Az átváltozás tere matekosan kigondolt, formalista tér. A színpad két oldalán fehér tányérok és egyelőre láthatatlan üvegpoharak sora függ a plafonról tükrös elrendezésben; az eszcájgokhoz egy-egy fekete, kinyitható minimál-szék tartozik, a székek lábánál talányos körök sorakoznak. Talán hajóablakok? – tippelek, és később sem jut jobb megoldás az eszembe. Ebben a lélek nélküli térben – mire nem képes a kontextus – szinte tolakodóan antropomorf hatást kelt a középütt elhelyezett hatalmas szülőszék; nő is tartozik hozzá (Tóth Orsi), mozdulatlanul hever a székben, kiterítve, cifra rongyokkal betakarva, testének szimmetriatengelye pontosan egybevág a díszlet tükrözési tengelyével.

Aztán bejön Szamosi Zsófia, és mesélni kezd. Az első, hangsúlyozottan narratív szöveg (Juist) az előadás végén majd visszatér. Elbeszélő/lírai énje élete első állására emlékszik vissza, közelebbről arra, hogy milyen volt pincérkedni tizenkilenc évesen egy északi-tengeri kis szigeten (vacak). A keretvers kitüntetett helyet foglal el a válogatás szövetében. Ez ad értelmet a díszletnek, elemeit a juisti étteremmé rántja össze, és elindít a befogadóban egy olyan asszociációs láncolatot, melynek elemei az utazás, vagyis az élet, annak ciklikussága – születésestül, halálostul, átváltozásostul -, és ciklikusságából valamint alanyának értelemtételezés-kényszeréből fakadó tükrös szerkezete. A díszlet és a rendezés ezt a szigorú gondolati sémát variálja, hol követve a versek szövegét, hol elidegenedve tőlük, hol elkalandozva, olykor öncélúan is. A rendezés fekete-fehér szigora mindazonáltal izgalmas feszültségben áll a versek szenvedélyesen okos szövegével.

És mintha az egész előadásnak az volna a tétje, hogy a szavak, a csendek, az egymásnak feszülő, egymássá át- meg átvedlő testek kihangosított zörejei és a fény- árnyék kontrasztok segítségével sikerül-e olyan sűrű, feszült légkört létrehozni, amely állítólag a jó színházi előadás egyik sajátja. A rendezés érdeme, hogy majdnem sikerül, a hibája pedig az, hogy nyilvánvaló átgondoltsága dacára végül aztán mégsem. Van viszont az előadásnak nagyon sok nagyon jó pillanata. A leghihetetlenebb talán az a jelenet – egyúttal az előadás csúcspontja is –, ahol a metaforikus szülőszék visszaváltozik szó szerinti szülőszékké, Tóth Orsi pedig rövid, ám annál erotikusabb vajúdás után egy vízzel teli lombikot tol ki Szamosi Zsófia kezébe. Ebben a pillanatban teljes hangerővel robban a California Dreamin’ a Mamas and the Papastól, Zsófi pedig a csípőjét riszálva, elégedetten széttöltögeti az újszülöttet a tányéroknál várakozó arctalan férfiak poharába. A férfiak boldogan röfögve zabálni kezdenek, Zsófi pedig a maradék vízzel nyakon önti a Schiele-lányokat lepipáló kozmikus magányban lábadozó kismamát; hát ilyen nagyon komolyan kell vennünk ezt a körforgás-dolgot.

Morrisseynak, akárcsak minden valamirevaló költőnek, váltig piszkálja a csőrét a szavak és a világ közötti megfelelés makacs hiánya. A legjobban annak örülne, ha a szó tárgy lenne, derül ki, például, Ha a szó tárgy lenne című verséből. Csakhogy ha a szó tárgy lenne, akkor nem lehetne olyanokat írni, mint például: „Liliom és ablak /Arany betű és kongás / Varázsfa, világítótorony, / Tölgygerenda, langyos tenger / És a fényes fehér test, / Ahogy éppen / Felejti magát – / Reszket a szerelemtől.”

(A galéria képeit Szémann Tamás készítette.)

Elekes Dóra