Vannak sebezhető  fajok. A számadatokat mellőzném, legyen elég annyi, hogy ha természetes környezetükben minden így marad, kihalhatnak. A kétéltűek közül többen - talán nincs mit csodálkozni rajta, két élet nem embernek való, az istenek pedig messze, hiába tudjuk, hol laknak. Lánykakéz odáig el nem ér.

Pláne, ha az író valahol ötven körül kezdődik, ráadásul hímnemű. És egyesek szerint nem engedheti meg magának, hogy úriember legyen. Tehát minimum 24 évem van belátni, csekély az esély, hogy legalább úrilány leszek. Mert bár van tisztes ház, gobelin és damaszt is a vasárnapi húsleves illatát mostanában csak céltalan séták során érzem, valahol a belvárosban, délelőtt. Emlékszem, hogy vannak ilyenek is. Gőzgombóc és ebéd utáni alvás. De inkább az avart rugdosom. Düh egy szem sincs bennem, inkább nyugtalanság. Hogy mégis menni kéne, el innen, víz mellé legalább, ha már határon túl nem jutok.

A rakpart nem hazudik, lesz dinnyehéj is és kicsi szomorúság, hogy ebben az országban a büdös életben nem lesz rend. Nem értem, ahogy úsznak, idegesít a sok műanyag palack, valakik tényleg bedobálták. Hogy választhatok, széllel szembe megyek, vagy bekussolok. És ez még messze nem politika. Hazudnék, ha azt mondanám, nem szórakoztat mindez. Régen azt hittem, csak győzni lehet, és azt is úgy, hogy az ember nem alkuszik. Ma már csatába is örömmel indulok, győzzön más, magammal is van mit szöszölnöm, harcolok, hát még a közös dolgokkal. Nem kevés, bár egy ideje tudom, hosszú az élet.

Tudom, van retina, ami visszanő. Van hályog, ami magától hullik. Van cigaretta, amiről nem lehet leszokni, fáj bár bele a tüdő, szúr a szív. Van magas labda, eldönthetetlen, metafora vagy allegória. A hossza határon mozog, olykor végtelennek látom. Vannak nagy szavak, nagy szerelem, titkos élet, boldogság, szépség.

A történetet, ami következik, kölcsönkaptam. De van. Egy barátom fél éve jár ki a Duna-partra, és figyel két fát. Hibázhatott a parkrendező, túl közel kerültek egymás mellé. Mert azt történt, az történik, hogy az egyik fa úgy döntött, közeledni fog. A barátom hónapok óta készüli elmesélni, az a fa hónapok óta hajol a másikhoz. Most már nincs mese, azok ott fent összeérnek. A gyökere és a törzse egyenes mindkettőnek, de a lombjaik összeérnek. A törzsük csak akkor, ha erősen fúj a szél. Most kéne elhallgatnom.

Nem hazudok.  Bár nekem is csak mesélték. Tehát van. Van szerelem, holdra szállás, van, amiről nem lehet beszélni. Szóval ezek a sebezhető fajok, mint például a darvak is, léteznek. Japánban az új évet köszöntik velük - az „1000 hajtogatott daru” a hajtogatás közben elképzelt kívánság beteljesülését jelenti. A japán mitológiában az 1000 évig élő daru a becsület, a hűség és a béke jelképe. Ez a madár egy életre választ magának párt, utódait pedig mindkét szülő nagy gonddal neveli, nem meglepő, hogy a családi értékek szimbólumává emelték. Ráadásul különösen hosszúéletűnek tartják. A fehér daru ezeréves korában kékké változik, újabb ezer év után feketévé. Az előbbiek a tánc mesterei, a feketék a zenére érzékenyek.

Nem alkuszom meg azzal, hogy ennek a népnek csak vesztes forradalmai voltak, hogy mind elbukott, és ez benne van a génjeinkben. Na és? Attól még lehetne víz mellé menni, nem megrettenni attól, hogy itt van az ősz, és liheg, valaki ilyenkor a nyakunkba liheg, régi ismerős. Olyan könnyű eldőlni. Azt kívánom, halnék meg úgy, mint a fák. Állva. Csak néha megrettenek, hogy a végén majd ott állok megokosodva, szótlanul, mint abban a Kemény-versben. Azt is olvasni, a halhatatlanok daruháton repülnek fel az égbe. Még hátra van 999. De én a táncban, mint a brazilok, tréfát nem ismerek.

Csobánka Zsuzsa