történelemhez való viszony és a Reformkor nem hiszem, hogy nemzedékhez köthető. A nemzedék szót nem szeretem, szerintem csak az állattanban létezik, de tény, hogy abból a provincialitásból, amiről beszéltem, következik egyfajta viszony a történelmünkhöz. Épp ebből törtem ki. A Vadregény című regényem főhőse angol, Az Igazságos Kádár Jánosban, A fasírtból az állat című esszémben, amire céloztok, úgy beszélem el a dolgokat, mintha az olvasóm azt se tudná, hol van Magyarország. Az Igazságos esetében talán ez a siker egyik titka. Sokan szeretnék kívülről szemlélgetni a múltat, ha nem is egészen úgy, mint egy Galapagos-szigetek-i bennszülött. Az egészen fiataloknak pedig kifejezetten jól jön, hogy valaki „töviről-hegyire” mesél.

 

Kevés író csinálja azt, amit Te, hogy ezeket a kérdéseket nem pusztán a prózai munkákban próbálja feldolgozni, hanem nekifog olyan kérdéseknek, amelyek tele vannak olyan evidenciának vélt ítéletekkel, amelyektől azt megtisztítani nagy erőfeszítést kíván. Ez az erőfeszítés sosem hiányzik Belőled.
 
Cs. V.: Szerintem ez szokás a magyar íróknál. Én a magyar történelem hátterét és a világtörténelmi hátteret úgy fogom föl, hogy közben a történetből jókedvű és egészséges távlatok is felszínre kerüljenek. Nem biztos, hogy a magyar történelmet csak így meg így lehet olvasni. Nem biztos, hogy minden történetnek a végén van a tanulsága. És egyáltalán, hol a vége? Regényírás közben keletkeznek olyan gondolatok, amelyek zavarják az írást, mert amikor valami elindul, gyakran később is, még minden összefügg mindennel, csak aztán válnak szét bennem a szövegek műfajokká. Ahogy az is számít, mikor kelsz, mit eszel, nyilvánvalóan az is számít, miket gondolsz, és miket nem kellene, de hogyan tudod ezeket a gondolatokat kordában tartani? Urológusok tanácsolják prosztata zavarokra, hogy „annak az anyagnak” ki kell jönnie. Bárhogyan. Így egészséges.
 

---

Mindig egy adott prózai munka erőterében jelennek meg az ilyen jellegű szövegek?

 

CS. V.: A nyolcvanas évek végétől volt egy plusz löketem. Úgy éreztem, csupán azon múlik, milyen lesz az új világ, hogy érthetően és időben megírom a gondolataimat, be fog épülni. Az efféle értelmiségi küldetéstudat naivság. Mivel szerintem a működés a világ lényege, nem vagyok elkeseredve, már csak azért sem lehetek jobban, mint amennyire vagyok, mert az akkori esszéimből összeállított köteteknek például ilyen címei voltak: Magyarország, te dög!A demokrácia álarc az ördög ábrázatán. Ez úgy hangzik, mintha viccelgetnék, ami igaz is, nem is. Érződik, mert érzem, nem könnyű a történelmünk szokásos narrációját elfogadni, úgy, hogy még örülni is tudjunk az életnek, s ne gyűlöljük egyik szomszédunkat se. Régen megvan bennem ez a vágy, talán hajlamnak is nevezhető. Már Bódy Gábor Nárcisz és Psyché című filmje (amelynek a történelemszemléletére forgatókönyvíróként erősen hatottam) sem  szokványos Reformkort mutat meg. A Vadregény című regényemet pedig „azért írtam”, mert baromira untam, hogy iskolás koromban a tanáraim mindig azt mondták, a Reformkor az milyen fantasztikus volt, mi ahhoz nem érünk föl! Ott ültem a padban lesújtva. Úgy akartam tehát írni a Reformkorról, hogy az sem engem, sem másokat ne sújtson le. Egyáltalán mi a magyarok történelme? A panaszokat, a miérteket, a mások-miattokat már eleve kizárom. Az 1848/49-es erkölcsi tőkét a Kiegyezés korában szép lassan feléltük, ott szoktunk hozzá, hogy mindig mindent másra fogjunk. Honfitársaink nagy része Krisztus-hívő, de azokat a szavait, hogy „Szeresd felebarátodat, mint tenmagad”, nem érzik. Nem azt jelenti ez, hogy mindenkit szeressünk, hanem azt, hogy a másik olyan, mint én. Az itt élő közösség tagjainak zöme a saját prófétája szavait kétezer év késéssel se képes földolgozni, ezért és a külső elnyomás évszázadai után nem hiszünk a működésben. Szolganép vagyunk, akinek az ura elment otthonról, de visszajön. Ami pedig mindebben és legfőképpen igaz, hogy a történelem nem ellenünk zajlik, sem 1956-ban nem, se semmikor. Mindenki ellen zajlik. Kezd kiderülni, hogy Trianon valaminek a kezdete volt. Nem válik múlttá, mert az oka következményként töretlenül hat tovább. Már ott tartunk, hogy nemhogy mi lennénk a Kárpát-medence államalkotó kiválasztottjai, akiktől milyen igazságtalan, hogy elvették a mások feletti rendelkezés jogát, hanem kiderült, hogy az összes tőlünk leszakított nép jobban tudja magát kormányozni, mint ez a magyar közösség a nagy történelmi palástjával. Hát ez nem egy örömteli szellemi tér születendő regények számára. Vagy igen? Az irodalom támad, és győz.

 

Az úgynevezett történelmi időben játszódó könyveidben az akkori jelen elevenedik föl. A Vadregényben az az érdekes, hogy hogyan élt és lélegzett ez a korszak: a jelenvalósága érdekes.  
 
CS. V: A Vadregényben valójában viaskodnak egymással a különböző szemléletek, hiszen az útikönyvírónő azt mondja, hogy a történelem: az ember különféle ruhákban. Lehet találni olyan szempontot, amelyik szerint az ember tulajdonképpen ugyanaz marad, csak a kosztümök változnak, és fel lehet venni egy olyan poziciót, amiből látod azt is, hogy ez nem igaz. Szerintem a Vadregényben mind a kettő benne van. Említettem, hogy próbáltam feltámasztani egy olyan Reformkort, amely másmilyen, mint amilyet az iskolamesterek akartak belém verni. Az emberek akkor is olyanok voltak, mint mi, de nem hiszem, hogy éppen olyanok voltak, hiszen a saját életemen is érzem, hogy nem olyan vagyok, mint húsz évvel ezelőtt voltam. És ez csak húsz év, egy emberen belül. Azt a történelmi képet, amelyet a tizenkilencedik századi elődeink párduckacagányokkal és egyebekkel a forradalom előtt és után a nemzetté válás hevében konstruáltak, szinte teljesen használhatatlannak tartom. Viszont azt sem gondolom, hogy mindennek a negligálása, bizonyos eseményekkel, nevekkel, kosztümökkel való játék, nagyképűen és lekezelően mai nyelven írva, megédesítené az életünket, és növelné a bölcsességünket. A Vadregényben szinte csak önmagáért az élményért meg akartam mutatni, milyen volt akkor az, hogy először építenek vasutat, nem kovával meg taplóval gyújtanak tüzet, hanem először meggyullad egy gyufa. Ezeket fontos dolognak tartom az idő folyamatában. Milyen az, amikor az ember a saját pszichéjét kezdi megismerni, olyan dolgokat fedez föl magában, ami ma már közhelyes, máshol tartunk, de azoknak az embereknek akkor ez volt a nagy titok. Ilyen értelemben olyanok, mint mi: mert nekünk is megvannak a számunkra most ugyanolyan nagy kérdéseink. Szerintem ezért élvezhető egy mai olvasó számára a történelmi regény. Mi már az ő kárukon meg hasznukon tanulva mentünk tovább, de a helyzet, hogy tovább és merre, mindig fönnáll. Attól, hogy ma már a rendelkezésünkre állnak Freud válaszai, Ady versei, Dosztojevszkij regényei, nagyapánk, apánk tapasztalatai, éppenhogy érdekes, milyen világ volt az, amikor még csak láthatatlan, de fenyegető jövő volt, ami ma már untig ismert múlt. Valamiért az a kényszerképzetem, hogy ez érdekes.

 

 

Mindenki azt mondja, hogy ez történelmietlen, de valójában azt látjuk, ez a legizgalmasabb kérdés, hogy miféle véletlenek metszéspontja lesz a szükségszerűség: ennek az intenzív érzékelését lehet tapasztalni, ha ezeket a könyveidet olvassuk.

 

CS. V: Az, ami következik, olyan, mintha bármilyen lehetne, amikor meg visszatekintünk, úgy tűnik, hogy nem lehetett volna másként. Ilyen a világ szerkezete. Ami innen nézve olyan, mintha másképp nem lehetett volna, nekik még olyan volt, mintha bármi lehetett volna. Az ő idejükben is ugyanúgy nyílt ki a jövő és zárult be a múlt, mint a mienkben. Azt akartam, hogy az 1839-es évben élő emberek időperspektívájából írjam meg, hogy számukra még bármi lehetett volna.

 

A történelemről él még mindig egy képzetünk, hogy ez determinált játszma. Mindez meg van tetézve a nemzeti pátosszal, hogy sors és végzet uralkodik rajtunk. 

 

CS. V: Nagyon helyes, így kell lennie. Máskülönben nem lenne igazam abban, amit a mindenkori kortársi világ provincialitásáról gondolok. Tehát nemcsak a szocializmus extra provincialitásáról és a közösségünk üldözési mániás katasztrófa-szemüvegéről. A Nyugat mint a világ jelenlegi vezető civilizációja hosszú utat tett meg. Úgy kezdtük, hogy minden körülöttünk forog, sőt még előbb nem is hittük, hogy forog, mivel nem gömb. Giordano Brunó halála jól példázza, hogy a kortárs milyen keveset akar tudni. Ma csillagászok, fizikusok, biológusok, számítógépesek bombáznak bennünket igen hatékony vizuális eszközök által, mivel nem tudjuk őket máglyára küldeni. Mindent ismerni se lehet, érezni, átélni az összes konzekvenciát pedig meghaladja az alkalmazkodási képességeinket, miközben élnünk kell, tehát nem haladhatja meg. Fordítottnak látszik a helyzet, mint amikor a drága emlékezetű Giordano húsába belekaptak a lángok, de ma is igaz az, hogy ami létezik, annak óriási energiája származik abból, hogy már létezik, azzal szemben, ami még nem létezik. Ha meg akarod változtatni azt, ami létezik, nagyobb energiát kell kifejtened az övénél. Felmerül a kérdés, hogy hol van ez az energia? Annál inkább egy civilizáció középpontjában helyezkedik el egy közösség, minél nagyobb ilyen energiája van. A magyar társadalomban a korábban említett okoknál fogva nincs olyan társadalmilag, politikailag, értelmiségi szinten artikulálható energia, ami akkora lenne, hogy a létezővel szemben olyan túlsúlyba kerülhetne, hogy megváltoztatná azt. Ezért nem vagyunk szabadok, és ezért kapjuk a világképünket és a sorsunkat kivülről.