hirdetés

Danyi Zoltán: "nem tud, vagy nem akar véget érni"

2015. augusztus 27.

A trauma mindig jelen idejű. Pontosabban, az igazi, mély trauma bármikor képes újra jelenné válni, és amikor már azt hinnéd, hogy vége, hogy eltompult végre, egyszer csak megint megjelenik, ott áll előtted elevenen, ami elpusztított. - Danyi Zoltánnal A dögeltakarító című regénye kapcsán Csutak Gabi beszélgetett.

hirdetés

Több műfajban alkottál már, írtál verset, prózaverset, elméleti szövegeket, egy prózakötetet, amelynek alcíme „egy regény fejezetei”. Úgy tűnik, mindig foglalkoztattak a műfajok közötti határmezsgyék. Milyen út vezetett A dögeltakarító című regényed megírásához?

Mindenfélét írtam, mindenféle színvonalon, ez igaz, de a műfajok közti határokkal nem nagyon foglalkoztam. Máshogy vannak bennem ezek a dolgok, más volt az „út” is, ami a regényhez vezetett. Elsősorban a nyelvet kerestem, a megfelelő hangot, hogy beszélni tudjak arról, ami történt. Sokáig, majdnem túl sokáig tartott, amíg megtaláltam, mert először téves irányba indultam, egy hagyományosabb esztétika irányába, amely esztétika utóbb teljesen alkalmatlannak bizonyult arra, amit csinálni akartam. Fel kellett adnom végül mindent, vagy majdnem mindent, amit az irodalomról az alatt a húsz év alatt megtanultam. Lényegében ez a felszámolás volt az út, amely a nyelvhez, és így a regényhez is elvezett.

A regényedben mintha egyszerre munkálna a felejtés és az emlékezés iránti törekvés. Hogyan látod ezt a kettősséget a háborús traumák feldolgozása szempontjából?

Ebben nem látok kettősséget. A trauma mindig jelen idejű. Pontosabban, az igazi, mély trauma bármikor képes újra jelenné válni, és amikor már azt hinnéd, hogy vége, hogy eltompult végre, egyszer csak megint megjelenik, ott áll előtted elevenen, ami elpusztított. Éppen ezért a felejtésre törekedni hiábavaló és felesleges, mert nem sikerülhet, emlékezni pedig hogyan is lehetne arra, ami örökké jelen van? A kettősséget inkább abban látom, ahogy a trauma kettészeli az életet, vagy ha valakit több trauma ért, akkor nem is csak ketté, hanem több darabra szakadozik az élete. Mivel ezeket a szétszakadt szálakat nehéz összefűzni, ezért úgy tűnik, mintha a traumatizált embernek több élete lett volna, pedig valójában nem volt neki egy sem.

Milyen személyes élményeid kapcsolódnak a délszláv háborúkhoz?

Ez a kérdés a könyv szempontjából lényegtelen. Nem érdemes arról beszélni, hogy erőszakoltam-e horvát nőket, vagy hogy vannak-e gazdag szerb barátaim, akik villát építettek a horvát tengeren. Sokkal érdekesebbnek tartom, hogy most én is horvát tengert mondtam, nyelvi reflexből. Miközben a regény egyik alappillére éppen az lenne, hogy nincs „horvát” tenger, nincsenek „bosnyák” hegyek, nincsenek „szerb” erdők, nincs olyan, hogy „magyar” föld. Ez csak egy nyelvi csapdahelyzet, ami félrevezető, téves gondolatokat eredményez, például a hazával és a máshonnan érkezőkkel, az úgynevezett „idegenekkel” kapcsolatban. Hogy a kérdésre mégis visszatérjek: tíz évig, vagy ha a könyvem főhőse jól gondolja, és ez az egész még mindig „nem tud vagy nem akar véget érni”, akkor több mint húsz évig éltem egy háborús országban, és ez alatt a több mint húsz év alatt testközelből nézhettem, ahogy valamit fokról fokra szétrombolnak. Erről a rombolásról szóltak az úgynevezett legszebb éveim, és mivel szeretem az életem, ezért szeretnem kell ezeket az éveket is, és néha úgy tűnik, hogy tényleg ezek a háborús évek voltak a legszebbek.

Megcsodálhattam például, amit más, úgymond szerencsésebb országokban felnövő kortársaim nem, hogy milyen kitartók tudunk lenni a szétverésben. Éppen úgy, mint amikor a szerelmet romboljuk le, fokról fokra, módszeresen és kitartóan, amíg bármi is van még belőle, amit tönkre lehet tenni. Sokszor éreztem úgy, hogy a szerbek és a horvátok tulajdonképpen szerelmesek egymásba, halálosan szerelmesek, és mindaz jellemző rájuk, ami ezzel jár, vagyis halálosan féltékenyek, irigyek és sértődöttek egymásra. Ez csak egy irodalmi hipotézis persze, de így tudom megérteni a hevességet, amivel harminc-negyven évente egymás torkának esnek, mert azt is láttam már, hogy a legnagyobb szerelem hogyan képes átcsapni a legnagyobb gyűlöletbe.

A regény egy pontján a főhősnek felteszik a megválaszolhatatlan kérdést, hogy „kinek az oldalán áll”. Engem az érdekelne, hogy milyen ebben a helyzetben lenni, mit jelentett a harcok idején és Jugoszlávia szétesése után vajdasági magyarnak lenni?


Engem ez nem nagyon érdekelt. Nem egy magyar vagy szerb vagy horvát történetét akartam megírni, ennél azért nagyobb tétje volt a dolognak. Engem a gyűlölet, a harag, a fájdalom érdekelt, és hogy ezeknek a tüzét hogyan lehet átalakítani mondatokká.

A bolyongás, a határok konkrét és átvitt értelmű átlépése a regény központi motívumai. Miért kiemelten fontosak ezek számodra íróként?


A főhősöm valószínűleg azért bolyong annyit, mert nem érzi magát biztonságban, és ha másban nem is, ebben a tekintetben nagyon meg tudom érteni őt. Mert ha azok, akik gyilkoltak és nőket, lányokat, asszonyokat erőszakoltak, javarészt büntetlenek maradtak, akkor tényleg nem lehetünk biztonságban, ráadásul nemcsak azok maradtak köztünk, akik ezeket a bűncselekményeket elkövették, hanem azok is, akik helyeselték és támogatták őket, hallgatólagosan vagy épp tele szájjal. Módfelett nyugtalanító arra gondolni, hogy akik a kivégzőosztagokban a ravaszokat húzogatták, azoknak ma feleségük és gyerekük, unokájuk van, és ahogy mondani szokás, köztiszteletben álló családapák. Néhány katonai vezetőt elítéltek, de a legtöbbjüket nem, soha nem is fogják, és ez mindegy is már, mert akik az árkok szélén a dolgot ténylegesen elvégezték, és akik nagyokat röhögtek, ha valaki a kivégzése előtt beszart, azok ma melléd ülnek a buszon, tejet vesznek ugyanabban a boltban, ahova te is jársz, és a szomszéd asztalnál kávéznak, söröznek, rágyújtanak. Lehet, hogy a regényem erős, de a valóság mindig erősebb. Mert hogyan is lehetne a túlzás jogos gyanúja nélkül egy regényben leírni azt, amit a kivégzők kérdezgettek, mielőtt tarkón lőtték a fiúkat: „Basztál-e már? Nem még? Hát már nem is fogsz.”

Mennyiben lehet a regény elbeszélője kapcsán identitásválságról beszélni?

Az identitás folyamatosan válságban van, úgyhogy helyesebb lenne inkább úgynevezett identitásról beszélni. Mert szinte csak téveszméink vannak arról, hogy kik vagyunk, tévesen és felületesen azonosítjuk magunkat a vallásunkkal, a nemzetünkkel, a származásunkkal, de többnyire a „saját” akaratunkkal, vonzalmainkkal és vágyainkkal is. A leglényegesebb kérdéseket illetően vagyunk tehát tudatlanok: nem tudjuk, kik vagyunk, nem tudjuk, mit akarunk, és fogalmunk sincs, hogy ki az tulajdonképpen, akivel megtörténik az életünk. Ezért nem is nevezhetjük teljes joggal a miénknek ezt az életet. 

Miközben az elbeszélő története csak sejthető, testi funkciói gyakran előtérbe kerülnek. Mi ennek a jelentősége?

Nem csak sejthető, éppen ellenkezőleg, nagyon is pontosan elmeséli ez a pasas, hogy mi történt vele, csak a dolgokat nem időrendben mondja el, hanem úgy, ahogy benne vannak. Talán ezért tűnik úgy, hogy nem egészen világos a történet, miközben annak, amit elmesél, úgyszólván matematikailag pontos rendje van. Még csak azt sem mondhatnám, hogy valamilyen magasabb matematikai műveletről van szó, mert nem, hanem egyszerű műveletekről, mint amilyen egyszerűek a testi funkciók, de néha az egyszerű testi műveletek is rendkívül bonyolulttá és kínossá válhatnak, a háborúban pedig lényegében az egész test kínná válik. Ezért a háborúról leginkább a testi tüneteken keresztül tudok hitelesen beszélni, máshogy nem. Ha azt mondom, hogy szörnyű dolgok történtek, akkor nem mondtam semmit, ha azt állítom, hogy pokollá változott az életünk, és hogy borzalmas volt, amit ezek vagy azok csináltak, akkor üres szavakat eregetek, rosszabb esetben hazudok, főleg saját magamnak. Ha viszont arról beszélek, hogy „Berlinben azután telefingottam az utcákat”, és ezt a végsőkig fokozom, akkor valamit esetleg meg lehet érteni abból, hogy milyen nyomokat hagy a háború a testben. Nem ez vagy az a háború, hanem minden háború, ami volt, van és lesz.

Kik azok a szerzők, akik hatottak rád a regény megírásakor? Kikkel érzel rokonságot regényíróként?

Nem hiszem, hogy vannak ilyenek. Próbáltam fogódzókat keresni, de nem nagyon találtam, úgyhogy kénytelen voltam végül saját erőből megoldani az egészet.


Fotó: Terék Anna

Csutak Gabi

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.